A másik oldalon
A nevem Kelemen Margit. Hatvankét éves vagyok, és harmincnyolc éve vagyok házas Kelemen Richárddal. Az a fajta házasság volt a miénk, amire az emberek úgy néztek, mint valami régi bútordarabra – megszokott, poros, de valahogy mégis stabil. Nem mondanám, hogy mindig boldog volt. De én úgy gondoltam, őszinte.
Legalábbis eddig az estig. A budaörsi Márvány Terem szűk kis öltözőjében álltam, a tükör előtt, és idegenként néztem vissza saját magamra. A hajam szoros copfba fésültem, fekete felszolgálói kötényt kötöttem magamra, vastag keretes szemüveg mögé rejtettem az arcom. A szokásos piros rúzsomat sem használtam. Egy másik nő lettem arra az estére.
Richárdnak nyugdíjas búcsúztatója volt. Negyven évet töltött az építőipari cégnél. Pezsgő, rózsák, dicsőítő beszédek és fények várták. Engem viszont nem.
Azt mondta, csak a dolgozók jöhetnek. „Nem lesznek házastársak. Tényleg csak egy szűk céges kör.” Így fogalmazott. Elhittem. El akartam hinni. Az utóbbi években egyre többször kapaszkodtam a hitembe, hogy őszinte velem. Akkor is, amikor későn jött haza. Akkor is, amikor a születésnapomra csak egy képeslapot kaptam. És akkor is, amikor három héttel ezelőtt találtam egy ékszerüzlet blokkot a zakója zsebében: egy fehérarany karkötő, gyémántberakással. 1 950 000 forint.
Nem nekem vette. Az évfordulónk, a karácsony, sőt a születésnapom is elment ajándék nélkül. És ekkor kezdtem érezni valami sötétet – valamit, ami nem kérdezett, csak fojtogatott. Hogy ha nem az enyém... akkor kié?
Ezért bújtam álruhába. Az ismerősünk, Zsófi – aki felszolgálóként dolgozott az étteremben – szerzett nekem lehetőséget, hogy "beugróként" részt vegyek az estén.
A Márvány Terem csillárjai meleg fénnyel árasztották el a teret. A vendégek nevetgéltek, a pincérek szinte észrevétlenül suhantak az asztalok között. És ott voltam én is. Egy tálca előétellel a kezemben, mozdulataimat előző éjjel gyakoroltam a konyhában, YouTube-videók alapján.
A szívem kalapált. Ismerős arcokat láttam: László Tamás, a férjem régi kollégája, aki még nálunk is járt vacsorán; Sebestyén Zsuzsa a könyvelésről, aki egyszer elmesélte, hogyan bukott le a férje egy SMS miatt. Mellettük ott ültek a házastársaik is.
Aztán megláttam őt.
Barna bőrcipőben, szürke öltönyben, amit tavaly vettem neki karácsonyra. Az a kék nyakkendő volt rajta, amit csak „alkalomra” tartogatott. Mosolygott. De nem rám.
Egy nő ült mellette, fiatalabb – talán harmincöt lehetett. Szőke haj, lazán hullámokban a vállán. Vörös ruha, kissé túl elegáns. Nevetett, a kezét a férjem vállára tette, és Richárd... nem húzódott el.
Nem tudom, mi fájt jobban. Az érintés vagy a megszokottság, amivel fogadta.
A beszédek elkezdődtek. László Tamás állt fel először.
„Richárd nemcsak a legkitartóbb munkatárs volt, hanem az utóbbi időben még több is. Egy mentor. Egy barát. Egy támasz. És most bemutatnám, kinek adja át a stafétát – Balogh Veronikának, aki az utóbbi két évben nemcsak tanítványa lett, hanem... inspirációja is.”
Az egész testem megfeszült.
Veronika felállt, kecsesen biccentett. Ahogy elsétált Richárd mellett, megint megérintette a vállát. Ő ismét... reagált. Egy apró mozdulat. De elég volt.
Én meg hátraléptem. A tálcát letettem, és a konyha mögötti hűvös folyosóra mentem. A falnak dőlve próbáltam levegőt venni.
A telefonom rezgett a kötényzsebben. Üzenet a lányunktól, Lindától.
„Anya, minden oké? Apa azt mondta, nem érezted jól magad, és otthon maradtál.”
Csend. A képernyő fénye homályos volt a könnyeimtől. Nemcsak kihagytak. El is rejtettek. Mint valami kellemetlenséget.
Másnap reggel egy kis kávézó előtt ültem az autóban, az ablakon át figyeltem Veronikát. Később lépett be, mint én. Farmer, egyszerű kabát, haját kontyba fogta. Más volt, mint előző este. Valódibb.
Bementem utána.
„Szabad ez a hely?” – kérdeztem. Felnézett, kissé értetlenül.
„Tegnap este felszolgáltam a nyugdíjas bulin” – mondtam. „Én vagyok Kelemen Margit. Richárd felesége.”
Megdermedt. A kezében lévő csésze megállt a levegőben.
„Nem azért vagyok itt, hogy veszekedjek” – mondtam. „Csak válaszokat szeretnék.”
Veronika lassan letette a kávéscsészét. Az arca sápadt volt, a tekintete zavart – de nem ellenséges.
„Én... nem is tudtam, hogy nős.” – suttogta végül, szinte önkéntelenül.
A szívem kihagyott egy ütemet.
„Két éve dolgozunk együtt, Margit. De ő soha, egy szóval sem említette, hogy házas.”
Megdermedtem.
„Ez... lehetetlen. Mindenki tudja, hogy házas. A gyerekeink felnőttek, unokánk úton van, a közös házunkban élünk a Hársfa utcában...”
„Nem, nem érti.” – rázta meg a fejét Veronika. „Nem azt mondom, hogy hazudott róla. Hanem hogy... nem beszélt róla. Egyáltalán. Mintha ez egy zárt szoba lenne, ahová senkit sem enged be.”
Megütött ez a kép. Zárt szoba. Pontosan úgy éreztem magam az elmúlt években, mintha kizártak volna abból a világából, ahol valaha mindketten otthon voltunk.
„De...” – kezdtem újra, hangom rekedten – „a karkötő. A gyémánt karkötő. Megtaláltam a blokkot. Majdnem kétmillió forintért vette.”
Veronika felnézett rám.
„Én nem kaptam tőle semmit.” – mondta halkan.
„Nem?” – kérdeztem hitetlenkedve.
„Nem. És... én nem vagyok vele kapcsolatban. Nem úgy. Tudja... én nem a férfiakhoz vonzódom.”
A levegő bennem rekedt.
Veronika enyhén elmosolyodott, szinte bocsánatkérően.
„Nem szoktam erről beszélni. A cég se tudja. De Richárd tudta. Ő az első, aki nem nézett rám furcsán. Nem próbált udvarolni. Nem tett megjegyzést. Csak... emberszámba vett.”
Az arcom kipirult. A szégyen és a megkönnyebbülés furcsa egyvelege öntött el.
„Tegnap este, amikor hozzányúlt...” – kezdtem.
„Olyan volt, mint egy apa. Akit sosem ismertem igazán.” – felelte. „Aki ott volt, amikor a válásom alatt padlón voltam. Amikor elvesztettem a fiam felügyeleti jogát, és senki más nem hitt bennem. Ő hitt. Ezért nézek rá úgy, mint valaki, aki megmentett. De nem... nem úgy, mint ahogy ön gondolta.”
Némán ültem egy percig. A karkötőre gondoltam. A hazugságra. Arra, hogy elrejtett engem – nem Veronika miatt, hanem valami másért.
„Azt mondta, meglepetést tervez.” – szólalt meg Veronika. „Egy nagy utazást. Nyaralást. Minden részletet titokban tartott, még előlem is. Azt mondta, hogy olyan ajándékot akar adni a feleségének, amiért érdemes élnie. Amit soha nem kapott meg.”
A szám kiszáradt. Alig tudtam megszólalni.
„De miért nem mondta el nekem? Miért nem volt őszinte? Miért kellett kizárnia az élete legnagyobb estéjéből?”
„Ezt tőle kell megkérdeznie.” – mondta Veronika csendesen.
Másnap este, amikor hazaértem, Richárd a dolgozószobában ült, papírok között. Amikor beléptem, megemelte a fejét, mintha ártatlanul meglepődne.
„Hamar jöttél a könyvklubból.” – mondta.
Leültem vele szemben, csendben.
„Nem volt könyvklub.” – feleltem.
Megmerevedett. Lassan letette a tollat.
„Ott voltam tegnap este. A rendezvényen.”
Először nem szólt semmit. Csak nézett rám, mintha nem tudná, álmodik-e.
„Pincérnőként.” – tettem hozzá.
„Margit...” – kezdte, de felemeltem a kezem.
„Láttam Veronikát. Láttam, hogy megérinti a vállad. Láttam, hogy házastársak is ott voltak. Tehát hazudtál.”
Nem tagadott. Csak lehajtotta a fejét.
„A karkötő?” – kérdeztem.
Felállt, kinyitott egy kis széfet az íróasztala mögött, és kivett egy bársonyékszerdobozt. Átnyújtotta. Keze enyhén remegett.
Kinyitottam.
Gyönyörű, finom kidolgozású fehérarany karkötő volt benne, egy kis medállal, amelybe apró számokat véstek.
„Ezek koordináták.” – mondtam.
„A Balaton-parti padunk.” – suttogta. „Ott csókoltalak meg először. Ott kértem meg a kezed. Tudtam, hogy emlékszel.”
A szám kiszáradt.
„Margit, én... csak jót akartam. Mindent tökéletesen akartam csinálni. Egy utazást szervezek. Két hónap Olaszország, Franciaország, Svájc... minden, amit fiatalként sosem engedhettünk meg magunknak. És a karkötőt ott akartam odaadni neked. A színpadon. Egy különleges bejelentéssel.”
„Akkor miért zártál ki?”
Előrehajolt. A hangja alig volt több suttogásnál.
„Mert féltem, hogy valamit elrontok. Hogy nem lesz kész. Hogy idő előtt kiderül. És nem akartam, hogy lássad, milyen ideges vagyok. Azt akartam, hogy csodálkozz rá. Hogy egyszer az életben te legyél a meglepett, ne mindig a gondoskodó.”
A szívem megkönnyebbült... és mégis, ott maradt a fájdalom is.
„A hallgatásod sokkal rosszabb volt, mint bármilyen kudarc.”
„Tudom.” – bólintott. „És nem tudom, hogyan bocsáss meg ezért.”
Felálltam, a karkötőt még mindig a kezemben tartva.
„Nem a karkötő a fontos.” – mondtam halkan. „Hanem hogy tudjam, még számítok.”
„Mindig számítottál.” – nézett rám. „Minden, amit elértem, érted volt. És ha el is felejtettem mondani... egy pillanatra sem felejtettem el érezni.”
Közelebb léptem hozzá. A szeme csillogott.
„Akkor most mondd el.” – kértem.
„Szeretlek, Margit.” – mondta rekedten. „És szeretném, ha velem jönnél. Nem csak nyaralni. Hanem mindenhová, ahol még járhatunk.”
A nyakába borultam. A könnyeim a zakójába hullottak.
Három héttel később egy bőröndöt húztam végig a székesfehérvári vasútállomás peronján. Richárd mellettem lépkedett, kissé bicegve – a régi térde már nem az igazi, de makacs volt, nem engedte, hogy én vigyem a kisebbik táskát.
„Nem kellett volna ennyi könyvet csomagolni.” – mondtam félig mosolyogva.
„Kell valami, amivel lenyűgözöm a franciákat.” – kacsintott. „Hátha megértenek, ha Verne Gyula-féle kalandregényt lobogtatok a kezemben.”
Nevettem. Már napok óta úgy nevettem, mint régen. Mintha valami felszakadt volna bennem, ami évek óta feszített. Már nem a gyanakvás hajtott. Nem a félelem. Hanem valami egyszerű, tiszta: a közös idő utáni vágy.
Az első állomásunk Róma volt. Egy kis családi panzió a Trasteverében, ahol a tulajdonos lánya minden reggel friss fügével és ricottával kínált minket, és ahol Richárd minden este megküzdött a kulccsal a vaskos, ódon zárban.
„Ez valami próbára tevés, ugye?” – morogta, miközben újra és újra elfordította a kulcsot. „Ha sikerül bejutni, akkor megérdemeljük az ágyat.”
A második hétre eljutottunk Nápolyba, onnan pedig hajóval át a szigetekre. Capri, Ischia – egyik szebb volt, mint a másik. Egyik este a tengerparton vacsoráztunk, és én, a visszafogott, kényelmes Margit, akit valaha még egy vonatút is fárasztott, most mezítláb sétáltam a homokban, a kezemben fehérborral, és a férjem kezével az enyémben.
De nem csak a helyszínek változtak. Richárd is más volt. Figyelte, mikor fázom meg a szélben. Előre rendelte a desszertet, ha látta, hogy szemeztem vele. Kinyitotta nekem az ajtót – nem mint egy udvarló, hanem mint aki emlékeztetni akar: számítok.
Az egyik reggel, amikor Firenze felé tartottunk a vonaton, a karkötőt viseltem. A kis medál halkan koppant a csuklómhoz, ahogy az ablak felé dőltem.
„Emlékszel, mit mondtál, amikor először elvittél abba a balatoni kis büfébe?” – kérdeztem, és csak fél szemmel néztem rá.
„Hogy nem tudok rendesen borravalót adni.” – vágta rá.
„És aztán?” – faggattam tovább, mosolyogva.
„Hogy ha ott és akkor nemet mondasz a palacsintára, akkor az életünkből maradtál volna ki.” – válaszolta komolyan. A hangja megremegett.
„Ott kezdődött minden, Richárd.” – suttogtam. „És én majdnem azt hittem, hogy véget is ott ér.”
„Tudom.” – mondta halkan. „Majdnem elvesztettelek.”
Sokáig csak néztünk ki a tájra. A ciprusok sziluettje lassan siklott el mellettünk, a távolban dombok, apró falvak. A világ szép volt, de nem emiatt voltam boldog. Hanem mert mellette ültem. És mert újra mellette voltam – nem csak fizikailag, hanem lélekben is.
Két hónappal később újra otthon voltunk. A kertben ültem, ölemben a kis Emma – a mi első unokánk –, a keze ujjamat szorongatta, mintha nem akarna elengedni. A gyerekeink meglátogattak minket, a grill füstje lassan kúszott fel az őszi levegőbe.
Linda és a férje, Bence nevetgéltek a teraszon. David a fűben birkózott egy labdával, mintha még mindig az a tízéves kisfiú lenne, akinek régen kakaós kalácsot csomagoltam iskolába. Richárd közben a füstölő grill fölött ügyködött, mintha a világ legkomolyabb feladata lenne, hogy ne égjen meg a hús.
Ahogy elnéztem őt, eszembe jutott az az este. A nyugdíjas ünnepség. Az öltöny, a fények, a fájdalom. A csendek, amik darabokra szedtek minket.
De most már tudtam, hogy a csendek mögött néha nem titkok, hanem félelmek rejtőznek. Hogy néha nem a hűtlenség a legnagyobb veszély, hanem az, ha nem mondjuk ki, amit érzünk.
Odamentem hozzá, a vállára tettem a kezem. Ő rám nézett, és elmosolyodott.
„Sikerült?” – kérdeztem a húsra bökve.
„Csak ha nem mondod el senkinek, hogy egyszer megégettem.” – válaszolta.
„Titokban tartom.” – nevettem. „Ahogy a külföldi konyhádat is.”
„Az olasz tésztám világhírű!” – tiltakozott.
„A kutyánk is elszaladt tőle.”
Nevettünk.
Aztán csak álltunk ott. Ketten. Csendben. Nem fájdalmas csend volt. Hanem békés. Otthonos.
A karkötőm fénylett a napfényben. A kis medál halkan csilingelt.
Azóta tudom, hogy a házasság nem attól működik, hogy mindig tökéletesek vagyunk benne. Hanem attól, hogy meg akarjuk javítani, amikor reped.
Mert a hűség nem azt jelenti, hogy soha nem hibázunk. Hanem hogy ha mégis megtesszük, utána ott maradunk – és kijavítjuk.
És a szeretet?
A szeretet az, amikor újra és újra választjuk egymást.
Még akkor is, ha néha előtte el kellett bújni, pincérnőként, egy sötét sarokban.
Epilógus
Egy év telt el azóta a bizonyos este óta. Azóta, hogy a szerelem újra meg kellett, hogy szülessen két ember között, akik már azt hitték, mindent tudnak egymásról.
A nappalinkban ülök, a fotelben, egy bögre hársfa teával. Az ablakon át a kertet nézem: Richárd térdel a rózsák között. Mostanában megszerette a kertészkedést, pedig korábban mindig rám hagyta, mondván, „te jobban értesz a virágok nyelvén”. Talán mostanra megtanulta ő is.
Emma, a kisunokánk, már majdnem jár. Linda minden második hétvégén elhozza hozzánk, és ilyenkor Richárd valóságos emberhintává változik, ahogy fel-le emelgeti őt a levegőben, a kislány sikongatva kacag. Néha csak ülök a verandán, nézem őket, és érzem, hogy élek. Nem úgy, mint régen, amikor csak napok jöttek egymás után – most jelen vagyok. Most mi vagyunk jelen. Ketten.
Az utazásaink nem értek véget a nyáron. Tavaszra már lefoglaltunk egy kirándulást Erdélybe – Richárd mindig is szerette volna látni a Gyilkos-tavat. Ősszel a szlovén tengerpartra megyünk. Nem a világ legdrágább útjai, de nekünk a világot jelentik.
A karkötőm azóta is rajtam van. Minden nap. Nem azért, mert értékes – hanem mert emlékeztet. Arra a napra, amikor úgy éreztem, elveszítettem őt… és arra, amikor rájöttem, hogy valójában akkor találtam vissza hozzá.
Egyszer megkérdezte tőlem, egy esti séta közben, a Római-parton:
„Margit, szerinted mi mentett meg minket igazán?”
Sokáig nem válaszoltam. Aztán azt mondtam:
„Az, hogy nem hagytuk abba keresni egymást. Még akkor sem, amikor már úgy tűnt, késő.”
Mert ez a szerelem lényege.
Nem a tökéletesség.
Hanem a kitartás.
Az újrakezdés.
És a választás – minden nap.
Ma is választottam őt. Ő is engem.
És ha szerencsénk van, még sokáig megtehetjük ezt.
Mindig együtt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
