Nem hittem volna, hogy valaha ilyet leírok – de ami velem ma történt, az maga a csoda…
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valami ilyen rendkívüli dolog történik velem. Olyan megmagyarázhatatlan, mégis lenyűgöző volt az egész, hogy muszáj vagyok megosztani, hátha más is érezte már ezt az érzést: amikor a múlt hirtelen visszatér – szó szerint.
Tíz évvel ezelőtt kaptam egy pár gyönyörű fülbevalót. Drágák voltak – legalábbis az én mértékemmel mérve – fehéraranyból készültek, apró, csillogó gyémántokkal kirakva. A formájuk is különleges volt: kecses spirálok tekeredtek a fülkagyló mentén, és mindegyik végén egy könnycsepp alakú gyémánt lógott. Nem hordtam őket gyakran – számomra szinte talizmánként éltek, a boldog idők emlékeiként.
Egyik este gálavacsorára mentem a budai várban. Amikor hazatértem, döbbenten vettem észre: az egyik fülbevaló eltűnt.
– Nem lehet! – mondtam ki hangosan, miközben a tükör elé álltam. – Hol lehet? Hogy lehet ez?!
Kétségbeesetten végigjártam minden helyszínt: visszamentem a taxishoz, végigkutattam a lépcsőházat, újra benéztem a vendéglőbe, még az asztal alá is bebújtam, miközben a pincérek megrökönyödve figyeltek.
Semmi. Nyoma sem volt. Végül meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy elveszett.
A másik fülbevalót egy kis bársonydobozba zártam, és elrejtettem az éjjeliszekrény mélyén. Úgy gondoltam, talán egyszer majd csináltatok belőle medált. Aztán teltek az évek.
Hat éve történt, hogy újabb sokk ért. Egy takarítás alkalmával rá akartam nézni a megmaradt fülbevalóra – de a doboz üres volt.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltottam, és remegő kézzel fordítottam fel mindent a lakásban. Ruhásszekrény, fiókok, könyvek mögött, az ágy alatt, a radiátor mögött, még a virágcserepek földjét is kiszórtam. Semmi. A fülbevaló egyszerűen eltűnt – megint.
Érthetetlen, zavarba ejtő érzés kísért napokig. Egyedül éltem, a lakás mindig zárva volt, betörés nem történt. Mégis, mintha valaki játszana velem.
Aztán, négy évvel ezelőtt, születésnapomra új fülbevalót kaptam – szerényebb, gyöngyökkel díszített darabokat, ezüst kapoccsal. Megfogadtam, hogy ezeket csak különleges alkalmakkor hordom.
Három évvel ezelőtt nyáron a nagykovácsi nyaralónkban töltöttem egy hetet. Egyik reggel, mikor felébredtem, és megigazítottam a hajam, észrevettem: csak az egyik fülben van fülbevaló. A másik eltűnt.
– Na ne! Már megint? – szó szerint felsikoltottam.
Felborítottam mindent a házban. Kipakoltam a párnákat, felforgattam a szőnyegeket, a terasztól az erdő széléig minden négyzetmétert átkutattam, még a közeli kis tavat is átvizsgáltam. Hiába. Megint eltűnt.
Egy év telt el. A fülbevaló emléke már alig kísértett. Aztán egy nyári reggelen, mikor a nyaralóban kávét készítettem, ott volt. Ott, a konyha közepén, a szőnyeg szélénél. Az elveszett gyöngyös fülbevaló. Érintetlenül.
– Ez lehetetlen... – suttogtam magam elé, mozdulatlanul állva.
Fogalmam sem volt, hogyan került oda. Ezerszer takarítottam már meg ezt a padlót, milliószor átnéztem ezt a helyet. És most csak úgy... ott volt?
Nem sokkal később Budapesten, a lakásomban dolgoztam a laptopomon, mikor a nappali padlóján valami megcsillant. Azt hittem, pénzérme, de mikor lehajoltam…
– Jézusom… – szóltam félhangosan.
Ott feküdt az a fülbevaló, amit tíz éve a gálavacsorán veszítettem el. Tökéletes állapotban.
– Ez már tényleg több a soknál…
De még nem volt vége. Két órával később, vacsora közben leejtettem a villám. Miközben lehajoltam, hogy felvegyem, a szőnyeg széle alól előbukkant… a másik. A párja.
Az első pár fülbevaló újra egyesült. Tíz év után.
Másnap reggel fejfájással ébredtem. Alig aludtam az éjszaka – fejemben újra és újra lejátszódott az előző nap eseménye: a fülbevalók megmagyarázhatatlan visszatérése. Ott voltak az éjjeliszekrényemen, egymás mellett, mintha soha nem váltak volna el.
Úgy döntöttem, elmesélem mindezt a legjobb barátnőmnek, Kiss Máriának. Ő az a fajta ember, aki két lábbal áll a földön, mindenre van logikus magyarázata – vagy legalábbis azt hiszi.
Már reggel megjelent nálam, hozott kávét és kakaós csigát, és úgy talált rám, ahogy a kanapén ülök, a fülbevalókat bámulva.
– Na jó, Eszter, most már mondd el, mi ez az egész – szólalt meg Mária, miközben lehuppant mellém.
– Nem is tudom, hol kezdjem… – mondtam remegő hangon, és elmeséltem mindent: az első elvesztést, a bársonydobozt, a második eltűnést, majd a nyaralóban történt visszatérést, és végül a tegnapi két „csodát”.
Mária eleinte csak hümmögött, de ahogy a történet kibontakozott, a szemöldöke egyre magasabbra kúszott.
– Eszter… ez… nos… ez már túl van minden ésszerűségen.
– Ugye, hogy ugye? – sóhajtottam. – Még én is félek kimondani, de… talán tényleg valami… hát… paranormális dolog áll a háttérben?
– Vagy… – Mária elhallgatott, majd felállt. – Emlékszel, ki adta neked az első pár fülbevalót?
– Hogyne. A nagynéném, Várhegyi Anna. Mindig is különös érzéke volt az antikvitásokhoz.
– Akkor hívd fel. Talán tud mondani valamit a fülbevalók eredetéről.
Mária annyira biztosan mondta, hogy már nyúltam is a telefonomért.
Anna néni örömmel fogadta a hívásomat.
– Drága Esztikém! Hogy vagy? Rég hallottam rólad! – csendült a hangja.
– Jól vagyok, de… lenne egy nagyon különös kérdésem. Emlékszel arra a fülbevalóra, amit tíz éve tőled kaptam?
– Hogyne emlékeznék! Az volt az egyik legkülönlegesebb darabom. Egy régiségvásáron vettem egy idős úrtól, aki azt állította, hogy a fülbevalókat egy régi, eltűnt arisztokrata család, a Várhegyi-család kincsei közt találták. A legenda szerint ezek a fülbevalók „hazatalálnak”, ha valaha elvesznek.
– Hazatalálnak? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen. Azt mondták, ha a párjaik elvesznek, de az egyikük megmarad, az előbb-utóbb visszahozza a másikat. Ha nem is szó szerint, akkor valahogyan... újra megjelennek. Sokan csak mesének hitték. De úgy tűnik, nálad működik.
Letettem a telefont, és a barátnőmre néztem.
– Most mondd meg… tényleg létezhet ilyesmi?
Mária csak bámult rám.
– Eszter… lehet, hogy ezek a fülbevalók valami sokkal nagyobb dolog részei.
Ezután elhatároztuk, hogy utánajárunk a Várhegyi-család múltjának. Az interneten csak kevés információ volt róluk – egyes források szerint vagyonos gyógynövénygyűjtők és természetgyógyászok voltak a 18–19. században, mások szerint egyenesen „boszorkányos” képességeik voltak.
Mária ekkor felvetette:
– Ismerek valakit, aki ezzel foglalkozik. Nagy András, pénzügyi és jogi szakértő, de közben történelmi kutatásokkal is foglalkozik. Ő segíthet.
Pár nappal később már egy elegáns kávézóban ültünk Andrással, és részletesen elmeséltem a történetet.
Hirdetés– Hűha – sóhajtott András, miután végig hallgatott. – Ez több, mint izgalmas. Tudjátok, a Várhegyiek valóban legendás család voltak. Van egy elmélet, hogy a kincseik között nemcsak arany, hanem tudás is volt: ősi kéziratok, receptek, térképek. És hogy ezeket csak az örökösök találhatják meg – akikre a fülbevalók maguktól „rátalálnak”.
– De én nem vagyok Várhegyi – tiltakoztam.
– Talán nem közvetlenül. De a nagynénéd révén… lehet, hogy van benned valami a családból. És ha így van – tette hozzá komoran –, akkor lehet, hogy ezek a fülbevalók kulcsok. Nem díszek.
Mária csak annyit mondott:
– Akkor meg kell tudnunk, mit nyitnak.
András ekkor előkotort egy régi, megsárgult dokumentumot.
– Ez egy elfeledett telekkönyvi bejegyzés a Várhegyi-családtól. Egy elhagyatott, erdőszéli birtoké, ami azóta érintetlen. Lehet, hogy ott rejlik a válasz.
Egymásra néztünk. Tudtuk, hogy nincs visszaút.
– Oda kell mennünk – suttogtam.
– Induljunk – bólintott Mária.
Kora hajnalban indultunk útnak: Mária, András és én. A célunk a Várhegyi-család egykori birtoka volt, egy elhagyatott ház a Pilis mélyén, amiről már mindenki elfeledkezett – kivéve egy poros levéltári térképet.
A házhoz egy régi földút vezetett, amit fák árnyékoltak be. A természet már visszavette, ami az övé, de a térkép szerint jó helyen jártunk. Ott állt előttünk egy omladozó kúria, repedezett falakkal, bedeszkázott ablakokkal, a tetőn növényekkel. De volt benne valami… szentélyszerű.
Ahogy beléptünk, a fülbevalók a nyakamon enyhén rezegni kezdtek.
– Ez... már megint – motyogtam, és megfogtam őket. Melegek voltak, mintha élnének.
A belső tér poros volt, pókhálós és sötét. Egy ponton a padló nyikorogni kezdett alattunk, majd beszakadt – mögötte lépcső vezetett lefelé, a pince irányába. Mintha maga a ház vezetne minket.
A pincében hideg és nedves levegő csapott meg. A fülbevalók vibrálása egyre erősödött. A fal egyik részén különös mintázat rajzolódott ki: egy faágakat idéző faragás, amely pontosan olyan volt, mint a fülbevalók mintázata.
– Nézd csak – szólt András. – Mintha… összeillenének vele.
Levettem a fülbevalókat, és egyiküket a faragásba illesztettem. Halk kattanás hallatszott. A fal megnyílt. Egy rejtett szoba tárult elénk.
Odabent sötét faállványokon megsárgult pergamenek, viaszpecsétes tekercsek, palackokban gyógynövények és könyvek sorakoztak. A polcokon apró medálok, botanikai illusztrációk, és térképek feküdtek, amik különféle gyógyforrásokat, ritka növényeket jeleztek.
– Ez… – szólalt meg elhaló hangon Mária – egy elfeledett tudástár.
A sarokban találtunk egy dobozt. Benne egy medál feküdt, ugyanolyan fémből, mint a fülbevalók. Kinyitottam. Benne kézzel írt üzenet:
„Aki viseli e fülbevalókat, viselje a tudás felelősségét is. Ne hagyd, hogy a múlt elvesszen. A bölcsesség, amit örököltél, nem tied, hanem az emberiség jövőjéé.”
– Ez neked szól – súgta Mária.
A következő hetekben András segítségével katalogizáltuk a dokumentumokat, és létrehoztuk az „Egyensúly – a Várhegyi Tudás Alapítványt”, amely a hagyományos gyógymódok, természetgyógyászat és fenntartható életmód kutatására épült. Folyamatosan jelentkeztek érdeklődők: orvosok, történészek, ökológusok.
Az alapítvány központja a régi kúria lett, amit felújítottunk – a pincéből könyvtárat alakítottunk ki. A fülbevalók azóta is a nyakamban lógnak. Már nem tűnnek el. Mintha most már tudnák, hogy végre jó helyen vannak.
Néhány hónap múlva, egy kis, baráti összejövetelen a kúriában, Mária rám nézett.
– Eszter, belegondoltál valaha, mi történt volna, ha nem találod meg az első fülbevalót újra?
– Akkor most is keresném – mosolyodtam el. – Mert valami hiányozna. Nem a tárgy, hanem az, amit képvisel.
– És szerinted... ez az egész varázslat?
Ránéztem a gyémántokra. Úgy ragyogtak a gyertyafényben, mint apró csillagok.
– Nem varázslat, Mária. Hagyomány. Tudás. Sors.
És ebben a pillanatban mindketten tudtuk: a történet nem ért véget. Csak most kezdődik igazán.
