A nagymamát nem lehet lepasszolni
– Nem fogom hazavinni anyát – mondta hűvösen Ádám, miközben a karórájára pillantott. – Hétfőn újra Németország, aztán három hétig bent vagyok. Nincs se időm, se energiám egy szenilis öregasszonyra, aki bármelyik percben lángra gyújthatja a konyhát vagy elindulhat papucsban az M1-esre.
Hangja kemény volt, szinte karistolta a levegőt, de a szeme sarkában ott bujkált valami más. Talán a félelem. Talán a szégyen. Krisztina, a felesége, észrevette.
– Én sem tudom vállalni – csatlakozott a beszélgetéshez Tamás, Ádám öccse, aki közben már a nappali ablakpárkányán dobolta ujjával a feszült ritmust. – Szilvi kiborulna. A gyerekek kicsik, anya meg egyre furább. El sem tudom képzelni, hogy együtt lakjunk.
Az említett „anya”, Kovács Julianna, a másik szobában pihent. A nappaliból hallatszó halk, de annál nyersebb szavak könnyedén átszűrődtek a félig nyitott ajtón. Krisztina arca megfeszült.
– És a harmadik testvér? – kérdezte szinte suttogva, de a hangjában ott volt az elfojtott düh. – Patrikék?
– Patrikék? – legyintett Ádám. – Judit a kutyát is csak külön törölközővel fürdeti. Mit gondolsz, bevállalna egy hetvenhét éves nőt, aki reggelire rántott csirkefarhátat akar enni, és simán beteszi a vizes bögrét a mikróba?
– Akkor mit terveztek? – Krisztina megemelte a hangját. – Hogy valaki elviszi egy otthonba, aztán majd néha küldtök virágot?
Tamás elvörösödött. Ádám csak vállat vont.
– Őszintén? Igen. Szerintem egy jól felszerelt otthon, saját ápolóval és gyógyszerrel, több, mint amit bármelyikünk biztosítani tud.
Krisztina felállt, és egyenesen Ádámra nézett. Szeme sötét volt, de nem dühből – csalódásból.
– Ő a ti édesanyátok. Nem egy csomag, amit vissza lehet vinni az üzletbe, ha nem vált be.
Ádám nem válaszolt. A csend nyomasztó volt, és az ajtó túloldaláról halk neszek jelezték: Julianna néni már ébren van.
A következő hétvégén mindannyian ott voltak Julianna néni kis panellakásában, Óbudán. A folyosón egy régi, csíkos vászonszőnyeg húzódott végig, amit évtizedek óta nem cseréltek le. A falakon megsárgult családi képek lógtak: három fiú gyermekként, fürdőnadrágban a Balatonnál, Julianna karján az egyik hintázik, a másik egy gumikacsával a homokban ül, a harmadik kis híján kiesik az anyja öléből, olyan élénken mozog.
Krisztina megállt a képek előtt, szinte elakadt a lélegzete. Ennyi szeretet, ennyi múlt – és most? Most azon vitáznak, ki ne vigye haza.
Julianna néni a karosszékben ült. Vékony kezei az ölében pihentek, ujjai közt egy szalvétát gyűrögetett. A szeme elhomályosult, de ha néha valaki felé fordult, még mindig ott bujkált bennük az a régi melegség, ami valaha otthonossá tette a házat.
– Hozok egy kis süteményt – mondta, és felállt, de megbillent a lába. Krisztina azonnal ott termett, megtámasztotta.
– Maradjon csak, mama. Én megnézem, van-e valami a kamrában.
A többiek eközben a nappaliban már rég nem az anyjuk állapotáról beszéltek.
– Hol a nyaklánc? – kérdezte Ádám, és szinte azonnal a szekrényhez lépett. – Azt a vésett medált keressük. Az aranygyűrűt is, tudod, amit apánk vett neki a negyvenedik házassági évfordulóra.
– Nem találtam semmit – válaszolta Tamás, miközben egy régi varrógép fiókját nyitogatta. – Talán eladta. Vagy eldugta.
– Na, ez az! – csapott a tenyerébe Ádám. – Ezt még akkor kellett volna elrendezni, mikor elkezdett furcsán viselkedni. Most már lehet, hogy valakinek odaadta.
– De kinek? – kérdezte Tamás. – Alig jön ide valaki.
– Lehet, hogy valaki kihasználta. Ezek a házban lakó fiatalok... egy tábla csokiért bármit kiszednek egy öregasszonyból.
Krisztina a konyhaajtóban állt, a hallottaktól megfagyott a szíve.
Mikor visszament a nappaliba, látta, hogy Ádám már a vitrin kulcsát keresi.
– Mit műveltek? – kérdezte halkan, de a hangjában acél csengett.
– Megnézzük, minden megvan-e. Vagy te nem tartod fontosnak?
Krisztina nem válaszolt, csak Julianna nénire nézett, aki épp akkor bicegett be a szobába, két kezében egy csorba tálcát hozva, rajta három pohár üdítő és egy félig kiszáradt teasüteményes doboz.
– Igyatok, drágáim – mondta mosolyogva. – Van benne narancs is. A Márti hozott múlt héten.
Krisztinának összeszorult a torka.
Márti a lányuk, harmadéves orvostanhallgató, de már vagy két hónapja nem járt itt.
– Biztos, mama? – kérdezte óvatosan.
– Persze. Hoztam neki narancslevet is. Kedves, szőke kislány. Olyan ügyes. Megmutatta a színes rajzait.
Krisztina már tudta, mi történt.
Valaki más járt itt, valaki, akit Julianna néni összekevert az unokájával. És talán annak a valakinek adta oda azt a bizonyos nyakláncot. Vagy a gyűrűt.
Ádám dühösen felállt, és a hangja megremegett.
– Anyu, hova tetted a nyakláncot? A faragott dobozt? Az aranygyűrűt?
Julianna néni szemében megjelent a rémület.
– Elvittem… oda… Mártinak. Megígértem neki.
– Márti két hónapja nem járt nálad, anya – mondta Tamás halkan, de határozottan. – Ki járt itt helyette?
Julianna néni leült, mint akit minden ereje elhagyott.
– A kislány… szőke volt… nevetett… adott puszit is.
Krisztina leült mellé, és gyengéden megsimogatta a vállát.
– Nem baj, mama. Nem baj. Majd meglátjuk, visszakerül-e.
De Ádám már a telefonját nyomkodta.
– Elég volt – morogta. – Holnap megkeresem a gondozási központot. Ez így nem mehet tovább. Ha még egyszer odaad valamit valakinek…
– Hogy beszélsz vele?! – szakította félbe Krisztina. – Ő az anyád. Az az ember, aki hármatokat felnevelt, miközben két műszakban dolgozott, és otthon varrt, hogy legyen rendes cipőtök az iskolába.
Ádám lehajtotta a fejét. Nem válaszolt.
A szoba csendbe borult. Csak Julianna néni halk szuszogása hallatszott.
Krisztina akkor már tudta: a döntést neki kell meghoznia.
Másnap reggel Krisztina már pakolta össze Julianna néni holmijait. Nem volt sok: néhány kötött kardigán, egy régi kabát, egy doboznyi fénykép, és egy aprócska pléd, amit még a régi házukban használt. Minden egyes ruhadarab múltat hordozott: a levendulaillatú, kopott szvettert, amit az unokáknak kötött; a virágmintás kötényt, amelyben még főzte a húslevest minden vasárnap. Krisztina minden egyes hajtásnál úgy érezte, a szíve is összecsuklik egy kicsit.
Ádám némán figyelte.
– Ezt tényleg akarod? – kérdezte végül.
Krisztina felegyenesedett.
– Nem. Nem akarom. De szükség van rá. Mert ha mi nem tesszük meg, senki sem fogja. És ha egyszer mi kerülünk ebbe a helyzetbe… remélem, valaki akkor is így dönt majd.
Julianna néni szótlanul, kissé zavartan üldögélt a konyhaasztalnál. A tekintete néha elkalandozott, máskor egészen tisztán nézett Krisztinára, mintha valamit szeretne mondani, de nem találta volna hozzá a szavakat.
Ádám segített becsomagolni a csizmáját, majd halkan megkérdezte:
– Nálunk marad… meddig?
– Ameddig kell – felelte Krisztina, és becipzározta a bőröndöt. – És ha egyszer nem ismer fel, ha elfelejt mindent… akkor is ott lesz velünk. Mert a szeretet nem attól függ, hogy emlékeznek-e rá.
Julianna néni beköltözött hozzájuk. A vendégszobából lett a „Mama szobája”. Krisztina hozatott egy kényelmes fotelt, a falra kikerültek a régi családi fényképek, és az ágy mellé egy kis asztalkára mindig került egy csésze tea, egy könyv, vagy egy adag meggyes pite – amit valamikor a legjobban szeretett.
Az első héten sokszor csak ült az ablaknál, és nézte az udvart. Néha összevonta a szemöldökét, mintha valami fontosat keresne. Máskor elmosolyodott egy kóbor macskán, vagy az unoka – Márti – hangján, ha épp hazatelefonált a kollégiumból.
A harmadik héten történt, hogy csöngettek. Krisztina nyitott ajtót.
Egy fiatal nő állt ott, mellette egy hétéves forma kislány.
– Elnézést… – kezdte zavartan –, a nevem Vajda Júlia. A lányom, Emma… ő hozta haza… – kezében ott volt a faragott ékszeresdoboz.
HirdetésKrisztina némán nézte. A doboz valóban az volt: sötétbarna, virágmintás, kézzel faragott, oldalán pici fémveretek. Julianna néni szinte kincsként őrizte – benne volt a család története.
– Emma mesélte, hogy a néni neki adta. Később jöttem csak rá, hogy ez nem lehet az övé. Megtaláltam a dobozt az ágyneműk közt. Bocsánatot szeretnék kérni. Emma nem tudta, mit jelent.
A kislány tétován odalépett Krisztinához, és megszólalt:
– A néni azt mondta, legyek mindig kedves, és ő megjutalmaz. Azt hittem, ez a jutalom.
Krisztina leguggolt hozzá, és megsimogatta a vállát.
– Én hiszem, hogy kedves voltál. És a mama szereti a kedves embereket. De ez most visszajön hozzá, jó?
Emma bólintott.
Krisztina átvette a dobozt, és leporolta. Megcsörrent benne néhány lánc, egy pár karkötő, és az a bizonyos gyűrű is, amiről annyit vitatkoztak.
Csak egyetlen dolog hiányzott: a régi, gömbölyű, kék köves fülbevaló. De Krisztina úgy érezte, ez nem is számít.
Amikor visszavitte a dobozt a szobába, Julianna néni épp szunyókált. Krisztina óvatosan az ölébe tette a dobozt. Az idős asszony szeme kinyílt, majd elmosolyodott.
– Megkerült… – suttogta. – Minden megkerül, ami a szeretethez tartozik.
Ádám az ajtóból figyelte. Nem szólt, csak egy kicsit hosszabban maradt, mint szokott. Aztán odalépett, leült az anyja mellé, és megfogta a kezét.
– Anya, emlékszel, mikor egyszer eltévedtem az állatkertben?
Julianna néni hunyorgott.
– Hét éves voltál… esett az eső… és nem volt rajtad sapka.
Ádám bólintott.
– Te akkor azt mondtad, hogy sosem hagynál el.
– Soha – mondta az idős asszony, és a szeme megtelt könnyekkel. – Most sem hagytatok.
Krisztina az ablaknál állt, és úgy érezte, valami helyreállt bennük. Talán nem minden egyszerre, és talán nem tökéletesen – de újra együtt voltak. Együtt, ahol a szeretet nem emlékezethez, hanem szívhez kötődik.
Karácsony este volt. A fenyő illata belengte a házat, Márti hazajött, és Julianna néni örömmel fogta meg az unokája kezét.
– Te vagy az igazi Márti – suttogta elérzékenyülve. – A másik is kedves volt… de ő nem te voltál.
A többiek nevettek, és az idős asszony is elmosolyodott. A kandallóban ropogott a tűz, kint hópelyhek szállingóztak.
És odabent, egy kicsi szobában, a szeretet ismét otthonra talált.
Epilógus
Tavasszal, amikor az első hóvirágok kibújtak a kertben, Julianna néni már ritkábban hagyta el a szobáját. A mozdulatai lelassultak, a szeme gyakrabban üveges lett, és néha teljesen összefolyt számára a múlt és a jelen. Egy-egy reggelen még Krisztinát is az édesanyjának szólította, másszor Mártit kereste úgy, mintha még mindig óvodás lenne.
Ádám ekkor már hetente hazajárt. Egyre kevesebbet beszélt a munkáról, és egyre többször kérdezte meg Krisztinától: „Hozzak valamit anyának?” Már nem a „gond” volt, hanem az „ő”. Nem a feladat, hanem a kapcsolat. A régi kötés, amely ugyan elvékonyodott az évek során, de el nem szakadt.
Egy áprilisi reggelen, amikor a kertben már éppen rügyezni kezdett a cseresznyefa, Julianna néni elaludt – örökre. Csendesen, mosolyogva. Kezében egy sárgult fényképet szorongatott: három kisfiú, egy piros homokozólapát és egy nő, aki boldogan nevet a napsütésben.
A temetésen nem szólt zene. Nem kellett. Csak csend volt, könnyek, és egy néhány szó, amit Ádám mondott el, rekedten, egyszerűen:
– Sajnálom, hogy nem voltam jobb fiú. De hálás vagyok, hogy még időben megérthettem: az anyánk nem kötelezettség. Hanem ajándék, amit csak egyszer kap az ember az életben.
Patrik is ott állt, Judittal. Tamás gyermeke kezét fogta, míg Szilvi szemét törölgette a sáljába. Mindannyian másként gyászoltak, de valami megváltozott közöttük. Nem a hibák tűntek el – hanem az ítélet.
Julianna néni szobája nem ürült ki. Krisztina megtartotta. Nem emlékműnek, hanem tanúságnak. Egy szobának, ahol megtanulta, mit jelent valóban szeretni akkor is, amikor nehéz. Ahol nem a tökéletes emlékek, hanem a tökéletlen jelen hozta el a megbékélést.
Az ékszerdobozt Márti kapta meg. Nem az arany miatt – hanem mert a nagymamája utolsó világos pillanatában is azt gondolta róla: „megőrzöd, amit fontos.”
És Márti megőrizte.
Mint ahogy mindenki, aki ott volt azokban a hónapokban.
A legnagyobb örökség nem a faragott doboz volt. Hanem az, hogy volt egy pillanat, amikor valaki azt mondta:
„Mi hazavisszük.”
És az a mondat – örökre megváltoztatott mindent.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
