– Marika néni, ne csúszkáljon annyit, maga nem jégtáncos – szólt rá mosolyogva Éva az idős nőre, miközben felnyalábolta a felmosóvödröt.
Reggel hat volt, a szolnoki Szent László Kórház sürgősségi folyosója még csak ébredezett. Éva, aki lassan tizenöt éve dolgozott itt takarítóként, már szinte vakon járt végig a megszokott útvonalán. Minden sarok, minden nyikorgó kerekű betegágy, minden nyikkanó ajtó ismerős volt számára. Az egyenruhája zsebében mindig volt egy zsebkendő, egy fertőtlenítő kendő, és egy kis kulcstartó, amit a fia készített neki még alsós korában.
A folyosó végén, a dupla ajtóknál megcsörrent valami. Fémes koppanás, majd egy rémült fiúhang:
– Segítség! Kérem, valaki! Gyorsan!
Éva letette a vödröt, és sietve odalépett. Két tizenéves fiú állt az ajtóban, egyikük karján egy férfi lógott, vagyis inkább csúszott, a cipője orra csattogott a kövön. A férfi mozdulatlan volt, ruhája rongyos, átázott, a bőre szürkés-lilás színű, és a szája sarkában habos nyál csillogott.
– Megtaláltuk a hídnál… nem mozdul… mintha nem is élne… – hadarta az egyik fiú.
– Tegyék le óvatosan – mondta Éva, és maga is meglepődött, milyen határozottan cseng a hangja.
Mire a fiúk letették a férfit a hideg csempére, észrevétlenül odasétált az ügyeletes orvos is: Dr. Fekete László, sebész, középkorú, mindig fáradt tekintettel, a telefonjába bújva. Egy gyors pillantást vetett a férfira, majd sóhajtott.
– Ugyan, megint egy hajléktalan. Biztos bepiált és elaludt valahol. A biztonságiakkal vitessék ki. Ne foglalja a helyet a rendes betegek elől.
– De doktor úr, nem lélegzik rendesen! – mondta Éva, s már guggolt is le a férfi mellé. – Nézze a mellkasát! Alig emelkedik!
– Hagyja ezt, Éva! Maga takarítónő, nem mentős – mordult rá a doktor. – Menjen, és tegye a dolgát.
De Éva nem mozdult. A férfi bőre hűvös volt és nyirkos, a nyaki vénák duzzadtak, az ádámcsutka furcsán mozdult oldalra. Hirtelen a test rándult egyet, a hát megfeszült, majd elernyedt. A légzés abbamaradt. Csak a dermedt csend maradt utána.
Valami történt benne. Mintha valaki megmarkolta volna a lelkét.
Felugrott, odarohant a közeli pulthoz, lekapott egy kartonvágó kést – épp ott hagyta egy adminisztrátor –, és visszasietett a férfihoz. Felvágta a koszos inget, majd a tenyerét a férfi mellkasára tette. Elindította az újraélesztést. Egy, kettő, három, négy – számolta magában. Ritmusosan, lendületesen, ahogy egyszer látott egy tanfolyamon, amit évekkel ezelőtt a kórház szervezett az alkalmazottaknak.
– Megőrültél?! – robbant be a dupla ajtón Dr. Kiss, a kórház főorvosa, aki pont a kávégépből jött vissza. – Ez itt nem a te dolgod! Mi van, ha eltöröd a bordáját? Ha meghal?
Éva nem válaszolt. Csak nyomta tovább a mellkast. A saját lélegzetét is visszatartotta, mintha a férfi tüdejét helyettesítené.
– Hívjátok a rendészetet! – kiáltott hátra a főorvos. – Ez már jogi ügy!
A következő pillanatban egy furcsa hang szökött fel a férfi torkából. Mintha egy régi csap engedett volna meg magának egy utolsó kortyot: hörgő, nedves, kaparó hang volt, de légzés volt.
Éva megállt. A férfi arca, bár még mindig sápadt volt, kezdett színt kapni. A kékes árnyalat halványult, az ajkak széle rózsás lett.
A főorvos hátrébb lépett.
– Vigyék az intenzívre – szólt a nővérnek, aki időközben érkezett.
Éva ott maradt a padlón, a combjára csorgott a piszkos víz, a cipője alatt szétkenődött a férfi inge, és valahol a bal keze mellett hevert az élénksárga kés.
– Ezért megütheti a bokáját – mondta a főorvos sötéten. – Maga átlépett egy határt, Éva.
És ezzel kiment.
A következő órák ködösek voltak. Évát felhívták a személyzeti irodába, de nem engedték be. Várakoznia kellett egy kemény fa széken, szemben a falon lógó kopottas kórházi etikai kódexszel. A szeme megakadt a mondaton:„Az emberi élet védelme minden körülmények között elsődleges.”
Amikor végre behívták, már ott ült a főorvos, a kórház jogásza és a részlegvezető is. A hangulat fagyos volt.
– Kérem, értse meg – kezdte a jogász szárazon –, amit tett, az szabályellenes. Nem volt joga beavatkozni. Nem volt képzett személy, nem viselt védőkesztyűt, nem dokumentált semmit. Ha a férfi meghalt volna, a kórházat is felelősségre vonhatták volna.
– De nem halt meg – szólalt meg halkan Éva.
– Most nem erről van szó! – vágott közbe a főorvos idegesen. – A maga szerepe takarításra korlátozódik. Amit csinált, azt egy jogász is feljelentésként értelmezheti.
Éva lenyelte a választ. Tudta, hogy ha dühösen vagy zokogva kezd védekezni, csak ront a helyzetén.
Az intenzívről jött nővér lépett be. Az arca szinte falfehér volt.
– Elnézést… De azonnal lejönnének? Az úr magához tért, és… kérte, hogy önök is ott legyenek.
Éva a többiekkel együtt indult vissza az intenzívre. A hosszú folyosó most szűknek tűnt, az ablakon beszűrődő délelőtti fény tompa foltokban derengett a padlón.
A férfi már ülő helyzetben volt az ágyban. Arcát kimosdották, a haja még vizes volt, de a szeme… A szeme élénk és tudatos volt. Olyan tekintettel nézett körbe, amilyet Éva még ritkán látott: nyugodt, átlátó, de feszültséget keltő.
– Maga mentette meg az életem – mondta Évára nézve.
– Csak próbáltam… – kezdte volna Éva, de a férfi felemelte a kezét.
– Ne szerénykedjen. Láttam már halál közelében lévő embereket. Tudom, amikor valaki egyszerűen… dönt.
A főorvos előrelépett, sietősen, mintha vissza akarná venni az irányítást.
– Uram, a helyzet nem ilyen egyszerű. Az alkalmazott – mutatott Évára – szabályt szegett, engedély nélkül avatkozott be…
– Tudom – vágott közbe a férfi higgadtan. – És ha nem teszi, ma a boncteremben feküdnék.
A szoba elcsendesedett.
– Tudják egyáltalán, ki vagyok én?
A főorvos arca megfeszült. A jogász csak megrázta a fejét.
A férfi elmosolyodott, de nem volt benne melegség.
– Haraszti Gergely vagyok. Haraszti Építőipari Zrt., alapító és korábbi vezérigazgató. Két évvel ezelőtt még én finanszíroztam ennek a kórháznak a sürgősségi osztályát. Akkor még fontos volt az emberélet.
A szavak súlyosabban hullottak, mint a csend. Még Éva is visszahőkölt egy pillanatra. Gergely… A név ismerősen csengett, de nem tudta hova kötni.
– Az irataimat ellopták. Azóta egy hajléktalanszállóról próbáltam ügyeket intézni. Hiába. A szívem eddig bírta. Aztán ma reggel valaki úgy döntött, nem hagy meghalni.
A főorvos elsápadt. Először Éva felé fordult, majd a jogászra nézett, végül a plafont kezdte bámulni, mintha ott lenne valami menekülőút.
– Szeretném, ha idejönne az igazgató. A rendészeti vezető. És valaki az egészségügyi minisztériumból is – mondta Haraszti, miközben újra lehunyta a szemét.
A kérés nem volt kérés. Inkább parancs. Fél órán belül az egész kórház felbolydult.
A tárgyalószoba, ahová egy órával később összehívták az érintetteket, ritkán látott ennyi sápadt arcot. Az igazgató, egy mindig mosolygós, de most nyúzott férfi, izzadó homlokkal hallgatta a lejátszott biztonsági kamerafelvételt, amin tökéletesen látszott: a sürgősségi bejárat, a két fiú, a mozdulatlan test, és az orvos, aki még csak meg sem hajolt a beteg fölé. Látszott Éva is, ahogy guggolva figyeli a férfit, majd a pillanat, amikor odarohan a pulthoz és kezébe veszi a sárga kést. Az első lenyomás. A második. A tizedik.
HirdetésA minisztérium képviselője, egy sötét öltönyös, higgadt hangú férfi jegyzetelt. Amikor befejeződött a felvétel, becsukta a jegyzettömbjét, és csak annyit mondott:
– Ennek következménye lesz.
A főorvos próbált magyarázkodni. A protokollt emlegette. A kockázatokat. A szakszerűség hiányát. De minél többet beszélt, annál inkább tűnt úgy, hogy csak menteni próbálja a menthetetlent.
Éva nem szólt egy szót sem. Az ajtó melletti széken ült, összekulcsolt kézzel. Még mindig szinte érezte tenyerében a mellkasi csont alatti lüktetést.
Később, amikor mindenki távozott, Haraszti kérte, hogy pár percet beszélhessen Évával kettesben. A nő először zavarban volt – soha nem volt még ilyen helyzetben –, de bólintott.
A férfi az ágy szélén ült, kicsit sápadtan, de magabiztos tekintettel.
– Köszönöm, hogy maradt – mondta.
Éva csak megrázta a fejét. – Nem volt kérdés. Maga ott feküdt… nem is maga volt talán, hanem valaki, akinek még dolga van. Én csak… nem tudtam nem tenni semmit.
Haraszti bólintott.
– Amikor mindenki hátat fordít, néha egyetlen ember is elég, hogy valami megváltozzon. Az én életem biztosan megváltozott. Elveszítettem a céget, a nevemet, az irataimat. Azt hittem, az emberek semmit sem érnek már, ha nincs pecsétük meg pénzük. De maga visszahozott valamit.
– A levegőt – mosolyodott el Éva.
– Többet. A hitet. És ezért szeretném, ha segítene. Egy új alapítványt indítok. Olyan embereknek, akik bajba kerültek, és akikre az egészségügy vagy a társadalom nem figyel. Sürgősségi ellátás, rehabilitáció, szállás. És kell valaki, aki tudja, mit kell tenni, amikor a szabályok nem működnek. Valaki, akinek nem kell orvosi diploma ahhoz, hogy lássa, mikor van baj.
Éva tétovázott. A szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Csak bólintott.
– Megtiszteltetés lenne.
Egy héttel később Évát behívták az igazgatóságra. A főorvost időközben felmentették, a döntésről szóló közleményt csendben függesztették ki a dolgozói faliújságra. A dolgozók suttogva beszélték, ki mit mondott, mit hallott. De Évát senki sem támadta. Sőt, sokan odaléptek hozzá a folyosón, és csak annyit mondtak: „Büszkék vagyunk rád.”
Az igazgató komolyan nézett rá, majd elé tolt egy dossziét.
– Ez egy átképzési lehetőség. Ápolói modul, támogatással. És ha elvégzi, azonnal beosztjuk az ápolói állományba. Megérdemli, Éva.
Egy hónap telt el.
Az új év első munkanapján Éva kilépett a kórház főbejáratán. A levegő éles volt, hideg, de tiszta. A kapuban egy fekete autó várta. A sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót.
– Jó reggelt, Éva. A főnök úr küldött. A megbeszélés az alapítvány irodájában lesz.
Éva beszállt. Az autó csendesen suhant végig a Tisza-parti utcákon. Szolnok reggeli forgalma lassan ébredezett. Az autó megállt egy világos, új építésű irodaház előtt, melyen ez állt: Emberért Alapítvány – vészhelyzeti támogatás, újrakezdés, figyelem.
Gergely az előtérben várta, elegáns, de visszafogott öltönyben, a mosolya még mindig kissé fáradt, de már nyoma sem volt benne a hajléktalan némaságának.
– Üdv itthon – mondta, és nyújtotta a kezét. – A munka nehéz lesz. Nem mindig hálás. De változtathatunk vele.
Éva megszorította a kezét.
– Ahol ember van, ott remény is van – mondta halkan.
És aznap reggel, amikor a felhők közül előbújt a nap, valahogy az egész város fényesebbnek tűnt.
Mert néha egyetlen döntés elég, hogy valaki ne csak egy életet mentsen meg… hanem több százat is. Vagy egyszerűen: visszaadja az emberséget annak, aki már épp elhitte, hogy az végleg elveszett.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
