Budapest még szürkébb volt akkoriban, és a színházak falai között is keveredett a remény és a bizonytalanság. A kulisszák mögött fiatal színészek jártak-keltek, szövegeket mormoltak, idegesen nevetgéltek, miközben próbálták elhinni, hogy egyszer majd számítanak. Egy ilyen délutánon állt ott a színpadon egy vidékről érkezett lány, Gombos Katalin, aki még magában hordozta Hódmezővásárhely csendjét. A mozdulatai egyszerre voltak bizonytalanok és ösztönösen igazak. Nem tanulta még ki a mesterség minden fogását, de volt benne valami, amit nem lehetett tanítani.
A nézőtéren egy fiatal férfi figyelte. Sinkovits Imre. Nem gazdag családból jött. Egy vendéglős fia volt, aki gyerekként poharakat hordott, segített, ahol tudott, és korán megtanulta, milyen az, amikor az embernek újra és újra talpra kell állnia. Gyerekként nem is színész akart lenni – költő, orvos, mérnök, tanár… minden, csak nem az, ami végül lett belőle. Aztán rájött valamire: a színpadon mindez lehet egyszerre. Ott lehet orvos, király, tanár, költő – és talán önmaga is. És ettől kezdve már nem volt kérdés.
Amikor meglátta Katalint, mintha minden elcsendesedett volna benne. Nem volt nagy jelenet, csak egy pillantás, amely túl sokáig tartott. Később talán már ők sem tudták, mikor kezdődött, csak azt, hogy onnantól kezdve már nem volt külön út.
A szerelem nem robbant rájuk, inkább lassan nőtt köréjük, mint egy ház, amelynek falait közösen húzzák fel. Együtt próbáltak, együtt nevettek, és közben észrevétlenül egymás életének részévé váltak. 1951-ben házasodtak össze, fiatalon, szinte vakon a jövő felé, de valami különös bizonyossággal. Nem ígértek egymásnak nagy szavakat, csak azt, hogy együtt maradnak.
Két gyermekük született: Sinkovits-Vitay András és Sinkovits Mariann. A lakásuk megtelt élettel, gyerekkacajjal, fáradt esték csendjével. Katalin nem csak színésznő volt, hanem anya is, és valahogy úgy tudta egyensúlyban tartani a kettőt, mintha mindig is erre készült volna. Nem vágyott mindenáron reflektorfényre. Neki az volt fontos, hogy otthon rend legyen, meleg legyen, és valaki mindig várja Imrét.
Aztán jött 1956, és egyetlen pillanat alatt megváltozott minden. Amikor Imre elszavalta a Nemzeti dalt a tömeg előtt, nem gondolt a következményekre. Csak hitt abban, amit mond. A forradalom után azonban elcsendesedett körülötte a világ. Nem hívták, nem játszhatott úgy, mint korábban.
Otthon pedig ott volt Katalin, aki nem kérdezte meg, miért tette. Nem hibáztatta. Csak mellé állt.
Voltak napok, amikor nem volt pénzük kenyérre. Amikor a szomszédoktól kértek kölcsön pár forintot, hogy a gyerekek ne maradjanak éhesek. Amikor az éjszaka csendjében együtt ültek az asztalnál, és műanyag játékokat sorjáztak, fillérekért. A kezeik elfáradtak, a szemük égett, de közben néha egymásra néztek, és elmosolyodtak. Mert még mindig együtt voltak.
Az ilyen időszakokban dől el, mit ér egy kapcsolat. Náluk nem repedt meg semmi. Inkább erősebb lett.
Később, amikor Imre visszatérhetett a színpadra, már nem csak játszott – gondolkodott is. Különös kötődést érzett Széchenyi István iránt. Nem véletlenül: ugyanazon a napon születtek. Ez a különös egybeesés annyira megérintette, hogy kutatni kezdte Széchenyi életét, és közben mintha saját magára is rá akart volna találni benne.
A siker sem változtatta meg őket. Járták az országot, felléptek, utaztak, de a legnagyobb öröm mégis az volt, amikor végre csendben lehettek. Sétáltak a természetben, kutyákkal, barátokkal – vagy csak ketten. Nem kellett beszélniük mindig. Elég volt, hogy együtt vannak.
HirdetésA gyermekeik felnőttek, és tovább vitték azt, amit otthon láttak. András színész lett, sokszor együtt állt a színpadon az apjával. Mariann szintén ezt az utat választotta, majd amikor családja lett, inkább a gyermekeinek szentelte az életét. Valahogy ugyanaz a csendes döntés volt ez is, mint amit egykor az édesanyjuk hozott meg.
Az évek teltek, és az a fiatal szerelem, amely egy pillantással indult, lassan átalakult valamivé, ami sokkal tartósabb lett. Nem volt már benne a kezdeti lángolás, de volt benne valami mély, nyugodt melegség.
És végül még az életük vége is a színpadhoz kötődött. Imre halála előtt fél nappal még játszott. Még ott állt a deszkákon, ahol annyiszor volt minden és mindenki. Onnan már csak segítséggel tudott lejönni.
Mintha nem is tudott volna máshol búcsút venni.
Amikor 2001-ben elment, Katalin világa is elcsendesedett. Visszavonult, nem nyilatkozott többé. Mintha a történetük csak együtt lett volna teljes.
Tizenegy évvel később ő is elment.
És az embernek az az érzése, hogy nem két külön élet ért véget, hanem egyetlen közös történet zárult le. Egy történet, amely nem volt hangos, nem volt tökéletes, de annál igazabb volt. Mert ők nem csak szerették egymást – hanem végig ki is tartottak egymás mellett.
