A disznóól melege
A falut, ahol éltek, kevesen ismerték a térképen. Szentmártonrév neve csak a környékbelieknek mondott valamit, azoknak, akik tudták, hol kell letérni a főútról, és melyik dűlőút visz le a patakig. Itt nem volt sietség. A reggelek kakasszóval indultak, az esték füstszaggal és csillagokkal értek véget.
Bodnár Áron hároméves volt, és a világ számára még kicsi, de önmagához képest már nagyon is komoly. Olyan gyerek volt, aki nem rohant ész nélkül, hanem megállt, lehajolt, megnézte a bogarat az úton, és ha az felborult, óvatosan visszasegítette a lábára.
A szülei, Bodnár János és Bodnár Eszter, sokszor mosolyogva figyelték ezt.
– Olyan, mintha mindent meg akarna érteni – mondta egyszer Eszter, miközben a mosogatót törölgette.– Vagy meg akar menteni – felelte János félig tréfásan.
A portájuk nem volt nagy, de rendezett. Tyúkok kapirgáltak a diófa alatt, a kecske mindig ugyanahhoz az oszlophoz kötötte ki magát, a tehén pedig türelmesen várta a fejést minden hajnalban. A disznóól a telek végében állt, kissé félrehúzódva, mintha maga is tudná, hogy ott zajosabb, szagosabb az élet.
Áron szerette azt a helyet. A melegét. A gőzölgő szalmát. A mély röfögést, ami megnyugtatta, nem ijesztette.
– Csak oda be ne menj egyedül! – szólt utána Eszter minden alkalommal.– Ott nagy állat van, fiam – tette hozzá János. – Nem játék.
Áron ilyenkor mindig bólintott. Komolyan. Úgy, ahogy csak a kisgyerekek tudnak bólintani, amikor valóban meg akarják érteni, miért kérik tőlük azt, amit kérnek.
Azon a délelőttön minden pontosan úgy indult, mint máskor. János a kerítést javította, Eszter a kamrában rendezgetett. Áron az udvar közepén ült, egy fadarabot húzogatott a porban, és közben halkan beszélt hozzá, mintha az válaszolhatna.
Aztán meghallotta.
Először csak egy vékony, szinte panaszos hangot. Nem olyan volt, mint a tyúk rikácsolása, és nem is olyan, mint amikor a kecske nyugtalan. Ez más volt. Halkabb. Sürgetőbb.
Áron felállt.
Körbenézett. Senki nem figyelte. A hang megint megszólalt.
A disznóól felől jött.
A kisfiú lassan elindult. Nem futott. A léptei puhák voltak, ahogy a porba értek. A szíve gyorsabban vert, de nem félelemből – inkább abból a különös izgalomból, amit az ember akkor érez, amikor úgy gondolja, valami fontos vár rá.
Az ól ajtaja résnyire nyitva volt. Belül félhomály uralkodott, a szalma illata vastagon ült a levegőben. A nagy koca oldalt feküdt, lassan mozgott a hasa, ahogy lélegzett.
És ott voltak ők.
Két apró, remegő test. Rózsaszín, gyűrött bőr, még alig nyitott szemek. Összebújva feküdtek, mintha egymásból merítenének bátorságot.
Áron megállt.
– Kicsik… – suttogta.
A malacok megmozdultak. Az egyik felsírt. A hang olyan volt, mintha segítséget kérne.
Áron nem gondolkodott sokáig. Nem mérlegelt. Csak azt tudta, amit a maga hároméves módján már eldöntött: ezeket nem lehet itt hagyni.
Odament. Lehajolt. Óvatosan, ahogy az anyjától látta, amikor csibét vett kézbe. Egyet az egyik karjába, egyet a másikba szorított. Melegek voltak. Élők.
– Gyere – mondta nekik halkan. – Elmegyünk.
Abban a pillanatban a koca felhorkant.
Áron megfordult, és futni kezdett.
A világ kívülről egyszerre felgyorsult. A szülők csak annyit láttak, hogy a fiuk kiszalad az ólból, két malaccal a karjában, mögötte pedig a hatalmas állat vágtat, patái dübörögnek a földön.
Eszter felsikoltott.
– János! A gyerek!
A férfi eldobta a szerszámot.
– Áron! ÁLLJ MEG!
De Áron futott. Botladozva, de elszántan. A koca mögötte röfögött, hangja betöltötte az udvart.
A szülők szívében egyetlen gondolat visszhangzott: elkéstünk.
És akkor Áron megállt.Amit a felnőttek nem hallanak
Áron hirtelen megállása olyan volt, mintha az idő is megtorpant volna vele együtt. A por még ott lebegett a levegőben, a koca patái egyszerre csúsztak meg a földön, és János torka elszorult, amikor látta, hogy a fia megfordul.
– Ne… ne bántsd őket… – hallatszott Áron vékony, de határozott hangja.
A kisfiú széttárta a karját, amennyire a két malac engedte, és a mellkasához szorította őket. A térdei remegtek, de nem lépett hátra. Úgy állt ott, mint egy apró őr, aki nem tudja, mit jelent a veszteség, csak azt, hogy amit véd, az fontos.
A koca megállt előtte. A hatalmas test lihegett, a szeme fehérje kivillant, az orrából gőz tört elő. Nem támadott. Csak ott állt, idegesen kaparta a földet, és hangosan röfögött, mintha vitatkozna a világgal.
Eszter sírni kezdett. Nem hangosan, inkább némán, ahogy azok sírnak, akik nem mernek hangot adni a félelmüknek.
– János… – suttogta. – Csinálj valamit…
De János már nem tudott rohanni. Valami furcsa felismerés lassan kúszott fel benne. Látta a koca testtartását. Azt, hogy nem előre lendül, hanem visszatartja magát. Látta, hogy az állat tekintete nem Áronra szegeződik, hanem a két apró testre.
– Nem… – mondta halkan. – Nem támad.
Egy lépést tett előre, lassan, óvatosan.
– Áron… kisfiam… gyere ide… – kérte, de nem parancsoló hangon. Inkább kérlelőn.
Áron megrázta a fejét.
– Ők félnek – mondta. – Anyukájuk fél.
A koca újra röfögött, de most már halkabban. A feszültség lassan oldódni kezdett, mint amikor a vihar elvonul, de a levegő még nehéz.
János közelebb ment. Eszter követte. Mindketten látták: a koca nem a gyereket akarja. A malacokat akarja vissza.
– Áron… – Eszter leguggolt. – Add vissza őket. Itt vagyunk. Nem lesz baj.
A fiú szeméből potyogtak a könnyek.
– Nem lehet… – zokogta. – Akkor… akkor elviszitek őket…
A szülők összenéztek.
– Ki mondott ilyet? – kérdezte János.
Áron szipogott.
– Tegnap… hallottam… – mondta. – Azt mondtad… hogy ünnep lesz… és hogy a disznó…
Nem tudta kimondani. Csak összeszorította a száját, mintha a szó túl nagy lenne neki.
Eszter arca elsápadt. János lehajtotta a fejét. Egyetlen mondat, amit a gyerek nem is neki szánt, most hirtelen súlyosabb lett, mint bármilyen döntés.
– Azt hittem… – folytatta Áron. – Ha elviszem őket… akkor nem történik baj… Mert ők is kicsik… mint én…
A koca lassan közelebb lépett. Már csak egy karnyújtásnyira volt. János megfeszülve figyelt, de nem történt semmi. Az állat csak lehajtotta a fejét, és halk, mély hangot adott ki.
Áron odanézett. A keze megremegett.
– Vissza akarja… – mondta halkan.
– Igen – felelte Eszter. – És mi vigyázunk rád.
Áron lassan letérdelt. Egyesével, óvatosan letette a malacokat. Azok azonnal az anyjuk felé botorkáltak. A koca köréjük fordult, testével takarta őket.
És ezzel vége lett.
Nem volt robaj. Nem volt támadás. Csak csend.
Az asztal, amin nem volt hús
Áront bevitték a házba. Meleg teát kapott, Eszter az ölébe ültette, János a kályha mellett állt, és a kezét tördelte.
– Nem szabad egyedül… – kezdte, de elhallgatott.
Áron a bögréjét szorította.
– Haragszol? – kérdezte.
János leguggolt elé.
– Nem – mondta őszintén. – Csak… megijedtünk.
– Én is féltem – felelte Áron. – De jobban féltem értük.
Este ünnep lett volna. Gyertyák. Vendégek. Tervezett rend.
Nem lett belőle semmi.
Az asztalon végül kalács volt, méz, alma, és egy torta, amit Eszter gyorsan összedobott. A vendégek megértették. Vagy legalábbis nem kérdeztek.
HirdetésJános kiment még egyszer az ólhoz. A koca nyugodtan feküdt, a malacok szuszogtak mellette.
– Maradtok – mondta halkan.
Aznap este Áron még egyszer kiment ellenőrizni őket. Az ajtóból nézett be, komoly arccal.
– Ugye jól vagytok? – kérdezte.
A koca fel sem nézett, de nem is morgott.
Áron bólintott.
– Mondtam, hogy megmentelek – suttogta.
És bár a világ másnap ment tovább a maga rendjén, azon az udvaron, Szentmártonrév szélén, egyetlen napra minden megállt, hogy egy hároméves gyerek megmutassa: néha azok értik a legjobban az életet, akik még nem tanulták meg félretenni az együttérzést.
Epilógus – Amit még a koca sem felejt el
A következő hetekben a Bodnár-portán feltűnően megváltozott a rend.
Először is: Áron hivatalos ellenőrré lépett elő. Minden reggel, még pizsamában, gumicsizmában, komoly arccal vonult ki a disznóólhoz. Megállt az ajtóban, összefonta a karját – pont úgy, ahogy az apjától látta –, és végignézett a bent lakókon.
– Megvagytok? – kérdezte. – Mindenki megvan?
Ha a koca röfögött egyet, az „igen”-nek számított. Ha a malacok visítottak, az „különösen igen”-nek.
János egyszer megpróbálta viccből megkérdezni:
– Áron, szerinted mi legyen, ha egyszer nagyok lesznek?
A kisfiú felnézett rá, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik szerint a kérdés eleve értelmetlen.
– Akkor is itt maradnak – mondta. – Csak nagyobb pizsamában.
Ettől kezdve János óvatosabban fogalmazott.
Az ünnepi ebédek átalakultak. A szomszéd, Feri bácsi, egy vasárnap gyanakodva nézte az asztalt.
– János… ez itt… zöldség?
– Az – felelte János. – És ne kérdezd, miért.
Áron viszont büszkén magyarázta:
– A disznók most családtagok. Ők nem ebéd.
Feri bácsi csak hümmögött.
– Hát… én meg akkor salátát eszem disznó helyett. Megérem ezt is.
A legkülönösebb mégis az volt, hogy a koca megjegyezte Áront.
Valahányszor a fiú az ól közelébe ment, az állat felállt, odasétált a rácshoz, és röfögött egyet. Nem hangosan. Inkább úgy, mintha köszönne.
– Látod? – mondta Eszter nevetve. – Felismer.
– Persze – felelte Áron komolyan. – Ő tudja, hogy barátok vagyunk. Csak ő nem tud beszélni. De én értem.
Egyszer János viccből megszólalt:
– Áron, szerinted mit mond most?
A kisfiú ránézett a kocára, elgondolkodott, majd így szólt:
– Azt mondja: „Köszönöm. De legközelebb kopogj.”
János felnevetett. Olyan nevetés volt ez, amit rég nem hallott magától.
Az élet visszatért a maga rendjébe. A kerítés megint javításra szorult, a tyúkok ugyanúgy kiszöktek, a kecske továbbra is ellopta, amit nem kellett volna. Csak egy dolog változott meg végleg.
A disznóól ajtajára János egy kis táblát szögelt fel.
Áron diktálta a szöveget.
„BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL.ÉS CSAK HA JÓ SZÁNDÉKKAL JÖSSZ.”
A koca elégedetten röfögött.
Áron bólintott.
– Na ugye – mondta. – Mindenki meg van védve.
És bár Szentmártonrév továbbra sem került fel a térképekre, akik ott éltek, pontosan tudták:van egy udvar a falu szélén, ahol a disznók biztonságban vannak, a vacsora néha elmarad,de a nevetés soha.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
