A kegyetlen mondat
„Állhatnál inkább a vécé falához, nehogy elrontsd az esküvői fotókat az öregségeddel.”
Ez a mondat úgy hasított belém, mintha kést szúrtak volna a szívembe. A menyem, Emese, mindezt édesnek tűnő, de gúnyos hangon mondta, miközben a vendégek kacagtak, és a fotós a fényképezőgépet emelte.
Ott álltam, 64 évesen, a szürke kosztümömben, kezemben egy fehér, aranyszalaggal átkötött dobozzal, amit egész héten nagy gonddal csomagoltam be. A fiam, Gergő, a szemem fényének tartottam egész életemben. Érte éltem, érte dolgoztam, érte mondtam le saját vágyaimról. Most pedig ott álltam, mint egy teher, akit mindenki legszívesebben a sarokba állítana.
– Emese, ezt most miért mondod? – kérdeztem halkan, alig hallhatóan.
– Ó, ne vedd a szívedre, csak vicc volt – mondta mosolyogva, de a szeme hideg maradt, akár a jég.
A vendégek közül többen összesúgtak. A vőlegény, a fiam, lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. Akkor értettem meg: nem számíthatok rá.
Lassan megfordultam, és kisétáltam a teremből. A dobozt szorítottam a mellkasomhoz, de az ujjaim remegtek. Nem sírtam, legalábbis nem ott, nem előttük. Odakint, az udvaron, a sötétben, már nem tudtam visszatartani.
– Ennyi volt – suttogtam magamnak. – Többé nem fogtok megalázni.
2. rész – A titok a dobozban
Hazaérve letettem az ajándékdobozt az asztalra. Nem adtam át. Nem volt erőm. És abban a dobozban nem kristályváza vagy dísztál lapult. Nem is pénz. Hanem valami, ami mindent megváltoztathatott volna.
Egy lottószelvény.
Néhány héttel korábban vettem meg a boltban, teljesen véletlenül. És azon a héten a számok bejöttek. 22 milliárd forintot nyertem. Egyetlen cetli, ami képes volt felforgatni az egész család életét.
A tervem egyszerű volt: az esküvőn akartam átadni, mint „ajándékot”. Úgy gondoltam, ezzel segíthetem az új életüket. De amikor Emese kimondta azt a mondatot, valami eltört bennem. Miért adnék ekkora ajándékot valakinek, aki így bánik velem?
Másnap reggel a telefonom újra és újra csengett.
– Anya, hol van az ajándék? – kérdezte Gergő ingerülten. – A vendégek előtt megaláztál, amikor elmentél. Tudod, milyen ciki volt?
– Gergő, én… – próbáltam magyarázni, de közbevágott.
– Csak egy rohadt ajándékot kellett volna odaadnod! – üvöltötte.
Ekkor hangosan felnevettem. Ironikus volt az egész helyzet. Ők azt hitték, valami kis semmiséget hoztam. Fogalmuk sem volt róla, hogy a kezemben tartott doboz egy egész új élet kulcsa volt.
– Az ajándék nálam marad – mondtam nyugodtan, majd letettem a telefont.
3. rész – Az új kezdet
A pénzből először vettem egy csodálatos házat a Balaton partján. Hatalmas terasz, kilátás a tóra, saját stég. Olyan életet kezdtem, amiről mindig álmodtam. Utaztam, olvastam, barátkoztam, olyan dolgokat próbáltam ki, amikről eddig csak álmodni mertem.
Közben Gergő és Emese hívásai egyre kétségbeesettebbek lettek.
– Anya, bajban vagyunk, hitelt vettünk fel, kérlek, segíts! – könyörgött Gergő.
– Anya, ez nem fair! Hiszen te mindig azt mondtad, a család a legfontosabb! – sírt Emese a telefonba.
Én azonban csak ennyit feleltem:
– A család a legfontosabb, igen. De aki tisztelet nélkül bánik vele, annak nem jár jutalom.
Az irónia? Az esküvőjük, amelyet életük legszebb napjának képzeltek, lett az a pillanat, amikor végleg lelepleződtek. Kiderült, kik ők valójában: olyan emberek, akik csak a haszonért tartanak meg valakit.
Most a Balaton partján ülök, a naplementét nézem, és először érzem magam igazán szabadnak. Nem kell többé bocsánatot kérnem az életkoromért. Nem kell sarokba állítanom magam, csak mert valaki szégyelli, hogy öregszem.
A doboz, amit akkor nem adtam át, nemcsak pénzt rejtett. Hanem a saját szabadságom kulcsát.
