— Hogy van ma, Pálfi Valéria? — kérdezte Mihály András, miközben megállt az asztalánál, és egy olyan pillantást vetett rá, amit még egy színházi amatőr is „áludvarias lekezelésként” tudott volna azonosítani.
Valéria felnézett a monitor fölül. Harmadik éjjel nem aludt rendesen, de ezt nem mutatta. Negyvennyolc évesen megtanulta, hogy egy irodában nem a gyengeséget nézik ki, hanem azt, ha megmutatod.
— Köszönöm, minden rendben, — válaszolta hidegen, majd visszafordult a dokumentumaihoz.
A háta mögül halk nevetés és suttogás hallatszott. Alina, a PR-os kislány, és két új alkalmazott úgy tett, mintha a képernyőbe mélyednének, de Valéria még időben észrevette, ahogy összenéznek. Olyan pillantás volt ez, amit évekkel ezelőtt ő is vetett másokra – csak akkor az elismerés volt benne. Most meg… lenézés.
A „negyvennyolc” hirtelen súlyként nehezedett rá. Nem szám volt többé, hanem ítélet.
A FinGroup üvegépülete közömbösen verte vissza a borús moszkvai eget. Belül steril és divatos, kívül modern és lélektelen. Tizenöt évet töltött ezek között a falak között. Ő építette fel az elemzői csapatot. Ő volt az, aki elsőként jött reggel, és utoljára ment este. Amíg nem jött Mihály András a maga ötleteivel és… fiatal csapatával.
— Igyon egy kis vizet — nyújtott át egy poharat Mihály. — Ma kicsit sápadtnak tűnik.
A pillantása azt súgta: „Ideje, hogy tűnj el.”
Valéria megköszönte egy bólintással, de a belsejében már valami fojtogatni kezdte. Az elmúlt hónapok alatt észrevette: ha belép az ebédlőbe, elhallgatnak. Ha javaslatot tesz, átnéznek rajta. Ha kérdez, türelmesen magyarázzák el azt, amit ő tanított nekik évekkel ezelőtt.
Megrezdült a telefonja. Üzenet Árontól, a fiától:
„Anya, ne feledd, nyolcra itthon kell lenned. Vacsorát főztem!”
Egy pillanatra elmosolyodott. A fiú mindig is figyelt rá. Ő volt az egyetlen, akit tényleg érdekelt, hogy Valéria hogy van. Aztán elrejtette a telefont, mintha bűnt követne el a szeretet egy kis morzsájával.
— Pálfi Valéria — Mihály túlságosan közel állt, suttogva szólt — fél óra múlva jöjjön be hozzám, beszélnünk kell.
A nő megdermedt. Tudta, hogy ez mit jelent. A gyomra görcsbe rándult, mintha citromlevet öntöttek volna bele.
— Természetesen.
Pontosan harminc perc múlva kopogott Mihály irodájának ajtaján. A benti világ egy másik univerzum volt: új dizájnbútorok, erős parfümillat, míg Mihály a táblagépét bámulta, mint valami Wall Street-i guru.
— Foglaljon helyet.
Valéria leült, kisimította a szoknyáját, és az ölébe rejtette a remegő kezeit.
— Valéria, először is, nagyra értékeljük a… tapasztalatát — kezdte Mihály, olyan műkedvelő stílusban, mint egy gyenge szappanopera főszereplője. — De beszélnünk kell a cég jövőjéről.
— Hallgatom — mondta hűvösen.
— A piac változik. Az ügyfeleink fiatalabbak, dinamikusabbak. Olyan emberekre van szükségünk, akik a nyelvükön beszélnek. Érti, ugye?
Ott lebegett a „maga már öreg” a levegőben, de nem mondta ki. Nem kellett.
— Valéria, talán… elgondolkodhatna a korai nyugdíj lehetőségén. Természetesen korrekt végkielégítéssel.
A nő egy pillanatra lehunyta a szemét. Hallotta a vér dübörgését a fülében. Tizenöt év. Tizenöt év lojalitás, ötlet, elemzés. Kidobják, mint egy kávéscsészét, aminek letört a füle.
— Egy hete van átgondolni — folytatta Mihály, visszafordulva a táblagépéhez. — De jobb, ha nem halogatja.
— Átgondolom az ajánlatot — felelte Valéria kimért hangon.
Kilépett az irodából. A folyosó mesterséges fénye hirtelen túl erősnek tűnt. Visszaült a helyére, összeszedte a dolgait, és kabátot vett.
— Már megy is? — kérdezte Alina, műmeglepetéssel.
— Holnap befejezem.
Otthon Áron épp salátát aprított.
— Anya? Már itthon vagy?
Valéria ledobta a táskáját, megölelte a fiát. Nem szólt. Áron megérezte a változást.
— Mi történt?
— Azt akarják, hogy menjek. Szerintük… túl öreg vagyok.
A fiú szeme elkerekedett. Kezéből kiesett a késtörlő konyharuha.
— Ezt nem tehetik meg! Ez diszkrimináció!
— Papíron közös megegyezés lesz. Korrekt kompenzációval.
— Te voltál a legjobb emberük!
— Voltam — mondta halkan. — Most már csak egy „elavult rendszer” vagyok nekik.
Áron odalépett hozzá, megfogta a kezét.
— Anyu, csináljunk valami mást. Menj el utazni. Kapcsolj ki.
Valéria csendben bólintott, majd felvette a telefonját.
— Megnézem, mit kínálnak Bodrumban vagy Antalyában. Tizenöt év után igazán kijár egy kis napfény.
A képernyőn türkizkék tenger hullámzott.
És ekkor még nem sejtette, hogy nemcsak az égbolt, hanem az élete is teljesen más színt kap hamarosan...
A török partokon a naplemente arany és bíbor színekbe öltöztette az eget. Valéria egy fonott székben ült egy hangulatos étterem teraszán, előtte friss kenyér, olívabogyó, egy pohár fehérbor.
A tengeri szellő lágyan játszott a vállára omló hajával. Most nem kontyba fogta. Nem kellett. Nem volt főnök, nem volt elvárás. Csak ő volt – és a csend.
— Elnézést… — egy férfihang törte meg a pillanatot. — Nem zavarhatom meg az asztalát?
Valéria felnézett.
Egy férfi állt előtte világos lenvászon ingben, őszülő halántékkal, karizmatikus, mégis nyugodt arccal.
— Magam is egyedül vagyok. Gondoltam, talán csatlakozhatom.
Valéria reflexből el akarta utasítani. De valami a férfi szemében – nem volt benne sem rámenősség, sem szánalom – más volt.
— Helyet foglalhat — bólintott.
— Gábor vagyok — nyújtotta a kezét.
— Valéria.
A kézfogás határozott volt. Kényelmes. Nem túl erős, nem túl laza – mint aki tudja, ki ő, de nem akar bizonyítani semmit.
— Eddig mit ajánlana az étlapról? — kérdezte Gábor, miközben helyet foglalt.
— A bor kiváló. És a sült padlizsán.
— Meggyőzött.
A pincér megjelent, Gábor rendelt. Aztán csend lett. Nem feszengő, hanem nyugodt. A háttérben halk zene szólt, a tenger halkan morajlott.
— Régóta itt van? — kérdezte Valéria.
— Három napja. Szükségem volt egy kis csendre. Ön?
— Két hete vagyok itt. Visszavonultam.
— Visszavonult?
Valéria halkan nevetett, de a hangjában keserűség csengett.
— Udvarias kifejezés arra, hogy kirúgtak. A FinGroup-nál dolgoztam, Moszkvában.
Gábor szeme megvillant egy pillanatra.
— A pénzügyi óriás?
— Igen. Tizenöt évig voltam ott elemző. Aztán jött egy új igazgató, friss arcokkal, és hirtelen túl „klasszikus” lettem nekik.
— Klasszikus? — Gábor felvonta a szemöldökét. — Ez szép szó a tapasztalatra.
— Vagy a ráncokra — mosolygott Valéria. — Akárhogy is, most itt vagyok. Évek óta először nem kell jelentéseket írnom, megbeszélésekre járnom. Csak ülök, és nézem a tengert.
— És milyen érzés?
— Fura. Üres. De valahol… felszabadító is.
— Tudja, mit mondanak? Amikor az élet becsuk egy ajtót, kinyit egy… sörözőt a tengerparton.
Valéria felnevetett.
— Ez most valami bölcsesség volt?
— Félig. A másik fele csak ürügy a vacsorára.
A pincér kihozta az ételt. A bor hűs és friss volt, a padlizsán füstösen omlós. A beszélgetés pedig… egyre könnyedebb. Filmek, könyvek, utazások – és semmi irodai duma.
— Mi a helyzet magával? — kérdezte Valéria egy óra múlva. — Mivel foglalkozik?
Gábor egy pillanatra elgondolkodott.
— Tanácsadó vagyok. Inkább stratégiai szinten. Néha cégek átszervezésével foglalkozom.
— Szóval ön rúg ki másokat.
— Inkább próbálom megakadályozni, hogy szükség legyen rá.
Valéria felnézett a poharából.
— Képzelje, milyen lett volna, ha maga lett volna az én tanácsadóm…
— Valószínűleg most is együtt vacsoráznánk. Csak nem itt, hanem Moszkvában.
Az este végén a számlát Gábor fizette. Valéria tiltakozott, de a férfi mosollyal válaszolt:
— Ne vegye rossz néven. Ez nem egy lekötelezés. Csak egy gesztus.
— Köszönöm. Ritka az ilyesmi.
— Ön is az.
Másnap újra találkoztak. És azután is.
A harmadik este Valéria már várta. Vállára sálat terített, és új rúzst használt. A negyedik alkalommal Gábor hozott neki egy könyvet – az egyik kedvenc szerzőjétől. Egy cetli volt benne: „Még a legszárazabb jelentés mögött is van egy ember.”
— Ezt maga írta?
— Én is csak egy jelentés vagyok… néhány ember szemében.
Az ötödik estén, mikor már kéz a kézben sétáltak vissza a szállodához, Valéria halkan megszólalt:
— Holnap repülök vissza Moszkvába.
Gábor elmosolyodott.
— Én is. Osztozunk egy taxin?
— Milyen véletlen…
— Vagy sors.
A reptéren Gábor felajánlotta, hogy viszi a bőröndjét. A gépen Valéria észrevette, hogy Gábor eredetileg a business osztályon ült – de átkérte magát mellé. A férfi történeteket mesélt egy novoszibirszki partnerről, a sztorik többsége olyan volt, hogy Valéria képtelen volt nem nevetni.
Mikor megérkeztek, telefonszámot cseréltek.
Valéria azt hitte, ez csak udvariasság. Ő túl öreg volt már a mesékhez.
Aztán este csörgött a telefonja.
— Vacsora ma este?
Valéria nem felelt azonnal. Aztán lassan bólintott – pedig a vonal túlsó végén nem láthatták.
— Hol és mikor?
Egy hónappal a törökországi út után Valéria és Gábor már rendszeresen találkoztak Moszkvában. Őszinte beszélgetéseik voltak, sok nevetés, néha hallgatások is – de ezek már nem a kínos fajtából.
Egyik este egy elegáns, de csendes kávézóban ültek, mikor Valéria észrevette, hogy Gábor hirtelen megmerevedik. A férfi tekintete átsiklik rajta, a válla fölött egy tévére fókuszál.
Valéria hátrafordult.
A híradóban épp egy vállalati eseményről számoltak be. A képernyőn megjelent egy jól ismert üvegépület... és egy arc.
A képaláírás nem hagyott kétséget: „Veress Gábor, a FinGroup vezérigazgatója.”
Valéria szíve kihagyott egy ütemet. Visszafordult Gáborhoz, aki most már egyenesen őt nézte, az arcán bűnbánó kifejezés.
— Ez valami rossz vicc? — kérdezte halkan, de a hangja remegett.
— Nem vicc. Én vagyok az.
— A FinGroup…? Az a cég, ahonnan kidobtak?
— Igen. De hadd magyarázzam meg.
Valéria hátradőlt, összefonta a karját. A szeme szinte szikrázott.
— Eddig azt hittem, őszinték vagyunk egymással.
Hirdetés— Azok voltunk. Az is vagyok. Csak… féltem, ha az elején megtudod, ki vagyok, soha nem beszélgetsz velem úgy, mint egy emberrel. Csak mint egy pozícióval.
— Te tudtad, ki vagyok?
— Nem. Az első pár beszélgetés alapján nem tűnt fel. Csak amikor a részleteket említetted… Mihály, Alina, az elemzőcsapat… akkor kezdtem sejteni.
Valéria arca kemény maradt.
— És mégsem szóltál.
— Túl késő volt. Már nem „egy FinGroup-os nő” voltál. Hanem Valéria. Egy különleges nő, akivel minden estém jobbá vált. Aki miatt… másként nézek a cégemre.
Csend lett. Valéria ujjai görcsösen markolták a szalvétát.
— Tudod, mit éreztem, amikor azt mondták, túl öreg vagyok?
— Igen. Most már igen.
— És most mit akarsz? Megvenni a megbocsátásomat?
— Nem. Azt akarom, hogy gyere vissza. Nem könyörögni jöttem. Hanem jóvátenni.
— És hogy gondolod ezt?
— Belső vizsgálatot indítottam. Mihály és a hozzá hasonló vezetők kikerültek az irányítási struktúrából. Rendszerszintű hiba történt, és nem maradhat így. Vissza kell építenünk a céget. Veled.
Valéria nem felelt azonnal. A szíve zakatolt. Ez nem mese volt, hanem valóság. És most előtte állt a lehetőség – visszamenni nem bosszúból, hanem hogy változást hozzon.
— Egy feltétellel — mondta végül.
— Hallgatlak.
— Ne vezérigazgatóként kérj fel. Hanem mint egy ember, aki látja bennem a tudást. Ne a múlt miatt, ne a kapcsolat miatt. Hanem azért, mert tudod, hogy jó vagyok benne.
Gábor lassan bólintott.
— Akkor üzlet — nyújtotta a kezét.
Valéria megrázta. És először nem egy céges kézfogás volt ez – hanem egy szövetség.
Egy évvel később
Valéria a tükör előtt állt. A kék ruha tökéletesen simult rá, a haját ízlésesen feltűzte, gyűrűje finoman csillant az ujján. Gábor mögé lépett, és átölelte.
— Készen állsz, igazgató asszony?
— Izgulok — vallotta be.
— Te? Ugyan. Te vagy az egyetlen ember, akinek még a számok is engedelmeskednek.
— Majd meglátjuk.
A FinGroup moszkvai fiókjának új vezetőjeként lépett be a jól ismert épületbe. A dolgozók sorfalat álltak, némelyik arc meglepődött, mások tiszteletteljesen biccentettek.
Alina az ajtó mellett állt, és megpróbált mosolyogni.
— Jó reggelt, Pálfi Valéria! Micsoda… meglepetés.
— Jó reggelt, Alina — felelte Valéria nyugodtan. — Kérem, fél óra múlva legyenek az asztalomon az aktuális projektlisták.
— Az… ön asztalán?
— Igen — bólintott. — Mostantól én vezetem a moszkvai fiókot.
Gábor még adott neki egy puszit a halántékára, majd elment a központi irodába.
Valéria belépett az irodába, ahonnan egy évvel korábban kisétált – megalázva. Most megemelt fejjel tért vissza.
Az első dolga az volt, hogy leszedte a falról a motivációs képet: „A jövő a bátraké.” A helyére egy csoportképet tett – még abból az időből, amikor a csapat valódi közösség volt.
Pár perccel később kopogtak. Mihály állt az ajtóban. Sápadt volt, izzadt a tenyere.
— Valéria… engedje meg, hogy gratuláljak a kinevezéséhez.
— Köszönöm — intett a székre. — Beszélnünk kell a jövőjéről.
Mihály leült, mint akinek a szék alól kihúzták a padlót.
— Átnéztem az elmúlt év projektjeit. A számok… nem hazudnak. Három nagy ügyfelet veszítettünk, belső konfliktusok, magas fluktuáció. Ez nem csak piac. Ez vezetés kérdése.
— A körülmények…
— Kérem, ne mentegetőzzön. Nem vagyok itt bosszút állni. De világos, hogy az ön értékrendje nem egyezik a FinGroup új irányával. Az elbocsátás nem büntetés. Csak... következmény.
Mihály lehajtotta a fejét.
— Összepakolhatok?
— Természetesen. Két órát kap. És… köszönöm.
— Miért?
— Mert ha nem dob ki, talán soha nem találom meg azt, aki ma vagyok.
Öt évvel később
Az irodaház tetején fények ragyogtak. A FinGroup jubileumi ünnepsége volt. Arany meghívók, beszédek, taps.
Valéria az ablak előtt állt, mellette Áron, aki már fiatal elemzőként dolgozott a cégnél.
— Anya, mit nézel odakint?
— Csak… emlékszem. Honnan indultam. Hogy mit hittek, mit veszítettem. És most itt vagyunk.
— És felépítettél valamit, ami túlmutat mindenen.
Valéria bólintott.
Az ünnepség alatt egy fiatal újságíró odalépett hozzá.
— Verebskyné asszony, feltehetek néhány kérdést?
— Természetesen.
— Sokan mondják, hogy ön megváltoztatta a vállalati kultúrát. Mit üzenne azoknak, akik kételkedtek öt éve?
Valéria a falon lógó fényképre nézett: a csapat, amely fiatalokból és tapasztalt szakemberekből állt.
— Azt, hogy az ősz haj nem akadály. Hanem egy címke a tapasztalatra. És azt is: néha csak akkor találjuk meg önmagunkat, amikor mindenki más lemondott rólunk.
Az újságíró gyorsan jegyzetelt.
— És a legfontosabb tanulság?
Valéria Gáborra nézett. Az összemosolygásuk nem igényelt szavakat.
— Hogy sosem késő új fejezetet kezdeni. Még akkor sem, ha mások szerint már rég be kellett volna zárni a könyvet.
A poharak csilingeltek. A város lüktetett odakint. És Valéria tudta: most kezdődik igazán az élete.
