Miért mosta minden hazatérés után az ágyneműt? A valódi okra senki sem számított

– Nem szoktál róla beszélni. – mondta halkan. – Mintha soha nem is lett volna. Mintha egy rossz álom lett volna, amit felkelés után nem idézünk fel.

Dénes nyelt egy nagyot.

– Épp ez az. Én… elmenekültem előle. A munkába, az utakba, a határidőkbe. És azt mondtam magamnak, hogy így könnyebb neked is, mert nem látod rajtam a fájdalmat. De… azt hittem, te erősebb vagy.

– Erősebb? – Anna szeme felvillant, most már haraggal. – Én voltam az, aki kilenc hónapra készültem. Aki hónapról hónapra figyelte, hogy mozog, hogy él. Aztán egyszer csak csend lett. És ebben a csendben… nem voltál ott, Dénes. Legalábbis nem úgy. Testben igen, papírokat intéztél, orvossal beszéltél, mindent elrendeztél. De utána… csak eltűntél.

A férfi közelebb lépett, és most már le mert ülni az ágy szélére. Nem nyúlt hozzá, de olyan közel ült, hogy érezte Anna testének melegét.

– Igazad van. És ezt utálom magamban a legjobban. – mondta. – Ott lett volna a helyem melletted. Nem Berlinben, nem Bécsben, nem a tárgyalótermekben. Itt, a takaró mellett… veled.

Anna sóhajtott, és a babatakarót az ölében simogatta.

– Nem azért hozom elő… – intett a takaró felé –, hogy büntesselek. Hanem mert… nem tudok máshogy emlékezni rá. Napközben eljárok dolgozni, jövök-megyek a boltba, főzök, mosok, nevetek a kolléganőkkel a munkahelyen. Aztán este, amikor egyedül vagyok… valahogy visszajön. Nem tudok ellene mit tenni. És a könnyeim… hát… látod az ágyneműn.

– Láttam. – suttogta Dénes. – És rosszabbra gondoltam. Sokkal rosszabbra.

Anna féloldalt felé fordult.

– Másik férfira. – jelentette ki egyszerűen.

– Igen. – Dénes nem kerülgette tovább. – És már attól is szégyellem magam, hogy egy pillanatig is ezt gondoltam rólad.

Csönd ereszkedett közéjük. A ház mögött elzúgott egy távolsági busz, a kutyák ugatása tompán hallatszott be.

– Miért nem kérdeztél inkább? – törte meg Anna a csöndet.

– Mert féltem a választól. – válaszolta azonnal.

– És most?

– Most… – Dénes megmozdult, és végre megfogta Anna kezét. Nem erősen, óvatosan, mintha félne, hogy a nő darabokra törik. – Most már jobban félek attól, hogy így maradunk. Én a világban szétszórva, te itt bent a csenddel bezárva.

Anna sokáig nem szólt. Nézte a férfi kezét az övén, aztán lassan, nagyon lassan összefűzte az ujjaikat.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte végül.

Dénes felnézett rá. A szemében most először volt valami, amit Anna régóta hiányolt: valódi elhatározás, nem csak fáradt beletörődés.

– Haza akarok jönni. – mondta. – Nem csak most estére. Nem csak két-három napokra. Végleg. Megkérem a cégnél, hogy vonjanak vissza a külföldi projektekről. Még ha ez fizetéscsökkenést is jelent. Ha kell, keresek másik munkát Visegrádon vagy Pesten. Nem… így pontosabb: keresek. Mert azt hiszem, eddig is találtam volna, csak nem akartam igazán.

Anna szeme elkerekedett.

– Te, aki évek óta erre a pozícióra törtél… csak úgy… feladnád?

– Nem feladnám. – Dénes megrázta a fejét. – Valami mást választanék. Téged. Minket. Azt, hogy ne kelljen kamerákon keresztül látnom, hogyan sírsz éjszaka.

A nő szeme végre megtelt könnyel, és most már nem tartotta vissza. Halk, remegő sírás tört fel belőle, és a vállára borult.

– Annyira féltem, hogy egyszer hazajössz, és azt mondod, nem bírod tovább… hogy jobb lesz neked nélkülem. – zokogta. – Hogy én vagyok az, aki visszahúz, aki a veszteséget idézi benned, akire ránézve mindig eszedbe jut…

– Eszembe jut. – vágott közbe Dénes halkan. – De nem azért, mert visszahúzol. Hanem mert együtt éltük át. És mert te vagy az egyetlen, aki igazán érti, milyen volt. Ha bárki másra nézek, nem tudhatja. Te igen. És ez… ijesztő is, de közben az egyetlen kapaszkodó is.

Anna még mindig a vállán sírt. Dénes egyik karjával átölelte, a másik kezével a babatakarót simogatta.

Sokáig ültek így, szavak nélkül. A ház lélegzett körülöttük, valahol a konyhában a hűtő halk búgása hallatszott, a radiátor kattant egyet.

Az idő mintha megnyúlt volna.

Másnap reggel, amikor a téli nap fáradtan próbált átszűrődni a függönyön, Dénes már ébren volt. Anna a mellkasán aludt, úgy kapaszkodva belé, mint valaha az egyetemista évek alatt, amikor összeköltöztek első albérletükben Óbudán.

A férfi óvatosan kicsúszott alóla, és kiment a konyhába. Először azon kapta magát, hogy fogalma sincs, hol tartják a kávéfiltert. Megmosolyogta saját ügyetlenségét, aztán keresgélni kezdett. Mire Anna megjelent az ajtóban, kissé kócosan, hálóingben, a pulton már ott gőzölgött két bögrés kávé.

– Te főztél? – kérdezte meghökkenve.

– Épp itt volt az ideje, hogy megtanuljam, hol mi van a konyhában. – Dénes vállat vont, de a hangjában volt egy csipetnyi büszkeség.

Anna közelebb lépett, és megfogta a bögre fülét.

– Olyan fura… – mondta halkan. – Mintha… mintha vendég lennél. De közben… mégsem.

– Remélem, hogy nem vendég leszek többé. – felelte Dénes. – Ha megengeded.

Anna csak bólintott. Kortyolt a kávéból, aztán kicsit fintorgott.

– Túl erős.

– Bocsi.

– Nem baj. Legalább felébreszt. – mosolyodott el.

Leültek az asztalhoz. Az abrosz egy helyen kifakult, Anna néhány éve mondta, hogy le kéne cserélni. Dénes akkor csak annyit mondott: „Majd ha lesz időm rá.” Nem lett.

Most végigsimított a kopott részen.

– Anna… beszélnünk kell még. – kezdte óvatosan.

– Tudom. – felelte a nő.

– A kamerát… természetesen azonnal leszedem, és… ha akarod, együtt töröljük a felvételeket. Nem akarom, hogy az a pár perc bárhol is létezzen, azon kívül, hogy bennem… kőbe égett.

Anna elgondolkodott.

– Töröljük. – mondta végül. – Nem akarom a telefonomon tudni, hogy valahol én… ott sírok egy gépnek.

– Jó. – bólintott Dénes.

– De… egy dolgot szeretnék, mielőtt letöröljük.

– Hogy megígéred: ha legközelebb valami bánt, előbb kérdezel. Nem kamerát veszel, nem panzióba bújsz, hanem idejössz, és azt mondod: „Anna, félek.”

A férfi szeme könnybe lábadt.

– Megígérem. – mondta halkan. – És azt is, hogy… én is merek majd sírni előtted. Nem csak te előttem.

Anna elmosolyodott.

– Azért azt megnézem. Farkas Dénes, a nagy építésvezető, aki…

– Aki fél egy apró, fehér takarótól. – vágott közbe szelíd öniróniával.

Összenéztek, és mindketten elnevették magukat. A nevetés még kicsit fájt, mint a frissen begyógyult seb, de már jólesett.

Az elkövetkező napokban valami furcsa, bizonytalan átmenet vette kezdetét. Dénes bejelentett betegszabadságot a cégnél, legalábbis ezt mondta első körben. A feletteseivel arról kezdett egyeztetni, hogy hosszabb távon helyben szeretne maradni, magyar projekteken dolgozni, vagy ha ez nem lehetséges, közösen megoldást keresni.

Az első videóhívás, amit a berlini irodából kapott, feszült volt.

– Dénes, ezt nem gondolod komolyan. – nézett rá a monitorról a rég ismert főnöke, a mindig jól öltözött, mindig siető Gábor. – Most léptünk szintet, most nyíltak meg előttünk a külföldi munkák, és te akarsz visszalépni?

– Nem visszalépni akarok. – válaszolta Dénes. – Csak más irányba. A családom…

Gábor sóhajtott.

– Igen, tudom, tudom, a család. De gondolj bele: mennyi áldozatot hoztál ezért az állásért.

– És pont ezért tudom, mennyi mindent vesztettem miatta. – vágott közbe a férfi. – Ha kell, vállalom, hogy kevesebb pénzt keresek. De nem vállalom, hogy még egyszer így nézzek bele a feleségem szemébe. Nem tudnám.

A monitor túlsó végén csönd lett.

– Na jó. – adta meg magát végül Gábor. – Megpróbálunk találni neked itthoni projekteket. Nem ígérem, hogy rögtön. De… nézzük meg. Adj nekünk egy hónapot. Addig vegyél ki szabadságot, pihenj. Úgyis rég voltál szabadságon.

– Rendben. – bólintott Dénes.

Amikor letette a telefont, a mellkasából a feszültség egy része kiszállt. Nem minden, de annyi, hogy újra kapjon levegőt.

Anna eközben a nappaliban pakolt. A régi babás dobozt, amiben a takaró volt, kivette a szekrény mélyéről, és megállt vele az ablak előtt.

Mikor Dénes belépett, a nő rá emelte a tekintetét.

– Arra gondoltam… – kezdte tétován – hogy talán… nem kellene mindig eldugva tartanom ezeket. Nem kell kitenni a vitrinbe, de… talán valami méltóbb helyet érdemelnek, mint a szekrény sarka.

Dénes odalépett, és kinyitotta a dobozt. Benne nemcsak a takaró volt, hanem egy apró sapka, kék szalag, egy kis zoknicska, sőt, egy kórházi csuklópánt, amin csak ennyi állt: „Farkas Bé” és egy dátum.

A férfi ujja megakadt a műanyag szalag peremén.

– Sosem láttam ezt. – suttogta.

– Ott voltál, amikor rám tették. – emlékeztette Anna. – De akkor még… másra figyeltél. Az orvosra, a papírokra. A szemembe akkor nem néztél. Csak egyszer, mielőtt elvittek őt.

Dénes úgy érezte, mintha valaki újra lepörgetné előtte azokat a napokat, de most más kamerabeállításból. Nem az ő szemszögéből, ahol mindenki tőle várt döntést, hanem Anna szeméből, ahol csak egy nő volt, akinek elvették a gyermekét, és közben lassan a férjét is.

– Elnevezhetnénk. – mondta hirtelen.

Anna felkapta a fejét.

– Hogy érted?

– Sosem beszéltünk róla igazi névvel. Mindig csak „a baba”. „A kicsi.” Mi lenne, ha… végre lenne neve? Ha nem egy névtelen fájdalom lenne, hanem valaki… aki egyszer velünk volt, és akire így emlékezhetünk. Akár… minden évben.

Anna szeme megtelt könnyel.

– Én… már adtam neki nevet magamban. Évek óta.

– Milyet? – kérdezte óvatosan a férfi.

A nő elmosolyodott a könnyein át.

– Benedek. – suttogta. – Mindig is szerettem ezt a nevet. Olyan… áldás hangulatú. És… valahogy ezt kerestem benne: hogy az élete, még ha rövid is volt, valami áldást hagyjon maga után. Ha másban nem, abban, hogy megtanulunk jobban szeretni.

Dénes közelebb lépett, és átölelte Annát hátulról, az állát a nő vállára támasztotta.

– Rendben. Legyen Benedek. – mondta halkan. – És ha neked jó, minden évben elmehetnénk a temetőbe vagy a Duna-partra, akárhová, és gyújthatnánk egy gyertyát. Nem kell nagy ceremónia. Csak mi ketten.

– És ő. – tette hozzá Anna.

– És ő. – bólintott Dénes.

A következő hetekben apró, de jelentős változások történtek. Dénes először bénán, aztán egyre ügyesebben kezdett részt venni az otthoni életben: bevásárlás, főzés, mosogatás. Felfedezte a piacot, ahol Anna szokott zöldséget venni, megtanulta a hentes nevét, sőt, egyszer még alkudozni is próbált egy láda almára.

Egyszer Anna hangos nevetésben tört ki, amikor Dénes a konyha közepén állt liszttel az arcán, mert a konyharuhával akarta letörölni a kezét, de véletlenül belecsapott a lisztesszedő kanálba.

– Na, lám-lám, a nagy projektmenedzser, akit egy kiló liszt is legyőz. – ugratta.

– Az építkezéseken legalább nem szórnak rám ennyi fehér port. – vágott vissza Dénes.

– Hálás lehetsz érte. – kacsintott Anna.

Ezek a könnyed pillanatok lassan átszőtték a napjaikat. De nem tűnt el minden árnyék. Voltak esték, amikor Anna még mindig elővette a dobozt, és Dénes most már mellé ült. Nem szólt, nem próbálta „megjavítani” a helyzetet, csak ott volt. Néha ő is sírt. Először zavartan, aztán egyre természetesebben.

– Sosem láttalak sírni. – jegyezte meg egyszer Anna, miközben a vállára hajtotta a fejét.

– Én sem. – felelte Dénes keserédes mosollyal. – Úgy tűnik, ebben is újat látunk egymásból.

Egyszer, egy ilyen csendes este után, Anna megszólalt:

– Dénes… te haragszol rám amiatt, hogy nem lett… új baba?

A férfi meglepetten pillantott rá.

– Haragszom? Miért haragudnék?

– Mert… volt rá lehetőségünk. Az orvosok azt mondták, nincs akadálya. De valahogy… nem bírtam rászánni magam. Félek. Nem is kicsit, hanem bénítóan. Hogy megint…

– Nem kell magyarázkodnod. – vágott közbe Dénes. – Ugyanígy félnék. Talán még jobban is, mert láttam, mit tett veled. Ha valaha is úgy döntenél, hogy szeretnéd… beszéljünk róla. De nem úgy, hogy „kellene, mert már ennyi idősek vagyunk”. Hanem úgy, hogy tényleg szeretnénk. Ketten. Ha pedig soha nem döntesz így, akkor… úgy lesz. Ketten leszünk, és odafigyelünk egymásra. Nem leszünk kevesebbek. Csak mások.

Anna sokáig nézte a férfit.

– Tudod, hogy soha nem hallottam tőled ezt ilyen világosan? – kérdezte halkan.

– Mert soha nem mondtad, hogy erre van szükséged. – vont vállat Dénes. – De azt hiszem, nekem is erre volt szükségem: hogy kimondjam.

Anna közelebb húzódott, és finoman megcsókolta.

– Kezdek hozzászokni ehhez az „új” Déneshez. – suttogta.

– Én meg ahhoz az Annához, aki nem mindig mosolyog, hanem néha dühös, néha szomorú, néha féltékeny, néha bizonytalan… és ettől sokkal valódibb.

– És ez nem ijeszt meg? – kérdezte a nő.

– De. – nevetett fel a férfi. – De legalább nem egy üres házban félek, hanem veled. Ez így már vállalható.

Tavasz végére Dénes helyzete a cégnél is rendeződni látszott. Kapott egy ajánlatot: vezesse a magyarországi projektek egy részét, többnyire Pest környéki építkezéseket. Kevesebb fizetés, kevesebb csillogás, több hazai terep.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Annát, amikor leültek a nappaliban, az ajánlatot tartva a kezében.

Anna átolvasta a papírokat. A számok nem voltak rózsásak, de nem is voltak katasztrofálisak. A nő a papír fölül a férjére nézett.

– Ezt te tudod. – mondta. – A kérdés nem az, hogy én mit szólok. Hanem az, hogy te… elbírod-e, ha nem leszel többé „a külföldi projektjeink kulcsembere”.

Dénes elgondolkodott.

– Régebben azt gondoltam, ez vagyok én. A titulus, az utazások, a névjegykártya. – válaszolta. – De mostanában, amikor hétvégén együtt ültünk kint a kertben, és a cseresznyefát metszettük… valahogy jobban éreztem magam, mint bármelyik berlini felhőkarcoló árnyékában. Ha ez azt jelenti, hogy más szemmel néznek rám a szakmában… akkor nézzenek. Itthon akarok lenni. Addig, amíg van hova hazajönni.

Anna szemében különös fény csillant.

– Mindig lesz. – mondta lassan. – Ha ketten teszünk róla.

Dénes felállt, odament az ablakhoz, és kinézett a Dunára. A víz lassan hömpölygött, a túlparton a domboldal zöld foltjai tavaszi fényben úszottak.

– Tudod, miért gyötört annyira az a „foltos ágynemű”? – kérdezte hirtelen, háttal állva Annának.

– Mert rosszat feltételeztél rólam. – felelte a nő.

– Nem csak azért. – fordult felé a férfi. – Hanem mert rámutatott valamire, amit nem akartam látni: hogy itt történik az életünk, az ágyneműk között, a konyhában, a kertben, a piacon… és én közben repülőterek váróiban ülök, azt gondolva, hogy ez a „nagybetűs élet”. Közben meg te minden este… itt maradtál azzal, amit én nem bírtam el. És az a néhány sós folt többet mondott rólam, mint rólad.

Anna felállt, odasétált hozzá, és mellé állt az ablakhoz. Egy darabig együtt nézték a vizet.

– Akkor mi lenne, ha mostantól… nem menekülnél el, amikor fáj? – kérdezte csendesen. – Nem csak a munkába, hanem semmibe. Ha eljön az a nap, amikor megint nehéz lesz. Mert ilyen nap úgyis jön.

– Nem tudom megígérni, hogy mindig jól fogom csinálni. – válaszolta Dénes őszintén. – De azt megígérhetem, hogy nem hagylak egyedül. Nem rejtek el több kamerát, nem bújok panziókba. Maximum a karod alá.

Anna elnevette magát.

– Azért a karom alá beférsz. De a párna alatt több kamerát nem tűrök. – mondta játékosan.

– Alkunak jó. – bólintott a férfi.

Néhány hónappal később, egy kora nyári hajnalon, amikor a nap még csak félénken próbált bekandikálni a függöny résein, Anna arra ébredt, hogy az ágy nem üres mellette. Dénes ott feküdt, békésen szuszogva, a jobb karja kinyújtva, mintha álmában is őrizné.

A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy bejárja a házat az a régi félelem: mi van, ha mindez csak átmeneti? Ha egyszer megunja, ha újra elcsábítja egy nagy projekt valahol messze?

Aztán eszébe jutott a berlini videóhívás, a főnök arca, a papírok az asztalon… és ahogyan Dénes az utóbbi hónapokban minden este hazajött, akár fáradtan, akár jókedvűen, de hazajött.

Óvatosan felült, és végignézett a szobán. A könyvespolcon már nem volt kamera, csak régi regények, útikönyvek, és egy új képkeret, amelyben egy apró rajz volt: Anna rajzolta, két kéz egymásba fonódva, és a kézírásos felirat: „Úton – együtt.”

Az ágynemű tiszta volt. Nem azért, mert kimosták az éjszakai könnyeket, hanem mert azon az éjszakán nem hullottak könnyek.

Anna csendben felkelt, kiment a nappaliba, és levette a szekrény tetejéről a dobozt. Nem rejtőzködve, nem lopva, nem szégyenkezve. Letette az asztalra, kinyitotta, és egy pillanatra végigsimított Benedek takaróján.

– Jó reggelt, kicsim. – suttogta. – Apa itthon van.

Nem várta, hogy bármi misztikus történjen. Nem is történt. Csak valahogy könnyebb lett a levegő.

Mikor visszament a hálóba, Dénes már ébren volt, álmos szemmel pislogott rá.

– Megint én vagyok az, aki tovább alszik? – dörmögte.

– Ma megengedtem. – mosolygott Anna. – De csak ma. Holnap te csinálsz rántottát.

– Megint? – nyögött Dénes. – A múltkor majdnem felgyújtottam az olajat.

– A „majdnem” a kulcsszó. – felelte a nő. – Én bízom benned.

Dénes elmosolyodott, és magához húzta.

– Én meg benned. – suttogta a hajába. – Még akkor is, ha néha félek.

– Az rendben van. – válaszolta Anna. – A félelem nem baj. Csak ne meneküljünk el miatta egymástól.

Kint a Duna fölött lassan emelkedett a nap. A házban pedig két ember, két sebzett, de egymáshoz visszatalált lélek kezdte újra megtanulni a közös életet.

Most, amikor ágyneműt cserélnek, már együtt húzzák fel a huzatot. Anna néha tréfálkozva mondja:

– Na, nézd meg, foltos-e!

Dénes ilyenkor közelebb húzza, a derekánál fogva, és a fülébe suttogja:

– Ha az is, legfeljebb a mi könnyeinktől lesz az. Vagy a nevetéstől. Azzal tudok együtt élni.

Nincsenek többé rejtett kamerák, nincs panzióban gubbasztó, rettegő férfi, nincs magányos nő a takaróval. Van viszont egy ház a Dunakanyar fölött, ahol a tiszta ágynemű illata már nem a menekülés, hanem a hazatalálás jele.

Egy zajos, rohanó világban Dénes végül megértett valamit, amit addig sosem:

A szerelem nem attól hal meg, hogy messzire sodor a munka, az álmok vagy a félelmek.
Hanem akkor kezd el igazán veszni, amikor elfelejted, merre van az ajtó, amin hazaléphetsz.

Ő pedig megtanulta újra kinyitni ezt az ajtót – és ami a legfontosabb: nem egyedül, hanem Annával együtt.

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.