A fájdalom napja
Simon remegő kézzel szorította felesége, Márta ujjait. A nő teste már alig emelkedett a lélegzettől, a homloka hideg volt, és a bőre sápadt, mintha már nem is ezen a világon lenne.
A kórházi szoba csendjét csak a monitor halk pittyegése törte meg – egy lassuló, szabálytalan ritmus, amely végül… abbamaradt.
– Kérem, most mennie kell… – szólalt meg halkan az egyik ápoló, de Simon nem mozdult.
Csak ült ott, mint egy darab márvány, miközben a tenyerében ott feküdt Márta keze. Az orvos mellé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Mindent megtettünk, amit lehetett.
Simon lassan ráemelte a tekintetét.
– Ő... nem mehetett el… még nem... Négy gyerekünk született ma.
– Igen – bólintott az orvos. – Négy egészséges baba. Három lány és egy fiú. És mindannyian életben maradtak. Csodával határos.
Simon nem válaszolt. Csak a négy kicsi sírását hallotta a szomszédos szobából. Négy hang, négy új élet, és egy, amelyik örökre eltávozott.
Márta mindig is nagy családot akart. Emlékezett rá, amikor még fiatalok voltak, friss diplomások. Egy délután együtt ültek a Feneketlen-tónál egy padon.
– Négy gyereket szeretnék – mondta akkor a lány határozottan.
– Négyet? – nevetett Simon. – Hát az ovisbuszt is mi fogjuk vezetni?
– Miért ne? Én vezetek, te etetsz.
– Komoly vagy?
– Halálosan – mosolygott Márta, és az ujjával rajzolt valamit Simon tenyerébe. – Négy szív, négy név. Már most látom őket.
Az évek teltek, és Márta álma kezdett valóra válni. Két gyermekük már volt – Emese és Gergő –, amikor Márta újra teherbe esett. Az ultrahangon azonban az orvos hosszan nézte a monitort.
– Hármas ikrek – mondta végül, aztán kis szünet után hozzátette: – Várjunk csak… négy. Négy magzat. Uram… négyes ikrek.
Márta szeme felcsillant.
– Akkor ez a teljes álomcsomag – suttogta. – A legteljesebb szeretet.
Simon a parkolóban a kormányra borulva ült húsz percen át. Négy gyerek? Négy pici egyszerre? Pelenkák, bölcső, cumi, tejpor, éjszakai sírás… És még ott volt Emese és Gergő is!
De amikor este Márta hasához hajolt, és hallotta a kicsik szívhangját, már nem félt. Csak csendben azt mondta:
– Vigyázok rátok. Mind az ötötökre. És rád is.
A terhesség hónapjai nehezek voltak. Márta gyakran kapott légszomjat, és többször is kórházba került, de soha nem panaszkodott. Egyik este, mikor Simon a hátát masszírozta, a nő megszólalt:
– Ha valami történik… kérlek, ne haragudj rám.
– Ne mondj ilyet – szólt rá Simon. – Minden rendben lesz.
– Én hiszek benned. Tudom, hogy fel tudod nevelni őket… De ha nem leszek…
– Leszel! – emelte fel a hangját Simon, aztán elcsendesedett. – Mert muszáj. Mert én nélküled nem tudom…
Márta elmosolyodott, és az ajkához emelte Simon kezét.
– Akkor gyere vissza hozzám holnap is – suttogta.
De másnap Simon egyedül jött ki a kórházi folyosóra.
Az első éjszaka pokoli volt. Az egyik baba hasfájós volt, a másik nem akarta elfogadni a cumit. A harmadik hajnali kettőkor bepisilt. A negyedik csak akkor nyugodott meg, ha Simon énekelt.
Simon egyszerre altatott, etetett, törölgetett, ringatott. Nem evett, nem zuhanyozott. Csak működött – mint egy robot. De amikor hajnali négykor a négy baba egyszerre szuszogott el, Simon leült melléjük a padlóra, és zokogott.
– Márta… én ezt nem tudom… nem megy egyedül… hol vagy?
A válasz a szél volt, amely megmozdította a függönyt. És akkor Simon úgy érezte, hogy nincs egyedül.
A nappalok futottak, mint az árnyék. Az éjszakák viszont örökkévalónak tűntek.
Simon naptára egy kaotikus csatatérré változott: orvosi vizsgálatok, oltások, bölcsőde, babaruha-vásár, tejpor-leárazás, és a „napi túlélés” elnevezésű szekció. A szeme alatt sötét karikák ültek, a szakálla ritkán látott borotvát. Mégis, minden reggel újrakezdte. Mert kellett.
Emese, a legidősebb lánya, nyolcéves volt, amikor egy este odaállt elé a konyhában. Simon épp főzte a következő napi spenótot.
– Apa, anya tényleg sosem jön vissza?
Simon megállt, kezében megdermedt a fakanál.
– Tudod, kincsem… anya most már… az angyalokkal van.
– Akkor most már lát minket fentről?
Simon bólintott.
– Mindig néz titeket. Amikor iskolába mentek, amikor esztek, amikor alszotok. Büszke rátok.
– Még akkor is, ha tegnap meglöktem Lizát?
– Akkor is – mosolygott Simon, és felemelte a lányt. – Mert anya mindig megbocsát. És mindig szeret.
Aznap este Emese a testvéreihez bújva aludt el.
A hétköznapok új ritmust találtak. Simon kifinomult művésze lett a multitaskingnak. Tudott egyszerre bölcsőből kiszedni egy csecsemőt, a másikat elkapni, mielőtt leesik a kanapéról, közben megfőzni a tésztát, ellenőrizni a matekleckét, és közben meghallgatni Gergő panaszát arról, hogy az óvodában „Áron ellopta a legókat”.
– Hogy bírod, Simon? – kérdezte egy barátja egy alkalommal.
– Nem bírom. De csinálom. Mert valakinek muszáj.
– És te vagy az apjuk.
– Igen. És az anyjuk is.
Telt az idő. A gyerekek lassan iskolások lettek. Mindenkinek más volt a személyisége. Emese fegyelmezett volt és okos. Gergő érzékeny és álmodozó. Liza makacs, de gyengéd. Lili pedig? Ő volt a vihar: robbanékony, kiszámíthatatlan, de csodálatosan életteli.
Simon mindegyiküket külön tanulta meg szeretni. Volt, akivel szigorúbb kellett legyen, másnál elég volt egy ölelés.
– Apa – kérdezte Gergő egy este –, anya tudta, hogy szeretjük?
– Még mielőtt kimondtátok volna.
– És... ha már nem emlékszünk pontosan az arcára?
Simon elgondolkodott. Odament a szekrényhez, és elővett egy régi fényképalbumot.
– Akkor majd emlékeztetlek titeket. Itt van, nézd – mondta, miközben mutatta Márta mosolygós arcát, ahogy egy hatalmas dinnyét ölel.
– Vicces volt, ugye?
– Nagyon. És bátor. És gyönyörű.
Minden karácsonykor külön szék várta Mártát az asztalnál. A gyerekek egyszerre tettek oda egy apróságot: egy virágot, egy rajzot, egy mécsest. Simon először azt hitte, fájni fog, de az évek során ez lett az egyik legmeghatóbb hagyományuk.
– Ha anya itt lenne, most biztosan kacagna azon, hogy Lili megint lekente magát lekvárral – nevetett egyszer Emese.
– Vagy bosszankodna, hogy Gergő ötödik zokniját veszítette el egy héten belül – kontrázott Liza.
Simon csak mosolygott, könnyezve.
– De biztosan azt mondaná: „Édes gyerekeim, ettől szép az élet.”
Amikor eljött a tizedik évforduló, Simon egy új orgonabokrot ültetett. Most már a gyerekek is segítettek: ástak, gereblyéztek, vizet hordtak.
– Miért mindig orgonát, apa? – kérdezte Lili.
– Mert ez volt anya kedvenc virága. És amikor virágzik, én érzem, hogy ő itt van.
A bokor alatt kis kő volt: „Márta – mindig velünk.”
Este Simon kiült a verandára, a gyerekek már aludtak. A hold sápadt fénnyel világította meg az orgonát.
– Márta – suttogta. – A gyerekeink csodálatosak. Erősek, szépek, okosak. Te formáltad őket még akkor is, amikor már nem voltál. És én... igyekeztem. Mindent megtettem.
Egy halk szellő megmozdította a fák leveleit. És Simon úgy érezte, hogy válaszként simogatja meg az arcát valaki.
A gyerekek lassan felnőttek. Emese az orvosi egyetemre készült. Gergő sportolni kezdett – birkózásban országos bajnokságra jutott. Liza színjátszó körbe járt, Lili zongorázott.
HirdetésEgyik este, amikor Simon a mosogatást fejezte be, Emese bejött a konyhába.
– Apa… gondolkodtál már azon, hogy újra családod legyen?
Simon meglepődött.
– Hogy újranősüljek?
– Igen. Tudod, mi nem lennénk ellene. Már régóta csak nekünk élsz. Megérdemelnél valakit.
Simon elmosolyodott, és egy pillanatra becsukta a szemét.
– Köszönöm, kincsem. De tudod… én nem keresek valakit. Mert én még mindig szeretek valakit.
– Igen. És nem érzem, hogy ez változott volna. Ő mindig itt van. A nevetésetekben, az ölelésetekben. Bennetek.
Az idő múlásával a ház lassan elcsendesedett. Már nem koppantak kis lábak a padlón reggelente, nem ömlött ki kakaó az asztalra, nem csattant a mosógép ajtaja hatszor egy nap. Simon gyakran ült csendben a verandán, hallgatva a madarakat, az utcáról beszűrődő távoli gyerekhangokat – amelyek már nem az ő gyerekeié voltak.
Emese orvos lett. A diplomaosztón hófehér köpenyben állt, nyakában a lánc, amelyen Márta neve díszelgett.
– Ez anya miatt van – súgta Simon fülébe, amikor megölelte. – Ő volt az első hősöm. És te voltál a második.
Gergő edző lett, saját birkózóklubbal, amelyben hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozott. A falon az anyja fotója lógott, alatta kézzel írt szöveg: „Küzdj, mint egy anya, aki mindent feláldozott.”
Liza színházi rendező lett. Első darabja címe ez volt: „Anyátlanul” – egy nő története, aki halála után is a családja központi ereje maradt. A bemutatón Simon sírt, amikor Liza a végén kimondta a főszereplő zárómondatát:
– A szeretet, amit adtál, még mindig bennünk ragyog.
Lili zongoraművész lett. A MÜPA színpadán, amikor első nemzetközi versenyén játszott, a záródarab alatt megállt egy pillanatra, és a mikrofonba csak ennyit mondott:
– Ez anyának szól. Aki sosem hallott játszani… de mindig éreztem, hogy hallgat.
Simon minden gyereke sikeres, önálló felnőtté vált. De az apai szív mindig kicsit nehezebb maradt. Az estéket már nem az esti mese hangja töltötte be, hanem emlékek suttogása. A ház már nem élt úgy, mint régen – csak létezett. Minden tárgy, minden szeglet emlékeztetett: a konyhaszekrény sarkában a régi pöttyös bögréje, a kanapé mögött a gyerekek titkos kártyái, a kert sarkában az orgonabokor, amely már tizennégy éve minden tavasszal újra kivirágzott.
Egyik este Liza jelent meg a háznál – karján egy kisbaba.
– Ismerd meg a lányomat, apa. Ő itt Márta.
Simon arcán valami megtört, majd átszakadt – és csak sírt. Magához ölelte az unokát, akinek apró arca emlékeztette őt mindenre, amiért harcolt.
– Márta… – suttogta újra és újra. – Hazaértél.
A ház ismét hangosabb lett. Most már nem pelenkát cserélt, hanem hintát szerelt. Nem altatódalt dúdolt, hanem unokáknak mesélt régi történeteket. És azok nevetve kérdezték:
– Papa, tényleg négy kisbabával maradtál egyedül?
– Tényleg – mosolygott Simon. – És egyik se evett normálisan. De mindegyiket szerettem úgy, mintha egyszerre lettem volna apjuk meg anyjuk.
– De hol volt a mamájuk?
Simon lehajtotta a fejét.
– Ő már akkor a szívünkben volt. És soha nem ment el onnan.
Egy különösen szép tavaszi reggelen Simon egyedül ült a verandán. Az orgonák virágba borultak. A levegőben tea illata úszott – Liza főzte odabent. A fákon madarak csicseregtek, a fű frissen volt nyírva, és a kerítés mögül gyereknevetés hallatszott.
Simon elővett egy régi albumot, lapozgatni kezdte. Ott volt Márta, a diplomaosztón. Márta, amikor először tartotta Emesét a karjában. Márta nevetve, sütis tállal. Márta, pocakkal, a négy babával. És végül: Márta a kórházi ágyon – az utolsó kép, mielőtt eltűnt az ajtó mögött.
Simon hosszú ideig nézte ezt a képet.
Aztán felnézett az égre. A szeme sarkában könny csillogott.
– Látod, drágám? Megcsináltuk.
Délután az egész család összegyűlt. A gyerekek, az unokák, pár házastárs, barátok. Emese hozott egy tortát. Gergő grillezett. Liza és Lili közösen készítettek ajándékot Simon napjára: egy bekeretezett képet, amelyen mindannyian ott voltak – Simon középen, körülötte a gyerekei és az unokák, mosolyogva.
– Ez itt a te életed, apa – mondta Liza. – Ez az, amit egyedül építettél.
Simon megfogta a képet, és hosszan nézte.
– Nem egyedül – felelte csendesen. – Ő is itt volt mindig. Csak nem láttátok.
Este, amikor mindenki hazament, Simon még egyszer kiment a kertbe. Az orgonabokor alatt leült, a keze remegett, de a tekintete tiszta volt.
– Márta… köszönöm – mondta. – A gyerekeket. Az álmaidat. A hitet. A fájdalmat. A mosolyt. A szeretetet. Minden percet.
A szél megmozdult. A bokor virágai finoman megrezdültek.
Simon becsukta a szemét. És abban a pillanatban, minden emlék, minden hang, minden ölelés, minden suttogás – együtt volt újra.
Mert a szeretet nem múlik el. Csak formát vált.
És az orgonák illata, akárcsak a szívben élő emlékek… örökre velünk maradnak.
