Kivágtam a nagymamámat az esküvőmről, mert egy koszos zacskó diót hozott – de amikor a halála után kinyitottam, összeomlottam
Gyerekkorom nagy részét nem is igazán a szüleimnél, hanem a nagymamámnál töltöttem.Édesanyám, Klára, és apám, László mindig dolgoztak. A munkahely és a karrier fontosabbnak tűnt számukra, mint a közös vacsorák vagy a családi beszélgetések. Így aztán gyakran maradtam a nagyinál, Teréznél, egy régi, kertes házban, a város szélén.
A ház minden porcikája az otthonosságot sugározta: a levendulával töltött vászonpárnák, a régi falióra ketyegése, a recsegő padló. Nekem ott mindig béke volt.
– Gyere, kis Emesém, hadd fonjam be a hajadat! – mondta minden reggel a konyhában, miközben a sparhelten lassan rotyogott a tejeskávé.
Soha nem lett tökéletes a fonat, mégis úgy éreztem, mintha koronát viselnék. Este pedig, amikor lefekvés előtt mesélt, a hangja megnyugtatott. A hírekből mindig csak a vidám részeket olvasta fel, a rosszat kihagyta.
– Minek mérgezzem a szíved, kicsim? – mosolygott, amikor rákérdeztem, miért nem olvasta a baleseteket vagy a politikát. – Inkább nevessünk egyet.
Az ételei egyszerűek voltak, de felejthetetlenek: vajas krumpli, pirított zöldbab, tojásrántotta házi kolbásszal. Nem volt recept, csak az ösztönei. És minden este egy kis tál dióval állt elém. Mindegyik szem megpucolva, kettétörve, hogy nekem ne kelljen bajlódnom.
– Edd meg, Emesém – mondta halkan. – Ettől erősebb lesz a szíved.
Nem véletlenül. Gyerekkoromban szívbeteg voltam, műtéteken estem át, a mellkasomon hosszú heg húzódott. Szégyelltem, mindig takargattam. De nagyi mellett nem éreztem magam betegnek.
Aztán felnőttem. A szüleim egyre több luxust adtak: külföldi utak, márkás ruhák, magániskola. Én pedig szépen lassan elfelejtettem a nagymama egyszerű vacsoráit, a levendulaillatot és a fonásokat. Már ritkábban mentem hozzá, és ha ott voltam, is inkább a telefonomat nyomkodtam.
Emlékszem, egyszer még fintorogva is mondtam:
– Öregszag van itt.
– Ez csak levendula meg rozmaring, kicsim. Régen szeretted – válaszolta mosolyogva.
Ma már szíven üt minden egyes emlék. Akkor csak kinyitottam az ablakot.
De ő mindig hívott, hetente legalább egyszer. Én röviden válaszolgattam, de őt nem zavarta. Mindig ugyanazzal a szeretettel kérdezte:
– Eszel rendesen? Szeded a gyógyszert?
És a beszélgetéseket mindig ezzel zárta:
– Légy kedves, Emesém. A világ így is túl kegyetlen.
Én soha nem mondtam vissza, hogy szeretem.
Második rész (2/3):
Huszonhárom éves koromban megkérte a kezemet András, egy jó nevű családból származó férfi. Az esküvőnk mindenki szerint a „szezon lagzija” volt: fényűző kastély, ötszáz vendég, sztárséf által készített menü.
Nagymama neve sokáig nem is szerepelt a meghívottak listáján.
– Emese – mondta anyám könnyes szemmel. – Teréz nevelt fel. Nem hagyhatod ki.
Sóhajtva végül meghívtam.
A nagy napon minden csillogott. A vendégek frakkban, estélyiben, a kertben vonósnégyes játszott. És akkor belépett nagyi. Fakó kék ruhája tiszta volt, de megkopott, a cipői nem illettek egymáshoz. Kezében egy régi, foltos vászonzsák.
– Az én Emesém – mosolygott. – Hoztam neked valamit. Majd bontsd ki, különleges ajándék.
Belenéztem. Diók. Koszos, poros diók.
– Most komolyan? – sziszegtem. – Egy koszos zacskó diót hoztál az esküvőmre?
– Különlegesek… – kezdte volna.
– Ez ciki, nagyi! – vágtam közbe élesen.
Elhallgatott. A szeme fátyolos lett. Aztán lassan megfordult, és elment.
Anyám sírni kezdett. Én pedig úgy tettem, mintha nem érdekelne.
Két nap múlva nagyi hívott. Nem vettem fel. Este újra próbálta.
– Csak meg akartam kérdezni, kinyitottad-e az ajándékomat, Emese?
– Még nem. Kérlek, ne zaklass ilyen butaságokkal. Tudom, milyen íze van a diónak – feleltem türelmetlenül.
– Persze, kicsim… ne haragudj, hogy zavartalak – mondta halkan.
HirdetésEz volt az utolsó beszélgetésünk.
Két hónap múlva anyám hívott. A hangja üres volt:
– Emese… nagymama… elment.
A világ megállt. A temetésen, amikor megláttam összekulcsolt kezeit és a halvány rózsaszínre festett körmeit, rám szakadt minden emlék. Úgy zokogtam, hogy a lábaim feladták.
És ekkor eszembe jutott a vászonzsák.
Harmadik rész (3/3):
Aznap este autóba ültem. Haza akartam érni, elővenni a zsákot, feltörni a diókat. De az út csúszós volt, az autóm megpördült, és nekicsapódtam a korlátnak.
Kórházban ébredtem. Mindenem fájt, csövek lógtak belőlem. András ült mellettem.
– Emese? Ébren vagy, hála Istennek! – mondta.
– A diók… kérlek… hozd ide a zsákot – suttogtam.
Néhány órával később az ölemben volt a gyűrött vászonzsák. Remegő kézzel törtem fel az első diót. Benne egy apró papírfecni:
„Légy kedves, Emese. A világ kegyetlen tud lenni, de ne engedd, hogy megkeményítsen.”
A következő dióból pénz hullott ki, mellé egy üzenet:
„Takarékoskodj, gondolj a jövődre.”
Sírtam, zokogtam, minden dióban ott volt a szeretete, a megtakarítása, a gondoskodása. Éveken át készítette ezt az ajándékot. Én pedig az esküvőmön megaláztam.
Az utolsó dióban ez állt:
„Mind hibázunk, édes lányom. Megérdemled a megbocsátást. Soha nem késő a szeretetet választani.”
A szívemhez szorítottam, és suttogtam:
– Bocsáss meg, nagyi. Annyira sajnálom.
Egy héttel később hazamehettem. A konyhában egyszerű vacsorát főztem: vajas krumplit, tojásrántottát kolbásszal. András mellém állt.
– Nem is tudtam, hogy ilyen volt ő – mondta halkan.
– Ő volt mindenem – feleltem könnyeimmel küszködve. – És én elfelejtettem.
Leültünk az asztalhoz. A gőzölgő, egyszerű étel több volt, mint vacsora: egy csendes bocsánatkérés. Éreztem, mintha nagyi lelke ott lenne velünk.
A hullámok zúgását hallottam a fejemben, ahogy akkor is, amikor utoljára kint ültem a Balaton partján, kezemben egy dióval.
– Köszönöm, nagyi – suttogtam. – Köszönöm.
