Egy különös találkozás a szeméttelepen
– Menj arrébb, te vén dög! – kiáltotta az egyik hajléktalan a XVIII. kerületi szeméttelep szélén, ahogy meglátta a kóbor kutyát az ételmaradékok között turkálni.
Najda – a sovány, fekete-barna szuka – hátrébb húzódott, de nem adta fel. Tudta, hogy minden morzsa számít, különösen most, hogy már nemcsak magáért kellett harcolnia. A teste még mindig tejet termelt, de saját kölykei már napokkal korábban eltűntek, miután egy sittes teherautó áthajtott a konténerhalmon. Najda akkor nem volt ott – épp egy kis kenyeret próbált kikunyerálni egy közeli pékség hátsó bejáratánál.
Most viszont, ahogy a szemétkupacok között turkált, halk nyávogás ütötte meg a fülét. Először nem hitt a fülének. Aztán újra.
– Mi ez…? – suttogta magának, és óvatosan elindult a hang irányába.
Három apró, reszkető, piszkos cica bújt össze egy szakadt kabát alá rejtőzve. Olyan vékonyak voltak, hogy a bordáik is kilátszottak. Az egyiknek még a szeme sem nyílt ki teljesen.
Najda lehajolt hozzájuk, és ösztönösen nyalogatni kezdte őket. A kicsik érezhették a testéből áradó melegséget és az ismerős tejillatot, mert azonnal hozzápréselődtek, mintha csak az anyjuk lenne.
„Ezt az égből küldték nekem…” – gondolta Najda, miközben az egyik kismacska már a hasa alatt kutatott.
Attól a naptól kezdve nem maradt egyedül.
Új család a hideg utcákon
A nyár még tartott, de már érezhető volt a szeptemberi hűvösödés. Najda napról napra erősebben érezte a felelősséget. Ő nem volt macska, de a kicsik elfogadták – és ő is elfogadta őket.
Egyik este egy fiatal fiú, Balázs, aki rendszeresen etette a kóbor állatokat a környéken, megpillantotta a különös csapatot.
– Nahát… te neveled ezeket a kis dorombolókat? – mosolygott rá Najdára, miközben letett egy adag eledelt egy bontott dobozra. A kutya óvatosan közeledett, a cicák mögötte sorakozva.
– Vigyázz, anyatigris lett belőle – szólt ki egy közeli garázsból Béla bácsi, a nyugdíjas szerelő. – A múltkor egy galambot kergetett el, mert túl közel repült a cicákhoz!
Najda mindent megtett, hogy ételt találjon – maradékot, kenyeret, konzervdobozt, bármit. Néha Balázs is hozott valamit, de a zordabb idő közeledett, és a gyerek tudta: ez így nem fog sokáig működni.
– Muszáj lesz valami megoldást találnunk – morogta egy este a telefonjába, miközben barátjával, Eszterrel beszélt. – Ezek nem bírják ki a telet a szeméttelepen.
– Hozd el őket hozzám! – ajánlotta fel Eszter. – Van egy kis sufnink a kert végében, be tudjuk szigetelni. Legalább átmenetileg.
Balázs másnap megpróbálta, de Najda nem akart elmozdulni.
– Nem hagyhatom itt őket! – mondta volna, ha tudott volna beszélni.
Így maradtak. Együtt. Az első dérrel együtt jött az első fagyhalott galamb is. Najda beletúrta a macskáknak a meleg takarót, amit Balázstól kaptak, és szorosan melléjük feküdt.
A megmenekülés
Október végén egy új arc jelent meg a szeméttelep peremén. Egy középkorú férfi, szakállas, munkásruhás, aki épp rőzsét gyűjtött a közeli erdőszélen.
– Hát ti meg? – hajolt le hozzájuk meglepetten. – Honnan kerültetek ide?
A kutya morogva nézett rá, de nem mozdult. A cicák mögötte reszkettek.
– Nyugalom, kislány… nem bántalak – mondta halkan. – Én is voltam már az utcán. Tudom, milyen az.
A férfi, akit Tamásnak hívtak, néhány perccel később már egy kabáttal és egy zacskó virslivel tért vissza. Letérdelt, letette az ételt.
Najda hosszan nézte, aztán odalépett. A cicák óvatosan követték.
Egy hét múlva már mindannyian nála laktak, egy kis házban a XVII. kerület peremén, a Rákos-patak közelében. A kutya a kályha előtt feküdt, a három macska a hátán aludt.
Tamás elnevetve nézett rájuk:
– Hát ti vagytok az új családom?
Najda felnézett rá, farkát lassan megcsóválta, majd visszahajtotta a fejét a mancsára.
Nem kellett válaszolnia. Mindent elmondott a tekintete.
Tamás régóta élt egyedül. Miután a felesége elhagyta és a fia Németországba költözött, a rákoscsabai kis házában csak a csend volt a társa. Most azonban, hogy ez a különös kutya–macska csapat betoppant az életébe, mintha valami újra beindult volna benne.
– Figyeld már ezeket – nevetett a szomszéd, Ilonka néni, amikor átnézett a kerítésen. – Azt hittem, csak kutyád van, de úgy tűnik, van már három unokád is!
– Hát, valahogy így – felelte Tamás, miközben épp fát pakolt a fészerbe. – A kutya a főnök, a macskák meg követik, mint a gyerekek az óvónénit.
– Megtanítottad nekik, hol a tálkájuk? – nevetett Ilonka.
– Ők tanítottak engem – mondta Tamás komolyan, és elmosolyodott. – Najda… így hívják a kutyát… valami elképesztő ösztönnel vigyáz a kicsikre. Volt már, hogy a kandalló túl közel melegedett, és ő a farkával eltolta a cicákat a hőtől.
Ilonka néni elérzékenyült.
– Van, amit még az emberek is tanulhatnának tőle…
Az utcában mindenki megszerette Najdát és a három macskát, akiket Tamás végül el is nevezett: a legkisebb lett Bogyó, a játékos – mindig a függönyt rángatta; a középső, hófehér, a Lili nevet kapta; és a legidősebb, kicsit mogorva, ő lett Zsömle.
HirdetésEgyik este, amikor Tamás a kályha mellett teát kortyolt, megszólalt a telefon. Balázs volt az.
– Tamás bácsi! Láttam Facebookon, hogy magához kerültek! Ez a legjobb hír, amit mostanában hallottam!
– Na, nézd csak – kacagott Tamás. – Még híresek is vagyunk?
– Igen, posztoltam róluk. Egy állatmentő csoport is megosztotta. Azt írták, ilyen történet ritkán fordul elő: egy kutya, aki anyja lett három kiscicának!
Tamás büszkén nézett Najdára, aki pont ekkor nyalta meg Lili fülét.
– Ők már család lettek. Én meg csak örülök, hogy részese lehetek.
Ahogy beköszöntött a tél, az udvar hófehér takaróval borult be, de a ház belül mindig meleg volt. Tamás külön helyet alakított ki az állatoknak: kis párnákat varrt, meleg pokrócokat hozott, és még egy mini karácsonyfát is állított az ablak mellé, amit a macskák rendszeresen feldöntöttek.
Egyik nap különös vendég érkezett: egy fiatal nő, állatorvosi köpenyben.
– Jónapot kívánok! – szólalt meg kedvesen. – Tóth Dóra vagyok, az Illatos úti menhelyről. Láttam a bejegyzést, és szeretnék segíteni az ellátásukban, ha megengedi.
Tamás meglepődött, de beinvitálta.
– Örömmel. Minden segítség jól jön.
Dóra hosszasan vizsgálta Najdát, majd a három cicát is.
– A kutya egészséges, de alultáplált volt. Most már jó formában van. A cicák viszont még nem kaptak oltást.
– Akkor megcsináljuk – bólintott Tamás. – Maradnak.
– Örökre? – kérdezte Dóra mosolyogva.
Tamás elgondolkodott, majd felnézett a kályha előtt szorosan egymáshoz bújó kis csapatra.
– Igen. Ők már a családom.
Dóra megilletődött. Lefényképezte a kis csapatot, és egy rövid történetet posztolt róla a menhely oldalára.
Másnap a fotó már az ország legnagyobb állatbarát oldalain pörgött:
„Egy kutya, aki három macskát nevelt fel. Egy férfi, aki mindannyiuknak otthont adott. A szeretet nem ismer fajt, határt vagy nyelvet – csak szívet.”
Az emberek sorra írták a hozzászólásokat:
– „Megható!”– „Többet ér ez, mint bármelyik híradó!”– „Tamás bácsinak jár az év embere díj!”
Epilógus – Egy különös család története
Karácsony este volt. Tamás egyedül ült a kandalló mellett, de mégsem volt magányos. Najda a lábánál aludt, a cicák pedig a karfán szuszogtak.
Az ablakon túl hó hullott, az utca csendes volt.
Tamás halk mosollyal kortyolta a teáját.
– Köszönöm, hogy jöttetek – suttogta, de nem kellett hangosan mondania. Tudta, hogy a ház minden szegletében ott van a hála, a szeretet… és az élet újrakezdése.
