A feszült szombat este
A Szőlőfürt Étterem szombat esténként mindig zsúfolt volt, de azon az estén valami még szorongatóbb feszültség telepedett a levegőre. A pult mögül forralt bor illata keveredett a frissen sült csirke ropogós bőrével, a konyha fémes zajai pedig időnként átszúrták a vendégtér visszafogott morajlását. Az asztalok egymás után teltek meg; kabátok csusszantak a széktámlákra, a vendégek sürgető tekintetei pedig egyszerre sugalltak türelmetlenséget és hazai megszokottságot.
Anna két éve dolgozott itt, de most is ugyanaz a finom gyomorszorítás jelentkezett benne, mint kezdő korában: vajon ma is kibírja-e sértetlenül az estét. A helyet belakta már: ismerte a nyikorgó padlóléceket, a félig elromlott bárhűtőt, a folyosó kanyarját, ahol óvatosnak kellett lenni, különben a tálcák könnyen a földön landolhattak. És persze ismerte Miklóst, az étterem tulajdonosát. Túlságosan is.
– Anna, a hetes asztal még mindig várja a kávékat! – szólt oda neki Nóri, a kolléganője, miközben a kabátos vendégek között próbált utat vágni magának.
– Mindjárt viszem – felelte Anna, és igyekezett megőrizni a hangja nyugalmát.
A tálcán négy csésze gőzölgött, feketén, kesernyésen, ahogy a vendégek szerették. Anna egy pillanatra lehunyta a szemét, mély levegőt vett. A válla már így is fájt a rengeteg hordástól, de nem ez zavarta. Hanem hogy Miklós ma már háromszor szólt rá apróságok miatt: egyszer azért, mert túl hangosan tette le a vizet; egyszer, mert szerinte ferdén rakta a szalvétát; harmadszor pedig azért, mert mosolyogni „talán erőltetettebben is lehetne”.
A férfi eközben állandóan ott sertepertélt a vendégtérben, mintha attól tartana, hogy nélküle szétesne minden. A lépései hevesek, idegesek voltak, folyamatosan dobolt az ujjával valamelyik szék támláján vagy asztallapon, és olyan szemmel figyelte a személyzetet, mintha hibákat keresne. Valójában keresett is.
Anna elindult a kávékkal, és ahogy belépett a szűk átjáróba, ösztönösen oldalra húzta a tálcát, hogy elférjen. A hetes asztalhoz félúton azonban Miklós hirtelen felpattant a sarokból. Szó szerint felugrott, mintha valami sürgős dolog jutott volna hirtelen eszébe. A mozdulat olyan gyors volt, hogy Anna csak a következő pillanatban fogta fel: a férfi könyöke egyenesen a tálcájának csapódott.
A csészék megzörrentek, majd eldőltek. A forró kávé sötét foltokban fröccsent Miklós hófehér ingére, s a gőz szinte sisteregve szállt fel róla. A férfi felszisszent, de a hangja inkább volt felháborodott, mint fájdalmas.
– A fenébe már! – csattant fel, és azonnal Annára nézett. – Te jó ég, hát te mégis mit csinálsz?!
A vendégek elhallgattak a környéken. Anna úgy érezte, mintha egyszerre száz szempár szegeződne rá. A nyaka lassan forrósodni kezdett, a kezei pedig megremegtek.
– Miklós… te fordultál nekem – mondta halkan, szinte kérlelőn.
– Ne merj engem hibáztatni! – vágott vissza a férfi, és már felemelte a hangját. – Ez egy étterem, nem játszótér! Ha nem tudsz vigyázni egy tálcára, akkor nem ide való vagy!
Nóri távolról figyelte őket, a szája sarkában feszültséggel. A konyhából Zoli, a szakács is kidugta a fejét, de amikor találkozott Miklós tekintetével, gyorsan visszahúzódott.
Anna próbált mély levegőt venni, de úgy érezte, mintha a mellkasa összeszorult volna. A megaláztatás lassan csúszott végig rajta, először a nyakán, aztán a mellkasán át a gyomráig. Eszébe jutott, hányszor hallotta már ugyanezt a hangnemet: amikor egy vendég panaszkodott, amikor egy rendelés késett, vagy amikor ő próbált kérdezni valamit, amivel segíteni akart. Mindig ugyanaz történt: Miklós hangja egyre keményebb lett, ő pedig egyre kisebbnek érezte magát.
– Bocsánatot kérek – mondta végül, remegő hangon. – Nem akartam…
– Hát persze, hogy nem akartad! – nevetett fel ingerülten a férfi. – De mégis megcsináltad! Szerinted ezzel mit kezdjek?! Tönkretettél egy húszezer forintos inget!
Az egyik közeli asztalnál ülő idősebb férfi megköszörülte a torkát, mintha mondana valamit, de végül mégsem szólt. A mellette ülő nő halkan azt suttogta: „Láttuk ám, hogy mi történt…” – de a hangja gyenge volt, nem ért el senkihez.
Anna szeme lassan megtelt könnyel, de nem engedte ki őket. Nem akart sírni. Nem előtte.
– Menj, töröld fel a padlót… – mondta Miklós, és legyintett. – És próbálj meg nem katasztrófát csinálni abból is.
A férfi ingerülten elindult a mosdó felé, miközben az ingét húzgálta magáról, és minden lépésénél hallatszott, ahogy a csatakos anyag cuppog a mellkasán. A vendégek lassan visszafordultak a tányérjaik felé, de a feszültség nem múlt el. Anna úgy érezte, mintha az egész terem ránehezedne, a plafon pedig egy kicsit lejjebb ereszkedett volna.
Leguggolt, hogy feltörölje a kiborult kávét. A padló hideg volt, a csempék réseiben ott maradt a barna lé, amit igyekezett óvatosan felitattni. A keze eközben remegett. Nem a mozdulattól: a szégyentől.
Nóri mellé lépett, leguggolt ő is.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Anna bólintott, de a hajtincsei közé csorgó könnycsepp elárulta az igazságot.
– Láttuk… mindannyian láttuk – mondta Nóri. – Nem a te hibád volt.
– Tudom – suttogta Anna. – Csak… mégis én fizetek érte.
Az este tovább folyt, de Anna számára egyre ködösebbé vált minden. A vendégek hangja összeolvadt, a poharak csilingelése tompán ütődött a levegőben, Miklós visszatérő léptei pedig fenyegető árnyékként követték minden mozdulatát.
A gyomrában valami lassan átalakult. Nem düh volt. Nem is félelem. Valami sokkal csendesebb, sokkal mélyebb.
És ahogy a következő rendelés felé indult, már érezte: ez az este másképp fog végződni, mint a többi.
Ezúttal nem fogja lenyelni.
A csend, ami megtört
Az este lassan haladt tovább, de Annának minden perc kétszer olyan hosszúnak tűnt. A konyhából kiáramló gőz melegsége és a vendégtérben terjengő hideg huzat közti kontraszt olyan volt, mintha két világ csapódna össze körülötte. A tálcát a kezében tartva úgy érezte, mintha a saját bőrében sem férne el. Mintha belül minden vibrálna, remegne, de kívül mégis mozdulatlan maradna.
A következő rendelést egy fiatal párhoz kellett kivinnie, akik halk szavakkal beszélgettek, fejüket összeérintve. Amikor odaért, a lány rámosolygott.
– Köszönjük szépen! – mondta kedvesen.
Anna biccentett, de a mosoly nem jutott el egészen a szeméig. A lány tekintete elidőzött rajta, mintha látna valamit a felszín alatt.
– Ugye… minden rendben? – kérdezte óvatosan.
Anna összerezzent. Nem számított erre.
– Igen, persze – felelte. – Csak kicsit hosszú az este.
A pár megértően bólintott, ő pedig továbbindult. Minden lépésnél érezte, ahogy a cipője sarka alatt valami megfeszül, mintha a padló jelezné: ma még nincs vége semminek.
A bárpult mögött Nóri állt, és mikor meglátta Annát, halkan odasúgta:
– Figyelj… Miklós bent a hátsó irodában. Valamiért nagyon ideges. A telefont is csapkodta. Remélem, nem veled kapcsolatban…
Annának nem kellett válaszolnia. Mindketten tudták, hogy valószínűleg igenis vele kapcsolatban. A gondolat azonban furcsa módon már nem bénította meg. Mintha a szégyen után most valami más következne. Valami tisztább, élesebb.
Nem sokkal később Miklós ismét előkerült. Ingje csereing volt, de a dühe nem enyhült. Olyan volt, mint aki a saját feszültségével sem tud mit kezdeni, és ezért máson tölti ki.
– Anna! – szólt rá éles hangon. – Gyere ide egy percre!
A vendégek asztalai között állt, kezét csípőre téve, szája vonala idegesen megrándult. Anna odalépett hozzá, és közben érezte: a remegés most már nem félelemből fakad. Inkább valami várakozásszerű, ismeretlen erőből.
– Mondtam már neked, hogy figyelj oda az asztalok közti közlekedésre! – kezdte Miklós túl hangosan. – Most is majdnem leöntöttél valakit!
Ez nem volt igaz. Egy pillanatra Anna farkasszemet nézett vele. A légkör hirtelen megfeszült közöttük.
– Senkit sem öntöttem le – mondta halkan, de tisztán.
– Ne beszélj vissza! – csattant fel a férfi. – Még hogy nem! Láttam! Én, a saját szememmel! És nem fogom eltűrni, hogy miattad a vendégek panaszkodjanak! Te… – egy pillanatra kereste a szót – …te egyszerűen nem vagy erre a munkára alkalmas.
A vendégek közül páran oldalra sandítottak, de a többség próbált úgy tenni, mintha nem hallana semmit. Ez a fajta távoli, óvatos hallgatás az elmúlt hónapokban Annának ismerőssé vált.
A lány mellkasában hirtelen valami átkattant. Megszűnt a külső zaj. Megszűnt a konyha csapkodása, a poharak csengése, minden. Csak Miklós hangja maradt… és a saját, mély levegővétele.
– Miklós – szólalt meg lassan –, kérlek, hagyd abba.
A férfi arca eltorzult, mintha nem hitte volna el, hogy valaki ezt kimondhatja neki.
– Hogy mit mondtál? – kérdezte rekedten.
– Hogy hagyd abba – ismételte Anna, most már határozottabban. – Elég volt.
A környezet szinte egyszerre dermed meg. Mintha az idő egy pillanatra kihagyna.
– Te… – kezdte a férfi, de a hangja elakadt a meglepetésben. – Te nem beszélhetsz így velem! Én vagyok a főnököd!
Anna szemében most olyan nyugalom ült, amitől Nóri a bárpult mögött szinte ösztönösen megállt a mozdulatban. A jelenet más volt, mint eddig bármelyik.
– Tudod, mi a baj? – kérdezte Anna csendesen. – Az, hogy azt hiszed, bármit megtehetsz. És hogy senki nem fog szólni miatta.
Miklós közelebb hajolt, szeme vörös volt a dühtől.
– Most azonnal menj a konyhába! – sziszegte. – Mielőtt rosszabb lesz!
De Anna nem mozdult.
Ekkor történt, hogy egy idős férfi a közeli asztaltól lassan felemelte a fejét, és nyugodt hangon ennyit mondott:
– A kisasszonynak igaza van. Mi láttuk, mi történt.
A mondat halk volt, mégis úgy csendült, mint egy távoli kolomp: tisztán, megingathatatlanul. A felesége bólintott. A szomszéd asztaltól egy fiatal nő is felemelte a kezét, jelzésként. A levegő megtelt valami újjal. Nem zajjal. Nem zűrzavarral.
Hanem igazsággal.
Miklós arcán először a döbbenet futott át, majd a megszokott düh helyére valami új került: bizonytalanság.
Anna ekkor érezte először, hogy valami megindult. Valami, amit ő maga sem látott előre.
És ez a mozdulat már nem volt visszafordítható.
A döntés súlya
A terem úgy némult el, mintha valaki lekapcsolta volna a világ zaját. A vendégek mozdulatlanná váltak, a pincérek megálltak egy-egy félbehagyott mozdulatban, még a konyha ajtaja mögül kiáramló sercegés is távolinak tűnt. Miklós ott állt Anna előtt, apró görcsbe rándult arccal, mintha még nem döntötte volna el, kiabáljon-e tovább, vagy egyszerűen megfutamodjon.
Anna lassan egyenesen a szemébe nézett. A tekintete nyugodt volt, de a nyugalom mögött ott pulzált mindaz: a két év fáradtsága, a megaláztatások, a lenyelt szavak, és az a pillanatnyi remegés, amikor a kávé kiömlött és mindenki rá nézett. De most valami még ott volt: az erő, amivel végre ki tudta mondani, amit valójában akart.
– Elég volt – mondta halkan. – Nem fogom tovább tűrni.
Miklós ajka megremegett egy pillanatra, majd visszavette a megszokott, szigorú hangsúlyát:
– Ne csinálj jelenetet, Anna. Ezt még megbánod. Nem gondolhatod komolyan…
HirdetésA hangja azonban már nem töltötte be a teret. Mintha elveszítette volna azt a láthatatlan hatalmat, amivel eddig mindenkit maga alá gyűrt.
– Komolyan gondolom – felelte Anna, és érezte, hogy a hátán végigfut egy lassú, feszültséget oldó melegség. – Most először teljesen komolyan.
A vendégek között halk moraj futott végig, de nem a megszokott, kellemetlen feszültség, hanem valami szolidáris, emberi. Az idős férfi, aki korábban is megszólalt, előrehajolt a székében.
– A kisasszony nagyon tisztességesen dolgozott egész este – mondta. – Maga pedig úgy beszélt vele, amit senki sem érdemel.
A felesége is bólintott, és nem ő volt az egyetlen. A bárnál Nóri láthatóan idegesen toporgott, de a tekintetéből büszkeség sugárzott. Zoli, a szakács is kifordult a konyhából, félig lisztes kézzel, és megdörzsölte az arcát, mintha nem tudná, merje-e kimondani, ami a szívén van.
Anna vett egy mély levegőt. A hangja szelíd volt, mégis rendíthetetlen:
– Miklós… két éve próbálok megfelelni neked. Mindent megteszek, amit mondasz. De semmi sem elég neked. És nem azért, mert rosszul dolgozom. Hanem mert te így tartod fenn a rendet: félelemmel.
A férfi arca elvörösödött.
– Ez hazugság! – fakadt ki, de a hangja rekedt volt, nem volt benne erő. – Én csak fegyelmet tartok! Ahogy egy étteremben kell!
Anna lassan levette magáról az előkét. A mozdulat egyszerű volt, mégis ünnepélyesnek hatott. Összehajtotta, és az egyik üres asztalra tette. A tálcát a pultra helyezte, ujjai remegés nélkül simultak a hideg fémhez.
– Nem maradok tovább – mondta csendesen.
Egy pillanatig sem gondolkodott rajta. A felismerés akkor jött, amikor a kávé kiömlött, és minden szempár rá szegeződött. Akkor még szégyen volt, most viszont tisztán látta: az a pillanat nem a gyengeségéről szólt, hanem arról, mennyire elege van.
Miklós egy lépést tett felé.
– Ha kilépsz… holnap már sehol sem kapsz munkát! – mondta. – Ezt te is tudod! Nem lesz rá ajánlásod sem!
Anna lassan megrázta a fejét.
– Nem félek többé.
Ez volt az első mondat az elmúlt két évben, amit teljes szívéből mondott neki. A férfi megtorpant. Mintha most először látná Annát valódi emberként – nem csupán valakiként, akit kedve szerint irányíthat.
Nóri ekkor odalépett Annához, halkan, de határozott léptekkel.
– Ha mész… én is megyek – mondta.
Miklós arca elsötétült.
– Ne merészeld…
– De igen – vágott közbe Nóri, most először visszaemelve a hangját. – Elegünk van abból, ahogy bánsz velünk.
A konyhából Zoli is előjött, megtörölve a kezét egy lisztes rongyban.
– Én sem tűröm tovább – mondta. – Elfelejted, hogy mi tartjuk itt életben ezt a helyet, nem a fenyegetéseid.
A terem lassan megtelt egy újfajta feszültséggel. De ez már nem a félelemből született. Ez közös volt, emberi, csendes, mégis megingathatatlan.
Miklós hátrált egy lépést.
– Ti… ti mind… ellenem fordultok?
Nem ellened – gondolta Anna. Csak önmagunkért.
De nem mondta ki. Nem volt szükség rá. A csend elvitte helyette az üzenetet.
Anna a kabátjáért nyúlt, felvette, és még egy pillanatra visszanézett a teremre, ahol két évig minden este újrakezdte a reményt, hogy talán egyszer jobb lesz. A vendégek tekintete most azonban nem ítélkező volt, és nem is sajnálkozó.
Inkább tisztelettel teli.
– Sok szerencsét, Anna – mondta az idős férfi, miközben megemelte a poharát felé.
Anna elmosolyodott. Most először volt valódi.
– Köszönöm.
A kilincs hideg volt a kezében, amikor lenyomta. A hideg levegő kint azonnal arcul csapta, de nem bánta. Olyan volt, mint egy új kezdet első lélegzete.
A Szőlőfürt Étterem ajtaja lassan becsukódott mögötte, és Anna tudta: nem veszített semmit. Valójában most kapta vissza önmagát.
És bár nem tudta, hol talál munkát holnap, vagy hogy miből fizeti be a számláit… egyvalamit biztosan érzett:
Hogy most először, hosszú idő után, szabad.
Végigsétált az utcán, és minden lépésével egy kicsit könnyebb lett. A város esti fényei megtörtek a nedves köveken, az autók zúgása távoli morajként kísérte, és a hideg ellenére valami meleg terjedt szét a mellkasában.
Nem félt többé.
Ez volt az igazi lezárás.
És a kezdete valami újnak.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
