A papírok súlya
A művelődési ház kis termében dohos volt a levegő, mintha a falak is régóta visszatartanák a sóhajokat. A neoncsövek fáradtan vibráltak a plafonon, a műanyag székek pedig halkan nyögtek minden moccanásra. Odakint kora tavaszi szürkület szivárgott be az ablakok résein, de bent olyan sűrűn ült a csend, hogy szinte tapintani lehetett.
Lili a harmadik sor szélén ült, a nagymamája, Ilona néni mellett. Ujjaival a nagyi érdes, foltos kézfejét babrálta, mintha attól tartana, ha elengedi, akkor valami végérvényesen szétesik. Hallotta, ahogy a nagyi halkan fújja ki a levegőt, olyan hanggal, amit csak az ad ki, akinek már nincs mibe kapaszkodnia, csak a megszokásba.
A terem elején az összehajtogatott kék zakójában dr. Varga állt, a kerület „saját” ügyvédje, ahogy a polgármester mindig mondta. Most azonban a zakója vállánál mintha túl nehéz lett volna az anyag; a férfi folyton igazgatta, mintha néhány mozdulattal le tudná rázni magáról a helyzet súlyát.
– Jó estét kívánok mindenkinek – törte meg végül a csendet. A hangja rekedten csengett, mintha egész nap tárgyalótermek visszhangjában koptatták volna. – Tudom, hogy mindenki tudja, miért vagyunk itt.
Mormogás futott végig a termen. A Tölgyfa utcai telep lakói, akik évtizedek óta együtt éltek egy félreeső zugban a város peremén, most úgy ültek itt, mint rossz hírre váró rokonok a kórházi folyosón.
Lili körbenézett. Látta a szomszédjukat, a mindig viccelődő Jóska bácsit, akinek most összeszorított ajka fölött különösen mélynek tűntek a ráncok. Látta a fiatal Anikót, karján a babával, ahogy lábával türelmetlenül dobol a padlón. És látta a hátsó sarokban ülő, szinte áttetsző bőrű Teri nénit, aki egyszer mesélte neki, hogyan hordták ide az első téglákat kézzel, mert akkor még nem volt pénz betonra.
– Az a helyzet – folytatta dr. Varga, miközben a kezében tartott dosszié szélét gyűrögette –, hogy a gyár, amelyik anno ide a telkeket átengedte, annak idején csak használati jogot adott.
– De hát ezt mindig is tudtuk – szólt közbe valaki a középső sorból. – Az önkormányzat ígérte, hogy majd rendezi…
– Ígéretek mindig voltak – morogta maga elé Ilona néni, olyan hangon, amit csak Lili hallott.
Az ügyvéd bólintott, mintha ő is tisztában lenne az összes elhangzott, betartatlan mondattal.
– A szerződés szerint ez a használati jog ötven évre szól – emelte meg kissé a hangját. – Ez az ötven év pedig… – itt röviden lehunyta a szemét, mintha ő maga is szeretné elodázni a pillanatot – tavaly év végén lejárt.
A mondat után egy pillanatra semmi sem történt. Mintha a terem levegője is megállt volna. Aztán lassan, bizonytalanul indultak el a hangok: egy zavart nevetés, egy elfojtott káromkodás, egy szék nyikorgása.
– Mármint… mit jelent az, hogy „lejárt”? – kérdezte Anikó, és inkább fáradtnak tűnt, mint dühösnek. – Hogy akkor most… kiköltöztetnek minket?
– A telek visszakerül a jelenlegi tulajdonoshoz – magyarázta az ügyvéd. – A cég, amelyik a régi gyár területét megvette, lakóparkot tervez ide. Ők a jog szerint megtehetik, hogy nem hosszabbítanak.
– És mi a házainkkal? – csattant fel Jóska bácsi. – Azt is viszik daruval? Én építettem azt a nyomorult vályogfalat!
Dr. Varga lesütötte a szemét.
– A házak jogilag ingóságnak minősülnek. Kapnak valamennyi kártérítést… – megtorpant a mondat közepén, mintha maga is érezné, mennyire üresen hangzik – de megértem, hogy ez nem vigasztal.
Lili gyomra összerándult. „Kártérítés” – ez a szó olyan volt, mint egy hideg tárgy, amit véletlenül a kézbe fog az ember. Semmi köze nem volt ahhoz, ahogy ő ismerte ezt a helyet. A sáros, tavaszi utcákhoz, a nyári szalonnasütések füstjéhez, a kerítésre akasztott szánkókhoz télen.
– De hát… papa itt halt meg – szólalt meg halkan Ilona néni, inkább magának, mint bárki másnak. – Itt ült a konyhában a rádió mellett, amikor… – elharapta a mondat végét, mint aki tudja, hogy most nincs helye a részleteknek, amelyek csak neki fontosak.
Lili a nagyi felé fordult. Mindig úgy hitte, hogy ez az utca örökké lesz. Hogy a kerítés mögötti orgonabokor, aminek virágát májusban letépi és a könyvei közé préseli, ugyanúgy az övé, mint a tornacipője vagy a kedvenc pólója. Arra, hogy valaki „elvigye” az utcát, soha nem gondolt.
– Nincs semmi, amit lehetne tenni? – kérdezte egy férfi a sarokból, akit Lili csak látásból ismert. – Semmilyen jogi kiskapu, akármi?
Az ügyvéd lassan a dossziéra tette a kezét, mintha ezzel is le akarná zárni a témát.
– Higgye el mindenki, mindent átnéztem. A szerződést, a kiegészítéseket, a régi tanácsi jegyzőkönyveket. Nincs benne olyan kikötés, ami megállítaná ezt.
Miközben beszélt, ujjai közül kiesett egy sárgult lap, és lágyan a műanyag asztalra hullott. A terem első soraiban ülők közül többen automatikusan utána nyúltak, de Lili szeme volt az, ami megakadt rajta.
Nem a betűkön – azok távolról csak kusza fekete vonalak voltak a fehér alapon –, hanem a papír szélén futó, halvány ceruzajegyzeten. Mintha valaki sietve odaírt volna valamit régen, és azóta senkinek sem jutott volna eszébe elolvasni.
– Lili, ülj nyugodtan – szorította meg a karját a nagyi. – Ez felnőttek dolga.
De Lili már nem tudott nyugodtan ülni. A gyomrában kavargó félelem valami fura, makacs kíváncsisággal keveredett. Felállt, szinte észrevétlenül, mert a figyelem még az ügyvédre tapadt. Egy lépés, aztán még egy, és mire bárki szóvá tehette volna, már az asztal mellett állt.
– Kislány, kérlek… – kezdte dr. Varga, de a hangja nem volt igazán szigorú, inkább fáradt.
Lili nem válaszolt. Lehajolt a papírért, ujjai között megérezte az anyag száraz, törékeny érintését. A lap szélén a ceruzavonalak elmaszatolódtak az időtől, de még kivehetőek voltak.
„külön kikötés… közösségi használat…” – silabizálta magában, miközben a betűk összefolytak a szeme előtt. Nem értette pontosan, mit jelentenek, csak azt, hogy mintha valami „más” lenne ezen a lapon, mint az előzőeken.
– Vissza tudnál ülni, Lili? – kérdezte Ilona néni, most már kissé idegesebben. – Nem való ez neked.
A terem újra elcsendesedett, minden mozdulat lelassult. Lili érezte a tekinteteket a tarkóján, de valami azt súgta neki, hogy most nem szabad csak úgy visszaülni. Újra a lapra nézett, és ezúttal nem az alján kezdte, hanem közelebb hajolt a ceruzával firkált sorhoz a jobb felső sarokban.
Volt ott egy dátum. Aztán pár szó, amelyeket az is fel tudott volna olvasni, aki soha nem járt jogra.
– Ez… – kezdte bizonytalanul, és megnedvesítette az ajkát. – Ez mi?
A kérdés a levegőben maradt, súlyosabban, mint bármelyik eddig elhangzott mondat. Dr. Varga közelebb lépett, és Lili azt érezte, mintha hirtelen minden felnőtt egy fél lépéssel felé mozdult volna, mintha egy láthatatlan kör közepére került volna, ahol most már nemcsak egy gyerek kíváncsisága számít.
A papír remegett egy kicsit a kezében. Nem tudta, hogy amit lát, jelent-e bármit is. Csak azt, hogy valami nincs rendben azzal, ahogy mindenki már el is gyászolta az utcát, mielőtt igazán megnézték volna, mit írnak a papírok.
A sor a lap szélén
Lili halkan nyelt egyet, mintha az egész terem türelmét egyetlen mozdulattal kellene lenyelnie.
– Ez mi? – kérdezte újra, ezúttal kicsit hangosabban.
Dr. Varga odalépett mellé, lehajolt, és úgy vette ki a kezéből a papírt, mintha attól tartana, hogy szétmorzsolódik az ujjaik között. A szemüvegét feljebb tolta az orrán, és közelebb hajolt a halvány ceruzasorhoz.
– Ez csak egy margójegyzet – legyintett automatikusan, de a hangja nem volt meggyőző. – Ilyeneket a régi tanácselnökök firkáltak ide-oda. Semmi jogi jelentősége.
Lili ösztönösen közelebb húzódott, hogy ő is lássa. A ceruza halvány szürkéje között azonban egy-két szó élesen kirajzolódott, mintha direkt vastagabban húzták volna.
„közösségi érdek… automatikus meghosszabbítás… külön rendelkezés hiányában…”
A szavak egymás után kapaszkodtak a tekintetébe. Nem értette pontosan a mondatot, de azt érezte, hogy ez nem olyan mellékes firkálás, mint amikor a füzetében szívecskéket rajzol a margóra.
– De ha… – szólalt meg óvatosan –, ha ide volt írva valami fontos, akkor azt… nem kéne figyelembe venni?
– Ugyan már, kislány – horkant fel a sarokból valaki. – Ha volna itt valami kapaszkodó, a doktor úr már régen megtalálta volna.
A mondat után néhányan bólintottak, fáradt, hitetlen mozdulattal. Az emberek nem a kislányra voltak mérgesek, hanem mindenre, ami az utóbbi években rájuk nehezedett: a számlákra, a bizonytalanságra, a „majd megoldjuk” ígéreteire.
Dr. Varga mégis elhallgatott. Közelebb húzta a papírt az asztalhoz, maga elé fektette, és most már nem csak a margót, hanem az egész oldalt átfutotta a szemével. A homloka ráncai elmélyültek, ahogy ujja lassan követte a sorokat, mintha félne, hogy kihagy egy szót, ami mindent megváltoztat.
– Adj ide egy másolatot abból az oldalból – szólalt meg hirtelen egy vékony, remegő hang a középső sorból. Teri néni volt az, aki ritkán kérdezett bármit nyilvánosan. – Régen én is láttam ezt a papírt, amikor az első parcellákat kiosztották. Emlékszem, hogy volt valami külön… valami arról, hogy ha gyerekek játszanak itt, meg közösség, akkor… – elakadt, mintha maga is szégyellné, hogy az emlékeiben már csak foszlányok maradtak.
– Teri néni, maga nézett szerződést? – kérdezte valaki kétkedve.
– Nem szerződést – legyintett az asszony. – De ott voltam, amikor felolvasták. Az emberek nem olvastak, csak bólogattak. De én figyeltem, mert féltem, hogy átvernek minket.
Lili a nagymamájára pillantott. Ilona néni szája sarka megremegett, ahogy a tekintete a papírra tapadt.
– Varga úr – szólalt meg halkan –, olvassa már fel, legyen szíves azt a részt, ami a margó mellett van. Nem értjük mi ezt, de maga igen.
Az ügyvéd mély levegőt vett. Látszott rajta, hogy legszívesebben azt mondaná: „nincs értelme”, mégis összeszedte magát. Hangja most lassabb volt, mint eddig, mintha minden szó súlyát mérlegelné, mielőtt kimondja.
– Itt az áll – kezdte –, hogy a használati jog… „az ötven éves határidőt meghaladóan” – kis szünetet tartott – „fenntartható, amennyiben a területet folyamatosan lakóövezetként, közösségi célra használják, és a tulajdonos részéről nem érkezik legalább öt évvel korábban írásos jelzés a szerződés megszüntetéséről.”
A mondat után síri csend lett. Még a neon surrogása is mintha elhalkult volna. A padló valahol a terem végében roppant egyet, ahogy valaki idegesen megmozdította a lábát.
– Magyarul? – kérdezte Jóska bácsi, akinek arcán egyszerre ült düh és remény. – Ez most mit jelent?
Dr. Varga nem rögtön válaszolt. Visszanézett a margóra, ahol ceruzával oda volt írva: „külön figyelendő pont”. Aztán lassan felegyenesedett.
– Magyarul… – kezdte óvatosan – az áll itt, hogy ha öt évvel korábban nem szólt a tulajdonos, hogy megszünteti a használati jogot, akkor… a szerződés tulajdonképpen nem szűnik meg automatikusan.
– De hát nem szóltak! – csattant fel Anikó. – Csak tavaly előtt jöttek azzal, hogy lakópark, meg hogy „tárgyaljunk”.
– És mi az, hogy „közösségi cél”? – kérdezte valaki hátulról. – Hogy itt élünk? Hogy van játszótér, meg közös pincebulik?
– Jogilag… – az ügyvéd megköszörülte a torkát – jogilag erősen értelmezés kérdése. De az biztos, hogy ha ez a rész valóban része a szerződésnek, és nem csak egy félreérthető megjegyzés, akkor… – nem fejezte be a mondatot.
Lili úgy érezte, mintha a mellkasában valaki lassan meglazította volna a szorosra húzott övet. Nem szűnt meg a szorítás, de hirtelen lett benne egy kicsi hely a levegőnek.
– Maga ezt eddig nem látta? – kérdezte halkan Ilona néni. Nem volt vád a hangjában, inkább valami csalódott fáradtság.
Dr. Varga lehajtotta a fejét.
– A hivatalos, gépelt példányban ez a rész nincs így kiemelve – mondta. – Ott egy kicsit más a szövegezés, és… – elhallgatott, mintha most döbbent volna rá, mennyire könnyű elbújtatni fontos dolgokat apró különbségek mögé. – Ez az irat láthatóan egy korai változat. Az a baj, hogy én eddig mindig a véglegesített példányokból dolgoztam.
– A „véglegesített” – kapott rá Teri néni a szóra – az az, amit a gyár ügyvédje gépelt le, nem? Ez meg az, amit a tanács titkárnője írt le akkor, amikor még mindenki itt ült és hallgatta.
A férfi elkomorodott. Lassan bólintott.
– Lehetséges – mondta. – És ha így van, akkor ez egy olyan verzió, amit nem lett volna szabad csak úgy a fiók mélyére süllyeszteni.
– Akkor mi lesz most? – kérdezte egy idős férfi az ablak mellett. Az arca beesett volt, a hangja mégis furcsán gyerekes. – Azt mondja, mégsem vagyunk teljesen kiszolgáltatva?
Dr. Varga letette a lapot az asztalra, és két tenyerét lassan ráfektette, mintha le akarná súlyozni, nehogy valaki elkapja előle.
– Azt mondom – felelte halkan –, hogy ez a lap… problémát jelenthet annak a cégnek, amelyik azt gondolta, hogy maguknak semmi esélyük. De az is biztos, hogy ezt nem fogják szó nélkül hagyni.
– Per…? – kérdezte bizonytalanul valaki.
– Legalábbis újratárgyalás – bólintott az ügyvéd. – És ha kell, per is. De előbb nekem is át kell néznem mindent. Összevetni a példányokat, megnézni, hol tér el a szöveg. Ha ez a margójegyzet – itt Lili felé pillantott – valóban egy tanácsi ember feljegyzése, akkor… lehet hivatkozni rá.
A terem zsibongani kezdett. Mormogás, suttogások, egymásnak szegezett félmondatok. Lili csak annyit érzett belőle, hogy a kétségbeesés mellé váratlanul odaköltözött valami ideges, törékeny remény is. Nem olyan, amitől az ember rögtön nevetni kezd; inkább olyan, ami óvatosan megkocogtatja belül a mellkast: „mi lenne, ha…?”
– Kislány – fordult hozzá Teri néni, miközben kissé nehézkesen felállt a székéből –, hogy akadt meg ezen a szemed?
Lili zavarba jött.
– Csak… furcsa volt, hogy mindenki azt mondja, nincs semmi más – vont vállat. – És a papíron meg volt még egy sor, amit senki nem olvasott el.
Ilona néni ekkor halkan megszorította az unokája karját. A keze még mindig remegett, de a szemében valami új fény gyulladt. Nem nagy, nem diadalmas, csak olyan apró, mint amikor a parázsban váratlanul felvillan egy szikra.
– Látják? – szólt közbe Jóska bácsi, a megszokott hetykesége nélkül, de egyfajta büszkeséggel. – A gyerekek nem bonyolítják túl. Ők elolvassák azt is, ami a szélén van.
– Jó, jó – csitította a zajt az ügyvéd. – Nem kell rögtön semmit ünnepelni. Ez egy lehetőség, nem megoldás. És azt is tudniuk kell, hogy ha beleállnak ebbe, akkor az hosszú, fárasztó dolog lesz. A cégnek pénze, jogásza, ideje van. Maguknak… – körbenézett – maguknak meg igazságérzetük. Csak ez utóbbi nem mindig elég.
– De ha nem teszünk semmit, úgyis kiraknak, nem? – kérdezte Anikó. – Akkor legalább próbáljuk meg.
A terem lassan elcsendesedett. A neon ismét erősebben zúgni kezdett, mintha a technika is visszatérne a maga jelentéktelen háttérzajához, most, hogy a nagy mondatok elhangzottak.
– Rendben – mondta végül dr. Varga. – Adjanak nekem pár napot. Ezt a lapot be kell szkennelni, hiteles másolatot készíteni róla, és előbányászni a levéltárból a többi iratot. Meg fogom nézni, mit tehetünk.
– És mi? – szólalt meg halkan Lili. – Mi mit csináljunk addig?
A kérdés őszinte volt, gyermeki. Mégis mindenki elhallgatott tőle, mintha valami nagyon fontos mag körül keringene.
Dr. Varga ránézett. Egy pillanatra úgy tűnt, zavarba jön, hogy egy gyereknek kell válaszolnia. Aztán mégis megszólalt:
– Élni – felelte. – Ugyanúgy, ahogy eddig. Gondozni az udvarokat, tartani a rendet, használni a közteret. Ha egyszer arra lesz szükség, hogy bizonyítsuk, ez egy élő, működő közösség… jobb, ha nem csak papíron létezik.
Lili bólintott. Nem tudta pontosan, mit jelent „élő közösség” jogi értelemben, de a szívében érezte, hogy valami rajtuk is múlik. Hogy nem csak arról van szó, hogy majd a „felnőttek intézik”.
Amikor az ülés végül lassan feloszlott, és az emberek kis csoportokban indultak kifelé a folyosó félhomályában, Lili még mindig az asztal mellett állt. Nézte a papírt, amit most már egy átlátszó tasakba tettek. Olyan volt, mint valami kincses térkép egy régi történetből, amit véletlenül találtak meg a padláson.
Ilona néni mellé lépett, a kabátját a karjára terítve.
– Gyere, kincsem – mondta halkan. – Hideg van odakint.
Lili bólintott, de mielőtt elfordult volna, még egyszer végigfuttatta tekintetét a halvány, ceruzával írt soron.
Nem tudta, mi lesz ebből. Nem tudta, hogy tényleg számít-e az, amit ma este észrevett. Csak azt érezte, hogy valami kicsit elmozdult a helyéről. Mintha a Tölgyfa utca nem csak úgy, egyszerűen „lejárt” volna, mint a tej a hűtőben, hanem még lennének benne rejtett napok, hetek, talán évek, amiket valaki elfelejtett beleszámolni.
És ahogy együtt kiléptek a hűvös, nedves utcára, ahol a lámpák sárgás fénye tócsákat rajzolt az aszfaltra, Lili először érezte azt, hogy a félelem mellé odafér egy másik érzés is. Valami makacs, vékony szálú, ami nem engedi, hogy csak úgy lemondjon arról a helyről, amit egész életében otthonnak hívott.
Amikor a betűk mögé költözik az élet
A következő hetek furcsán kettősnek tűntek a Tölgyfa utcában. Az emberek ugyanúgy húzták ki reggel a kukát, ugyanúgy teregették ki a lepedőket a kifeszített madzagra, ugyanúgy vitatkoztak azon, hogy ki parkolt kinek a helyére – mégis minden mozdulat mögött ott kísértett a gondolat: vajon meddig?
Lili ezt úgy élte meg, mintha egy vékony üveglap választaná el a világot a szívétől. Minden ismerős volt, mégis kicsit távolabb. A suliban a matekórán a törteket magyarázta a tanárnő, ő pedig azon kapta magát, hogy a füzet szélére apró házikókat rajzol, alájuk odaírva: „50 év + x”. A tanár rászólt, hogy figyeljen, de a fejében úgysem a nevezők és számlálók rendeződtek, hanem a jogi mondatok kusza szavai.
Otthon Ilona néni úgy tett, mintha minden a megszokott rendben menne. Főzte a krumplis tésztát, vasalta a konyharuhát, lehajolt a cserepes muskátlikhoz az ablakban. De Lili észrevette, hogy a nagyi esténként többször nézi meg a postládát, mint régen, és mindig egy kicsit megkönnyebbül, amikor csak reklámújságot talál benne.
– Szerinted… – kezdte egy este Lili, miközben az asztalnál ült, és unottan forgatta a villáján a tésztát – ha nem mi találtuk volna meg azt a lapot, valaki más észrevette volna?
Ilona néni letette a poharat, amiből kortyolt.
– Ezen nem érdemes rágódni, kicsikém – mondta. – Az a lényeg, hogy te észrevetted.
– De mi van, ha mégse ér semmit? – feszítette tovább Lili, mert nem tudta magában tartani. – Ha a cégnek fontosabb a pénze, mint az, hogy mit írtak valamikor a papír szélére?
HirdetésA nagyi ráemelte a tekintetét.
– Az embereknek most szükségük van arra, hogy elhiggyék: nem volt hiába az az este – felelte lassan. – Varga úr is mondta, hogy nem biztos semmi. De ha mi már most lemondunk róla, akkor a cég helyett mi magunk dobjuk ki az utcát a fejünkből.
Lilinek tetszett ez a kép, ahogy elképzeli, hogy valaki fogja a Tölgyfa utcát, és egyszerűen kidobja a kukába, mint egy összegyűrt szórólapot. És ahogy elképzelte, már tudta is, hogy ő nem hajlandó ebben segíteni.
Körülbelül egy hónap telt el, mire újra összehívták a lakókat. Ezúttal nem a művelődési házba, hanem a kerületi önkormányzat emeleti tárgyalójába. Lili először járt ott; az egész épületnek volt valami hideg, hivatalos szaga, mintha minden levegőmolekula „kérelem beadva” és „határidő” szavakat ismételgetne.
A tárgyalóban hosszú asztal állt, mellette mindkét oldalon székek. Az egyik oldalon a Tölgyfa utcaiak ültek – kicsit feszengve, ünneplőben, mintha temetésre készülnének, de azért remélve, hogy mégsem kell fekete kendőt kötni a fejükre. A másik oldalon egy jól szabott öltönyös férfi és egy csinos nő ült, előbbi előtt drága toll, utóbbi előtt laptop. Ők voltak a cég képviselői.
Dr. Varga az asztal közepénél foglalt helyet, mint valami tolmács két világ között. A táskájából elővette a már ismert átlátszó tasakot, benne a sárgult lappal. Lili már messziről felismerte a papír sarkának alakját, mintha sajátos kontúrja lenne.
– Köszönöm, hogy eljöttek – kezdte az önkormányzati referens, egy szemüveges nő, aki igyekezett barátságosan mosolyogni, de a hangjában mégis volt valami kimért. – Ahogy ígértük, megpróbálunk közvetíteni a felek között.
A cég embere, az öltönyös férfi türelmesen bólintott.
– Szeretném hangsúlyozni – mondta –, hogy cégünk nem ellensége a lakóknak. Fejlesztést hozunk a kerületbe, munkahelyeket, új infrastruktúrát. Csak szeretnénk végre használni a saját tulajdonunkat.
– Az a baj – szúrta közbe halkan, de határozottan Teri néni –, hogy mi is épp így gondolunk az udvarunkra. Hogy a miénk. Csak papíron nem.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, aztán udvarias mosolyt erőltetett magára.
– Értem az érzelmi kötődést – mondta –, de a jog…
– A jog pedig azt mondja – vette át a szót dr. Varga, miközben előrébb tolta maga elé a tasakot –, hogy ha öt évvel korábban nem jelezték hivatalosan a szerződés megszüntetését, akkor bizony nem olyan egyszerű ez a helyzet.
A cég képviselője rápillantott a papírra, mintha egy régi, számára érdektelen számlát látna.
– Ezt már tisztáztuk – legyintett. – Az a verzió nem a végleges szerződés.
– Valóban – bólintott az ügyvéd. – De a tanácsi jegyzőkönyv szerint – itt felemelt egy másik iratcsomót – ebből a szövegváltozatból olvastak fel a lakóknak annak idején. És a margón lévő jelzés egyértelműen arra utal, hogy a közösségi használatra vonatkozó kitétel külön nyomatékot kapott.
Lili nem értette a jogi finomságokat, de azt igen, hogy most valami olyasmi történik, mint amikor matekórán a tanár kijavítja a feladatot, amit valaki elrontott. Csak itt nem piros tollal húzzák át a hibát, hanem egymás elé tologatják a papírokat.
– Nézze, doktor úr – szólalt meg a nő a laptop mögül –, a cég jóindulattal áll ehhez a dologhoz. Felajánlottunk tisztességes kártalanítást minden lakónak. Nem szeretnénk évekig húzódó pert.
– Mi sem – mondta erre dr. Varga. – De azt sem szeretnénk, ha figyelmen kívül hagynák, hogy ez a közösség joggal hiheti azt: a szerződés automatikusan meghosszabbodott. Legalábbis… a bíróság előtt vitatható a jelenlegi álláspont.
Csend lett. A cég képviselői egymásra néztek, és Lili észrevette, ahogy az öltönyös férfi állkapcsa megfeszül. Nem ordított, nem csapott az asztalra, csak egy pillanatra elsötétült a tekintete.
– Mit szeretnének akkor pontosan? – kérdezte végül.
Az emberek a Tölgyfa utcai oldalról egymásra néztek. Nem volt kész forgatókönyvük. Csak félelmük és reményük.
Végül Jóska bácsi szólalt meg, aki ugyan nem értett a joghoz, de egész életében alkudozott már kofákkal, beszerzőkkel, kőművesekkel.
– Azt szeretnénk – mondta –, hogy ne dobjanak ki minket egyik napról a másikra. Ha maguknak fontos ez a lakópark, értem én. De nekünk ez az életünk. Legyen időnk, legyen választásunk. És ha már ennyit építettünk itt… legalább vegyék figyelembe, hogy nem üres földet kapnak.
Dr. Varga bólintott.
– Javaslatom szerint – tette hozzá – a cég adjon hosszabb, fokozatos kiköltözési időt annak, aki el akar menni, méltányos kártalanítással. Akik pedig maradnának, azoknak kínáljanak fel lakást az újonnan épülő házakban, olyan feltételekkel, amelyek egy átlagos Tölgyfa utcai család számára is elérhetők. És mindezt rögzítsük úgy, hogy a most előkerült dokumentumra tekintettel egyik fél se érezze úgy, hogy teljesen vesztesen jött ki.
Lilinek ez így elsőre bonyolultnak tűnt, de a mondat végére mégis megérezte a lényegét: nem arról van szó, hogy vagy ők, vagy a cég nyer. Inkább arról, hogy ne ők legyenek az egyetlen vesztesei a történetnek.
A tárgyalás még jó ideig tartott. Hol jogi kifejezéseket dobáltak egymás felé, hol forintösszegeket, hol határidőket. Lili egy idő után elvesztette a fonalat, csak a felnőttek arcát figyelte. Látta, hogyan enyhül kicsit a merevség az öltönyös férfi állkapcsán. Látta, hogy a nagymamája keze az ölében lassan elernyed. Látta, hogy a referens nő szemüvegét egyre gyakrabban tolja feljebb az orrán, mintha ő is fáradna már attól, hogy közvetítsen a két valóság között.
Végül dr. Varga hátradőlt a székében, és röviden kitisztította a torkát.
– Úgy tűnik – mondta –, elvi megállapodás született.
Az emberek lélegzete egyszerre akadt el.
– A részleteket még le kell írni, természetesen – folytatta –, de a cég vállalja, hogy nem kezd azonnal bontásba. Azok, akik szeretnének itt maradni, elővásárlási jogot kapnak az új lakásokra, államilag támogatott konstrukciók segítségével. Akik pedig mennének, azoknak magasabb összegű kártalanítást fizetnek, mint amit eredetileg ajánlottak.
– Ez most győzelem? – súgta oda Lili a nagyinak.
Ilona néni elmosolyodott, de volt a mosolyában fáradtság is.
– Inkább… nem teljes vereség – felelte. – És néha az is elég ahhoz, hogy az ember tudjon aludni éjszaka.
Napokkal később, amikor már hazafelé sétáltak a sarki bolt felől, Lili észrevette, hogy a Tölgyfa utcában valahogy hangosabb a nevetés. Mintha az emberek most újra okot találtak volna rá, hogy az utcán állva beszélgessenek, és ne csak a gondolataikba mélyedve siessenek be a kapun.
A gyerekek a régi, billegő hintát lökdösték felváltva, és nagy ígéreteket tettek:
– Ha új ház lesz, lesz igazi játszótér is! – kiáltotta valaki.
– De akkor is itt maradunk – tette hozzá Lili, mielőtt meg tudta volna állni. – Legalábbis aki akar.
– Miért, te akarsz? – fordult felé az egyik barátnője.
Lili lenézett a cipőjére, amelynek orrán még mindig ott volt az a sárfolt, amit a művelődési ház előtti tócsa hagyott rajta azon az estén.
– Szeretek itt lenni – mondta. – Én nem akarom, hogy csak egy emlék legyen az utca.
Otthon, vacsora után, Ilona néni elővette a fiókból egy régi, megsárgult fényképet. Rajta fiatal asszonyok álltak az akkor még kopár telek szélén, kendőben, nagy kabátban, hátuk mögött frissen húzott kerítés.
– Nézd – nyújtotta át Lilinek. – Ez az első napok egyike. Amikor még csak karókat vertünk le a földbe, és azt mondtuk: „itt lesz a ház”. Senki nem ígérte meg papíron, hogy maradhatunk. Mi hittük el egymásnak.
Lili hosszasan nézte a képet. A nők arcán ugyanaz a makacs fény volt, mint amit mostanában látott a szomszédok szemében, amikor a megállapodásról beszéltek.
– Azt hiszem – szólalt meg végül –, hogy az a sor a papír szélén csak olyan, mint egy emlékeztető. Hogy a szerződés sem ér semmit, ha nincs mögötte közösség.
Ilona néni elmosolyodott.
– Lehet – mondta. – De az is lehet, hogy pont fordítva: a közösség sem tud mindig kiállni magáért, ha nincs egy sor a papír szélén.
Lili vállat vont.
– Akkor jó, hogy most volt mindkettő – felelte.
Aznap este, amikor lefeküdt, még egyszer végiggondolta az elmúlt hónapokat. A dohos termet, a remegő papírt, a hangokat, amelyek egyszer reményvesztett jajgatásként, másszor halk, elszánt mormogásként töltötték be a levegőt.
Nem érezte magát hősnek. Csak valakinek, aki észrevett egy sort, amit mások nem. És ez a gondolat valami különös békességgel töltötte el.
Elalvás előtt még hallotta, ahogy odakintről beszűrődik az utca zaja: valaki kulccsal csöngeti a biciklilakatot, valaki az ablakból kiabál le, hogy „Jöjjél már, kihűl a vacsora!”, valahol egy kutya morog egy macskára.
Lili abban a zajban azt érezte, hogy a Tölgyfa utca még mindig él. Nem úgy, mint régen – mert az a régen már úgyis csak a nagymama történeteiben létezik –, hanem úgy, ahogy most lehetséges. Félúton a bizonytalan jövő és a makacs ragaszkodás között.
És ahogy a szeme lassan lecsukódott, arra gondolt: talán az élet néha tényleg csak ennyi. Hogy amikor valaki azt mondja: „nincs mit tenni”, valaki más feláll, odasétál az asztalhoz, és elolvassa azt, ami eddig a lap szélén maradt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
