A folyóparti vihar
A Tisza fölött vastag, ólomszürke felhők gyülekeztek azon a késő őszi délutánon. Szolnok külvárosában a levegőben érezni lehetett a közelgő esőt, a hideg már a kabát alá kúszott, és a nedves szél olyan metszően csapott végig az üres utcákon, mintha a várost is figyelmeztetni akarta volna: valami rossz készül.
A régi panelházak között egy apró játszótér húzódott meg, kifakult csúszdával, nyikorgó hintával. A hintánál egy ötéves forma kisfiú, Bence, szaladt körbe, még nem érzékelve a hideg élességét, csak a játék izgalmát. A játszótér mellett ott kanyargott a folyópart, melyet csupán egy térdig érő korlát választott el a mélybe zuhanó fövenytől.
Bence anyja, Papp Zsuzsa, pár lépéssel arrébb állt. Drága kabátja alatt elegáns kötött ruha feszült, és a telefonját szorította a füléhez úgy, mintha azon keresztül próbálná kizárni a világot.
— Mondtam neked, Évi, hogy ez a szemét főnök képes volt megint túlóráztatni… — panaszkodott a készülékbe, miközben fél szemmel se figyelte a gyereket. — Persze hogy nem fizette ki! Ezek soha nem fizetnek, csak kihasználnak…
Kacagások keveredtek a sértett hangjával, de Bence ebből semmit sem hallott. Ő a folyópart felé indult, ahol kis kavicsokat kezdett rugdosni a víz felé. A mai nap különösen veszélyes volt: a Tisza zavarosan örvénylett, az esőzések miatt megáradt, és az áramlat olyan erős volt, mintha a víz is haragudna valamire.
A kisfiú megállt a korlát mellett, és a következő kavicsot lendítette volna a vízbe, de a cipője orra beleakadt egy sárkupacba. Egyensúlyát vesztve előre bukott, és mielőtt még felsikoltott volna, már zuhant is a mélybe.
A víz úgy csapódott rá, mint egy jéghideg tenyér. Bence először csak kapálózott, de a kabátja teleitta magát, húzta lefelé, az áramlat pedig sodorta. Fulldoklott, levegőért kapkodott, keze-lába csapkodott a zavaros vízben.
Zsuzsa tovább beszélt.
— Én komolyan mondom, Évi, ha ezt még egyszer megcsinálja…
Hangja nem remegett meg, nem torpant meg — észre sem vette, hogy a gyereke eltűnt a játszótérről.
A folyó túlpartján, egy félig omladozó, magára hagyott csónakház mellett egy férfi ült egy régi pokrócon. Szabó Dániel volt a neve, de a környéken csak "Dani bácsi"-ként ismerték — jobbára sajnálkozó, néha megvető félmondataikból.
Volt idő, amikor család, otthon, biztos munka vette körül, de az évek lassan leválasztották róla mindezt: először a gyár zárt be, aztán elvitte a betegséget a feleségét, végül a házát is elvesztette. Azóta egy elhagyott sufni maradt az otthona, és csendes magánakvalóság a társasága.
A folyó morajlását hallgatta, amikor a tompa csobbanás elütötte a szokásos zajokat. Felkapta a fejét. Másodpercekkel később egy halk, elnyújtott kiáltás hasított bele a szélbe.
— Segítség…!
Dániel azonnal felállt. A folyóban vergődő apró alak látványa úgy vágta mellbe, mintha valaki ököllel ütötte volna meg.
Nem gondolkodott.
Futásnak eredt, átvetette magát a korláton, és beugrott a jeges vízbe. Ruhái átáztak, egy pillanatra még a teste is tiltakozott, de aztán ösztönei vették át az irányítást. Erőnek erejével küzdötte át magát az áramlaton, tekintete végig a fuldokló kisfiún függött.
— Tarts ki, kisfiam! — kiáltotta, de a hangját elnyelte a szél.
Ahogy elérte Bencét, megragadta a kabátjánál fogva, és magához húzta. A kisfiú arca falfehér volt, ajkai lilák, de még élt.
— Jó lesz… itt vagyok… — zihálta Dániel, majd a partra kezdett visszafelé úszni.
Több percnek tűnt, mire elérték a fövenyt. Dániel kiemelte a gyereket a vízből, térdre rogyott, és a régi pokrócába csavarta.
— Minden rendben… lélegezz, kisfiam… — mondta, miközben Bence reszketve köhögni kezdett.
A fiú végül felsírt.
Ez volt az a hang, amitől Dániel térde újra megremegett — ezúttal megkönnyebbüléstől.
Mire átért a fiúval a játszótér felé, Zsuzsa végre felemelte a fejét a telefonból.
— Bence? Hol vagy már…? — kezdte mondani, majd meglátta őket. — Mi a…?! Mit csinál maga a gyerekemmel?!
Dániel fáradtan fújta ki a levegőt.
— Asszonyom… a fia… beleesett a folyóba. Kihoztam…
Zsuzsa arca eltorzult.
— Maga megérintette?! Maga?! Egy hajléktalan?! — hangja visított a félelemtől és a felháborodástól.
— Megfulladt volna — mondta Dániel halkan, de határozottan.
— Inkább az, mint hogy egy ilyen… ilyen ember fogdossa! — csattant fel.
A mondat úgy ütötte mellbe, mintha hideg vízzel öntötték volna le újra.
Bence szipogva kapaszkodott Dani kabátjába, félig a félelemtől, félig a hidegtől. De az anya még csak rá sem nézett — csak a férfit bámulta gyűlölködve.
— Tegye le a fiamat! AZONNAL! — kiabálta.
Dániel egy hosszú, fájdalmas pillanatig próbálta megérteni, hogyan képes valaki előbb kiabálni, mint megkérdezni, jól van-e a gyereke.
És ekkor döntött.
— Nem — mondta csendesen, és újra magához ölelte Bencét.
Zsuzsa hátrált, mintha megütötték volna.
— Mit… mit művel maga?! — sikította.
Dániel nem kiabált. Nem volt rá szüksége. A léptei lassúak voltak, határozottak. Elindult a szomszédos utca felé, ahol egy idős asszony lakott: Teréz néni, aki a környéken minden gyereket a sajátjaként szeretett.
Dániel a kapuig ment, és bekopogott. Néhány másodperc múlva az asszony kinyitotta az ajtót, szeme tágra nyílt, ahogy meglátta a vizes, reszkető gyereket és a ziháló férfit.
— Teréz néni… segítsen… — mondta Dániel. — Hívja a rendőrséget. A fiú veszélyben van. Az anyja… nem törődött vele. Majdnem meghalt.
A háttérben Zsuzsa kiabált tovább, de már egyre kevésbé tűnt meggyőzőnek.
Teréz néni nem tétovázott. Azonnal telefonált.
És ezzel kezdetét vette valami, amire senki sem számított azon a hideg, novemberi délutánon…
Kék villogók és régi sebek
Teréz néni remegő ujjakkal tárcsázta a segélyhívót. A nappali sárgás fényében még szürkébbnek tűntek a ráncai, de a hangja határozott volt.
— Igen, jó estét… Egy kisfiút kihúztak a Tiszából, itt Szolnokon, a Rákóczi utcai játszótérnél… Igen, él, de reszket, fázik… Az anyja… az anyja… azt hiszem, veszélyezteti.
Bence közben a kanapén ült, testét pokróc ölelte körbe. Ruhája még csöpögött, haja összeragadt a homlokán, de a szeme már nem annyira üveges, mint az imént. Dániel mellette ült egy kicsit távolabb, mintha félné, hogy túl közel kerül valakihez, aki még él, még számít valakinek.
— Fázol, kisfiam? — kérdezte Teréz néni gyöngéden.
— Kicsit — szipogta Bence.
— Mindjárt hozok száraz ruhát, jó? Az unokám régi pizsamája itt van még, pont rád való lesz — mosolygott rá az idős asszony.
Zsuzsa az utcáról még mindig kiabált.
— Hé! Maga! Nem marad ez így! Elrabolta a gyerekemet! Tudom ám, ki vagyok én, be fogom perelni magukat!
A szomszédok lassan kikandikáltak az ablakok mögül. A panelházak néma szemtanúi lettek a jelenetnek: egy drága kabátos nő, aki inkább sértve érezte magát, mint megrendülve, és egy elázott, megfáradt férfi, aki még mindig zihált a folyó hidegétől.
Néhány perccel később felbukkantak a kék villogók fényei a sarkon.
A rendőrautó megállt a járda szélén, és két egyenruhás szállt ki belőle. Az egyikük egy magas, fiatal férfi, Kalmár őrmester, a másik egy középkorú nő, Varga százados, akinek arcán már ott ültek az évek során látott történetek árnyai.
— Jó napot… vagyis… jó estét — javította ki magát a férfi, miközben végignézett az utcán. — Ki telefonált?
— Én — lépett ki a kapun Teréz néni. — Tessenek bejönni, a kisfiú itt van nálam. A folyóban volt. Ez az ember húzta ki. Az anyja… — pillantott jelentőségteljesen Zsuzsa felé — hát… tessék csak megnézni.
— Ez felháborító! — robbant ki Zsuzsa. — A gyerek az enyém! Ez a hajléktalan hozzá sem érhetett volna!
Varga százados lassan, megfontolt mozdulatokkal fordult felé.
— Asszonyom, a gyerek jól van?
— Hogy érti, hogy jól van? Hát nézzenek már rá! — csattant fel Zsuzsa, de még mindig nem a fiára nézett, hanem Dánielre.
A rendőrnő szeme összeszűkült.
— Először is, kérem, mutassa meg a személyi igazolványát. Maga az édesanya?
— Természetesen én! — húzta ki magát Zsuzsa. — Papp Zsuzsa, tessék csak felírni…
Miközben az adatok elhangzottak, Kalmár őrmester bement a nappaliba. Leült Bence mellé.
— Szia, bajnok — mondta halkan. — Hogy hívnak?
— B… Bence — felelte a kisfiú.
— Én Gábor vagyok. Elmondod nekem, mi történt? Ha nem akarod, nem baj… de segítene.
Bence nagyot nyelt. Tekintete önkéntelenül is Dániel felé siklott, mintha tőle kérne engedélyt.
— Belestem… — kezdte. — A vízbe. Hideg volt. Nagyon… nem kaptam levegőt. A bácsi… ő… ő jött értem. Megfogott és kihúzott. Nagyon féltem.
— Anyukád hol volt? — kérdezte óvatosan az őrmester.
A fiú ajka megremegett.
— A telefonon beszélt… a játékoknál… Nem nézett ide.
Teréz néni szeme megtelt könnyel. Dániel lesütötte a tekintetét, de belül forrt benne valami régi, ismerős düh: tehetetlenség, amit annyiszor érzett már, amikor későn ért oda valakihez, valamihez az életében.
Varga százados is belépett a házba, miután végeztek az adategyeztetéssel. Zsuzsa is utána nyomult.
— Látják? Él! Semmi baja! Csak hisztiznek itt, hogy elvegyék tőlem! — ömlött belőle a szó.
A rendőrnő higgadtan állt meg a nappali közepén.
— Asszonyom, a fiát a folyóból húzták ki. Magáról több tanú is azt mondja, hogy nem figyelt rá, és amikor idehozták, ön inkább kiabált, mintsem hogy megnézte volna, megsérült-e.
— Ez hazugság! — csattant fel Zsuzsa. — Maga mit tud erről?! Tán én nem aggódom? Tudja maga, mennyit dolgozom ezért a gyerekért? És akkor ez a… — Dániel felé mutatott — ez a senki megfogja a fiamat a mocskos kezeivel?!
A "senki" szó úgy vágta pofon Dánielt, mintha újra és újra a víz alá nyomnák.
Varga százados odalépett hozzá.
— Maga hozta ki a gyereket a vízből?
— Igen — felelte Dániel halkan. — Láttam, hogy fuldoklik. Nem volt idő gondolkodni.
— Látta valaki? — kérdezett vissza a rendőrnő, most már Teréz néni és Bence felé fordulva.
— Én láttam, ahogy kijönnek a partra — bólogatott az idős asszony. — Teljesen vizes volt mind a kettő. A gyerek remegett, mint a nyárfalevél. Ez az ember bejött hozzám, és azt kérte, hívjam a rendőrséget, mert szerinte az anyja veszélyezteti.
— Én csak… — szólalt meg Dániel. — Láttam, ahogy a hölgy kiabál, de nem nézi meg a fiát. Nem tudtam felfogni.
Bence közbeszólt, halk, de tiszta hangon:
— Anya mérges volt… mert a bácsi hozzám ért.
A szoba megfagyott. Zsuzsa arca vörös lett.
— Dehogy voltam mérges! Csak… csak megijedtem. Ő meg… el akarta vinni a gyerekemet! Újra magához szorította!
— Azért, mert maga üvöltött vele, mint egy állattal — mordult fel Teréz néni, aztán ijedten elhallgatott, mintha túllépett volna valami határt.
Varga százados mély levegőt vett.
— Rendben, ezt most mind jegyzőkönyvbe vesszük. A gyereket orvosnak kell látnia, és értesítenünk kell a gyermekvédelmet is.
— Tessék? — kapta fel a fejét Zsuzsa. — Minek az?!
— Mert majdnem megfulladt a gyereke, asszonyom — felelte szárazon a rendőrnő. — Ez eljárási rend.
Zsuzsa tovább tiltakozott, de a rendőrök nem engedtek. Hívtak egy mentőt, akik pár perc alatt kiértek. A mentőápoló letérdelt a még mindig reszkető Bence mellé, megvizsgálta, hallgatta a légzését, a szívét.
— El kell vinnünk megfigyelésre — mondta végül. — Az ilyen hideg víz után jobb, ha bent tartjuk egy éjszakára. Nem játék a kihűlés.
— Én megyek vele! — ugrott fel Zsuzsa.
— Természetesen jöhet — bólintott az ápoló. — De a rendőrök is jönnek, és a kórházban is fel fogják venni az adatokat.
Ahogy kivezették Bencét a házból, a kisfiú visszanézett Dánielre. Tekintetében volt valami elhalványuló kapaszkodás.
— Bácsi…? — nyögte halkan.
Dániel odalépett az ajtóig, de nem mert tovább menni. Koszos cipője alatt megnyikordult a küszöb.
— Itt vagyok, kisfiam — mondta. — Nem lesz semmi baj. Erős vagy.
Bence próbált mosolyogni, de csak egy remegő grimasz lett belőle. Aztán az ajtó becsukódott mögötte, magával zárva a kék villogók fényét, az anyja dühös, zaklatott hangját és a mentősök sietős lépteit.
A nappaliban csend lett.
Teréz néni lassan Dániel felé fordult.
— Maga jól van, fiam? — kérdezte halkan. — Maga is csurom víz.
— Én? — lepődött meg Dániel. — Én… én jól vagyok. Rekedtre áztam már elégszer — próbált viccelni, de a hangja elcsuklott.
Az idős asszony végigmérte. A férfi kabátja foltos, szakadt volt, nadrágja lucskos, cipője talpa félig levált. A kezén megfeszültek az inak, mintha még mindig a folyó sodrásával küzdene.
— Jöjjön, adok magára is valami szárazat — mondta Teréz néni. — Ha már maga mentette meg azt a gyereket, legalább ne fagyjon halálra.
Dániel tiltakozni akart, de a torka elszorult. Ritkán bántak vele úgy, mintha számítana, mintha több lenne, mint egy zavaró alak a buszmegálló közelében.
— Nem kéne… — kezdte.
— Nincs „nem kéne” — legyintett az asszony. — Ha maga nincs, az a gyerek már nem él. Ne vitatkozzon velem, öregasszonnyal.
És Dániel – talán először hosszú évek óta – engedett.
Aznap este a városban nemcsak a Tisza morajlott hangosabban a megszokottnál, hanem a hírek is, amik szájról szájra jártak:
„Egy hajléktalan húzott ki egy kisfiút a folyóból.”
„Az anyja meg üvöltött vele.”
„Állítólag rendőrség, gyámügy, minden rájuk szállt.”
A panelházak falai emlékeztek az ilyen történetekre. Csak az volt a kérdés, hogy ezúttal másképp végződik-e, mint máskor.
3. rész – Döntések, amik mindent megváltoztatnak
Másnap délelőtt a szolnoki kórház gyermekosztályán halk neszezés, visszafojtott suttogások töltötték meg a folyosót. A fehér csempék ridegségét csak a falra ragasztott rajzok törték meg, amiket apró kezek készítettek: napocskák, házak, pálcikaemberek.
Bence egy ágyon feküdt, meleg pizsamában, takaróval betakarva. Az orvosok szerint nagy szerencséje volt: ha pár perccel tovább van a vízben, vagy ha hidegebb az idő, súlyosabb lehetett volna a kihűlés is.
Zsuzsa az ágya mellett ült, karba tett kézzel, arca fáradt volt, de a fáradtság mögött még mindig ott izzott valami dacos ridegség.
Az ágy lábánál egy nő állt, dossziéval a kezében. Hivatalos öltözék, mégis meleg, barna tekintet: Szűcs Anna, a gyámhivatal egyik munkatársa.
— Szeretném, ha nyugodtan, részletesen elmondaná, mi történt tegnap — mondta halkan, de határozott hangon.
— Már százszor elmondtam a rendőrségen is — legyintett Zsuzsa. — A gyerek elszaladt, én meg… telefonon voltam. Aztán ez a férfi… ez a hajléktalan… elvitte a fiamat. Ennyi.
— Nem egészen ezt mondta el tegnap este — jegyezte meg Anna finoman. — És a tanúk szerint a folyóba esett a gyerek. Majdnem megfulladt.
— Dehát kihozták! — csattant fel Zsuzsa. — Akkor most már nincs veszélyben, nem igaz? Minek ez a felhajtás?
A gyámügyes nő egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem először hallott ehhez hasonló mondatokat, de mindig remélte, hogy legközelebb más lesz.
— Asszonyom — mondta lassan —, a gondatlanság is veszélyeztetés. A gyerek magára volt hagyva egy folyóparton. A környékbeliek szerint nem ez az első eset, hogy nem figyel rá.
— Persze — forgatta a szemét Zsuzsa. — A szomszédok mindig jobban tudják, nem igaz? Irigyek. Csak azért mondanak ilyeneket, mert én dolgozom, ők meg otthon pletykálnak.
Bence a párnába fúrta a fejét. Hallotta, amit mondanak, még ha úgy is csinált, mintha aludna. A szíve összeszorult.
„Én vagyok a hibás… mindig azt mondja anya, hogy csak gond van velem…”
Anna óvatosan közelebb lépett.
— Bence? — szólt hozzá finoman. — Zavar, hogy beszélgetünk?
A kisfiú megrázta a fejét.
— Szeretnél te is mesélni egy kicsit? Csak amennyit szeretnél, jó?
Zsuzsa azonnal közbevágott.
— Ő még kicsi. Úgyis csak össze-vissza beszélne. Minek fárasztja?
Anna ráemelte a tekintetét, és most először kemény lett a hangja.
— Asszonyom, kérem, ne szakítson félbe. Joga van elmondani, hogy érzi magát.
Bence tétovázott pár másodpercig, aztán halkan megszólalt.
— Én… csak játszottam a játszótéren. A hinta mellett. Aztán közelebb mentem a korláthoz. Szeretem nézni a vizet. De megcsúsztam. Nagyon megijedtem. Kiabáltam… de anya nem hallott. A bácsi… Dani bácsi… ő hallotta. Ugrott utánam. Fogott… erősen.
— Sokat beszéltetek? — kérdezte Anna.
— Nem… csak azt mondta, hogy tartsak ki. Meg hogy nem lesz baj. Aztán amikor kivitt… anya kiabált vele. Nagyon csúnyán. Azt mondta, hogy inkább… — Bence elhallgatott, ajka remegett. — Inkább meghaltam volna, mint hogy a bácsi hozzám érjen.
A csend beleremegett a mondatba. Zsuzsa arca elfehéredett, de a büszkesége nem engedte, hogy visszavonulót fújjon.
— Nem így mondtam! — sziszegte. — És ő biztos rosszul emlékszik. És… és különben is, fel voltam zaklatva!
Szűcs Anna lassan bólintott, de látszott rajta, hogy nem győzte meg.
— Rendben — zárta le a beszélgetést. — Az ügyet a hatóságok vizsgálni fogják. Addig… Bence nem mehet haza. Átmeneti elhelyezésre lesz szükség.
— Tessék?! — Zsuzsa felpattant. — Nem viszik el tőlem a fiamat!
— Egyelőre csak ideiglenes intézkedésről van szó — magyarázta higgadtan Anna. — Amíg ki nem vizsgáljuk az ügyet. A bíróság fog dönteni.
Bence a takaró szélét gyűrögette.
— Akkor… hova megyek? — kérdezte vékony hangon.
Anna halvány mosolyt erőltetett az arcára.
— Van valaki a környéken, aki szívesen gondoskodna rólad ideiglenesen. Talán ismered is. Teréz néninek hívják.
Bence szeme kicsit felcsillant.
— A néni… akinek a nappalijában voltam?
— Igen, ő — bólintott Anna.
A kisfiú bólintott, lassan, de határozottan.
— Oda… szívesen megyek.
Zsuzsa felkiáltott.
— Bence! Ne mondj már ilyeneket! Te az én gyerekem vagy!
A kisfiú összerezzent, és azonnal elhallgatott. De a tekintetében ott maradt valami kimondatlan:
„Az a néni megölelt. Maga meg csak kiabált…”
Pár nappal később Szolnok városházájának egyik tárgyalójában csendes feszültség vibrált. Nem bíróság volt ugyan, de a légkör mégis hasonlóan nyomasztó: iratkupacok, jegyzőkönyvek, akták.
Az asztal egyik oldalán Zsuzsa ült, mellette egy ügyvéd, akit utolsó pillanatban fogadott fel, mert „nem fog hagyni, hogy elvegyék tőlem a gyerekemet”. A másik oldalon Szűcs Anna, mellette a jegyző, s kissé hátrébb Teréz néni, aki zavartan gyűrögette a kezeit az ölében.
A terem hátsó soraiban, a fal mellett, néma figyelőként ott ült Dániel is. Meghívták tanúként. Feszengve húzogatta a kölcsön kapott, túl nagy zakót, amit Teréz néni unokájától kapott. A gyámhatóság kérte meg, hogy legyen jelen, és mondja el, amit látott.
A tisztviselő, aki a meghallgatást vezette, egy ötvenes férfi volt, hideg, de nem ellenséges tekintettel.
— Akkor kezdjük — mondta. — Az ügy tárgya: kiskorú veszélyeztetésének gyanúja, ideiglenes elhelyezés. Elsőként Papp Zsuzsa meghallgatása következik.
Zsuzsa nagy levegőt vett, majd kimért hangon beszélni kezdett.
— Először is szeretném leszögezni, hogy nagyon szeretem a fiamat — mondta. — Egyedül nevelem, és mindent megteszek érte. Igen, dolgozom sokat, néha fáradt vagyok, de mindig gondoskodom róla. Ami történt, az egy baleset volt. Egy pillanat, amikor elfordultam. Mindenkivel előfordulhat.
— Elfordult? — kérdezett vissza a tisztviselő. — Vagy telefonált?
— Hát… igen, telefonon voltam — ismerte el Zsuzsa. — De a játszótérnél voltunk, nem gondoltam, hogy a vízhez megy.
— A tanúk szerint a korlátnál játszott — szólalt meg Anna. — A folyópart közvetlen közelében. Nem tartotta kézenfogva?
— Nem kisbaba már! — csattant fel Zsuzsa. — Ötéves! Nem foghatom a kezét, mint egy csecsemőnek.
— Ötévesnél még indokolt a fokozott felügyelet, különösen folyó közelében — jegyezte meg halkan Anna.
Az ügyvéd közbeszólt:
— Ügyfelem elismeri, hogy figyelmetlen volt egy rövid időre, de a gyerek jelenleg jó egészségi állapotban van, és semmi nem bizonyítja, hogy rendszeresen veszélyben lenne mellette.
— Nem először érkezik bejelentés a környékről hanyag felügyeletről — mondta Anna, és egy mappát csúsztatott az asztalra. — Többször látták a gyereket egyedül kóborolni a házak között, késői órákban is.
Zsuzsa arca megfeszült.
— Persze, mert ezeknek nincs jobb dolguk, minthogy leskelődjenek! — sziszegte.
— Kérem, tartózkodjon az ilyen megjegyzésektől — vágott közbe a tisztviselő. — Most pedig szeretném meghallgatni Szabó Dánielt.
Dániel torka kiszáradt, ahogy felállt. Lassan előre lépett, és leült a kijelölt székre.
— Kérem, mondja el, mit látott azon a napon — kérte a tisztviselő.
Dániel lehajtotta a fejét egy pillanatra, mintha össze akarná szedni a gondolatait. Aztán megszólalt.
— A folyó túlpartján voltam. Ott szoktam lenni. Csendes hely… — kezdte. — Hallottam egy csobbanást, ami nem volt olyan, mint egy kavics vagy a víz szokásos hangja. Aztán kiáltást: „Segítség…!”. Láttam, hogy egy kisfiú a vízben kapálózik. Nagyon kicsi volt. Öt-hat évesnél nem lehet több.
— Mit tett? — kérdezte a tisztviselő.
— Futottam. Átmásztam a korláton, beugrottam. Nem gondolkodtam. Utána úsztam. Az áramlat erős volt, de elértem. Megragadtam a kabátját, és húztam magam után. Aztán valahogy partra értünk. Felvittem a játszótérhez, de ott nem láttam senkit, aki azonnal odarohant volna.
— Az anyját nem látta?
— Később igen. Akkor már a szomszéd ház felé vittem a gyereket, mert remegett és sírt. Az anyja akkor kezdett kiabálni.
— Mire emlékszik a szavaiból? — kérdezte halkan Anna.
Dániel tétovázott. Nem akart ártani, vagy talán csak félt a saját szavaitól, de végül kimondta:
— Azt mondta… „Megfogta a fiamat? Mocsok!”
Aztán… hogy „Inkább fulladt volna meg, minthogy a maga mocskos keze hozzáérjen.”
A teremben felszisszent valaki. Zsuzsa elsápadt.
— Ez hazugság! — kiáltotta. — Nem így mondtam, csak… csak fel voltam zaklatva! Nem gondoltam komolyan!
Dániel lehunyta a szemét. Csendesen folytatta:
— Nem érdekelt, mit mond rólam. Csak az bántott, hogy közben nem nézte meg, jól van-e a fia. Kiabált, de nem ért hozzá, nem ölelte meg. A gyerek sírt. Én… csak úgy éreztem, nem vagyok rá bízva. Ezért vittem el Teréz nénihez, hogy hívja a rendőrséget. Nem akartam elrabolni. Csak segíteni akartam.
A tisztviselő bólintott.
— Köszönjük, Dániel. Leülhet.
Dániel visszaült a hátsó sorba. Szíve a torkában dobogott. Soha nem szeretett középpontban lenni – régen sem, amikor még rendes munkája volt, most pedig pláne nem.
A meghallgatás még egy ideig folytatódott, tanúvallomásokkal, orvosi jelentések ismertetésével. Végül a tisztviselő összefoglalta:
— A rendelkezésünkre álló adatok, tanúvallomások alapján megállapítjuk, hogy a gyermek élete tényleges veszélybe került. A gondatlanság mértéke, valamint az anya viselkedése a helyszínen súlyos aggályokat vet fel a szülői alkalmasságot illetően. Ideiglenes jelleggel fenntartjuk Bence elhelyezését Rácz Teréz gondozásában, mint nevelőszülőnél. Ezzel párhuzamosan javasoljuk a szülői felügyeleti jog korlátozását, és pszichológiai vizsgálatot, valamint szülői kompetenciákat erősítő programot Papp Zsuzsa számára. A későbbi bírósági döntésig a gyerek nem térhet haza az anyjához.
Zsuzsa felugrott.
— Ezt nem tehetik meg velem! Ő az én gyerekem! Az ÉN vérem! — zokogta, de a hangjában még mindig több volt az önsajnálat, mint az őszinte félelem.
Teréz néni is felállt, és félénken megszólalt:
— Ha szabad… én vigyázok majd rá. Nem pótolhatok senkit, de… nálam biztonságban lesz.
A tisztviselő bólintott.
— Köszönjük, Ráczné. Nagy felelősséget vállal. Hálásak vagyunk érte.
Aznap este, amikor Bence először lépett be Teréz néni lakásába úgy, mint ideiglenes „új otthonába”, Dániel is ott ült a konyhában, egy bögre gőzölgő tea mellett. Nem tervezte, hogy marad, csak vissza akarta hozni a kabátot, amit kölcsönkért a meghallgatásra.
— Szervusz, bajnok — mosolygott rá óvatosan.
Bence szeme felcsillant.
— Dani bácsi! — A kisfiú odaszaladt hozzá, és egy pillanatra átölelte a férfi derekát.
Dániel megdermedt. Évek óta nem érintette meg őt senki így. Nem megvetéssel, nem véletlenül, hanem valóban, emberként.
— Na, na… — mondta zavartan. — Most már vigyáznunk kell, hogy szárazak maradjunk, mi?
Bence felkuncogott.
— Most már nem esek bele a vízbe — mondta. — Megtanultam.
— Azért, ha a Tiszához mész, felnőtt nélkül ne menj a korláthoz — jegyezte meg mosolyogva Teréz néni. — És különben is, most már nekem szólj, ha valahová akarsz menni, jó?
— Jó — bólintott a fiú komolyan.
Leültek együtt vacsorázni. Teréz néni gőzölgő krumplifőzeléket és sült fasírtot tett az asztalra. Az illat betöltötte a kicsi konyhát, és valami különös béke ült rá a helyiségre.
— Marad, Dániel? — kérdezte az idős asszony.
— Nem akarok kellemetlenséget okozni… — hárított a férfi.
— Maga mentette meg ennek a gyereknek az életét — csóválta a fejét Teréz néni. — Egy tányér főzeléket csak elbír. Ennyit engedjen nekem.
Dániel lassan bólintott. Bence mellette ülve nagy lelkesedéssel tömte magába az ételt, időnként a férfira nézett, mintha ellenőrizné, hogy tényleg ott van még.
— Dani bácsi… — kezdte egy idő után teli szájjal, aztán lenyelt. — Te hajléktalan vagy?
Teréz néni majdnem félrenyelt, de Dániel csak elmosolyodott. Tisztán, keserédesen.
— Igen, kisfiam. Az vagyok — felelte.
— Az olyan, hogy nincs házad? — érdeklődött tovább Bence.
— Olyasmi — bólintott Dániel. — Régen volt. Meg feleségem is volt. Lá… lányom is. Csak… az élet néha elvesz dolgokat.
Bence elcsendesedett.
— Meghaltak? — kérdezte óvatosan.
Dániel bólintott. Tekintete elrévedt a konyha csempéi fölött, mintha régi képeket látna maga előtt: egy nő mosolygó arca, egy kislány szőke copfjai, ahogy szalad a udvaron.
— Igen — mondta halkan. — Betegség, baleset, aztán… a munkahely is megszűnt. Én meg… nem nagyon tudtam talpra állni.
— És most egyedül vagy? — Bence hangjában nem volt szánalom, csak őszinte kíváncsiság.
— Nem mindig — mosolygott halványan Dániel, és a kisfiúra nézett. — Most például nem.
A kisfiú elmosolyodott. Teréz néni csendben letörölt egy könnycseppet a szeméből, úgy tett, mintha csak a szemét dörzsölné.
— Tudják mit? — szólalt meg. — Én azt gondolom, hogy itt most hárman vagyunk. Egy kisfiú, aki nagyon bátor volt. Egy férfi, aki nem félt a jeges vízbe ugrani. És egy öregasszony, aki… hát… legalább tud főzni. Ez már majdnem egy család, nem?
Bence felkacagott.
— Teri néni, te vagy a nagyi! — jelentette ki.
— Azt hiszem, ezzel együtt tudok élni — nevetett fel az asszony.
Dániel szemét újra könny szúrta. Halkan, szinte csak magának suttogta:
— Már rég nem hívtak sehogyan… csak „hé, maga”.
A következő hónapokban lassan, óvatosan alakult az új rend. Bence Teréz néninél lakott, iskolába járt, délutánonként játszott a ház előtt. A Tisza partjához csak kísérettel mentek, és akkor is távol maradtak a korláttól. A gyerek sokszor rajzolt: folyót, csónakot, és egy férfit, aki kihúzza a vízből a kisfiút.
Egy rajzon azonban hárman voltak: a férfi, a kisfiú és egy mosolygó néni, akik kézen fogva álltak a parton. A papír aljára nagy betűkkel ezt írta:
„MI HÁRMAN.”
Dániel lassan, de biztosan talált alkalmi munkákat is. Az egyik környékbeli vállalkozó, aki hallott a történetről, felajánlotta, hogy segíthet a műhelyében: takarítás, kisebb szerelési munkák, hozom-viszem.
— Egy ilyen ember, aki gondolkodás nélkül ugrik a vízbe egy gyerekért, nálam mindig talál munkát — mondta egyszer, amikor Teréz néninek magyarázta.
Dániel először nehezen fogadta el, mindig félt, hogy csak szánalomból segítenek. De aztán rájött: nem szánalom ez, hanem hála, és talán egy kis bizalom.
Az ügyeletek, a meghallgatások, a vizsgálatok folytatódtak a háttérben. Zsuzsa eleinte dührohamokkal reagált, aztán lassan, nagyon lassan eljutott oda, hogy elment a kötelező pszichológiai beszélgetésekre is. Nem csoda történt vele, nem változott egyik napról a másikra arany anyává, de bizonyos falak repedezni kezdtek benne.
A bíróság végül úgy döntött, hogy a szülői felügyeleti jogát felfüggeszti, későbbi felülvizsgálat mellett. Bence maradt Teréz néninél, hosszú távra.
Amikor ezt elmondták a kisfiúnak, csak ennyit kérdezett:
— Akkor… most itt lakhatok? Itt… végleg?
— Igen, kincsem — simította meg a haját a gyámhivatalos Anna. — Ez most már az otthonod.
— És Dani bácsi jöhet? — nézett kíváncsian.
— Ha Teréz néni is úgy akarja, miért ne? — mosolygott Anna.
— Azt hiszi, el tudnám innen tiltani? — horkant fel Teréz néni. — Ha rajtam múlna, még lakhatna is nálam. Csak hát… kicsi ez a lakás.
Dániel zavartan megvonta a vállát.
— Nekem elég, ha időnként átjöhetek — mondta halkan. — Meg… ha elvihetem néha Bencét a Tisza mellől jó messzire, mondjuk a piacra lángost enni.
Bence felnevetett.
— A lángos a kedvencem! — jelentette ki. — A sajtos-tejfölös!
— Akkor sajtos-tejfölös lesz — bólintott Dániel ünnepélyesen.
Egy kora tavaszi napon, amikor a Tisza partján már nem fújt olyan kegyetlen szél, és a fák ágain apró rügyek duzzadtak, hárman sétáltak a gátnál.
Teréz néni óvatos, de nyugodt léptekkel haladt, Bence a gát tetején szaladt előre-hátra, Dániel pedig figyelte, nehogy túlságosan a korláthoz közel menjen.
— Nézd, Dani bácsi! — kiáltott a kisfiú. — Ott egy csónak!
— Látom — mosolygott Dániel. — Tudod, régen én is csónakáztam sokat. A lányommal. Imádta.
— Mesélsz róla? — kérdezte Bence.
Dániel mély levegőt vett.
— Majd egyszer — mondta. — Szép történet. Megérdemli, hogy rendesen elmeséljem.
— Akkor majd leülünk a fűbe, és úgy meséld — döntötte el Bence. — És rajzolunk róla.
Teréz néni félrehúzta Dánielt, miközben Bence előreszaladt.
— Látom, valami visszatért magába — mondta halkan. — A szeme… már nem olyan üres, mint amikor először bejött hozzám.
— Nem tudom… — rázta meg a fejét Dániel. — Nem csináltam semmi különöset.
— Dehogynem — mosolygott az asszony. — Életet mentett. Kettőt is. A gyerekét… meg a sajátját.
Dániel elhallgatott. Ránézett Bencére, aki a magasban állt, karját kitárva, mintha a folyón úszó csónakoknak integetne.
— Tudja, Teréz néni… — kezdte lassan. — Amikor utána ugrottam, azt hittem, csak a vízbe ugrom. De azóta… olyan, mintha valami másból is kimásztam volna.
— A saját sötétségéből — mondta ki az asszony. — Mert most már nem csak magáért felel. Van egy kisfiú, aki úgy néz magára, mint valami hősre.
Dániel keserédesen felnevetett.
— Én? Hős?
— A hős nem mindig az, akinek páncélja és kardja van — vont vállat Teréz néni. — Néha csak egy szakadt kabátja. Meg bátorsága.
Bence visszaszaladt hozzájuk, arcán kipirult lelkesedés.
— Megfogod a kezem, Dani bácsi? — kérdezte. — Csúszik itt a fű.
Dániel habozás nélkül nyújtotta a kezét. A kisfiú ujjai belecsúsztak a nagy, repedezett, érdes kézbe, és egy pillanatra minden a helyére kattant.
— Igen, kisfiam — mondta csendesen. — Megfogom.
Nem kért cserébe semmit. Nem várt köszönetet a világtól, sem elismerő cikkeket, sem kitüntetéseket. De abban a szorításban, abban az egyszerű mozdulatban ott volt mindaz, amit valaha elveszített – és talán mindaz, amit újra felépíthet.
A Tisza csendesen folyt mellettük. Ugyanaz a folyó volt, amely majdnem elragadott egy gyereket; de most békésebben csillogott a tavaszi napfényben.
És ahogy hárman együtt sétáltak tovább a gáton, szinte észrevétlenül született meg valami új:
nem vér szerinti, hanem választott család.
Egy hajléktalan férfi, egy kisfiú, aki másodszor is esélyt kapott az élettől,
és egy idős asszony, aki kinyitotta a házát – és vele a szívét is.
A többiről majd mesélnek egyszer, ha valaki megkérdezi őket, mi történt azon a hideg, novemberi délutánon, amikor a szél még metszett, a víz még harapott – de valaki mégis beugrott érte.
És onnantól kezdve már nem csak a folyó sodort mindent, hanem ők maguk is dönteni kezdtek az életük felől.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
