Ezt az igaz történetet egy magyar lány osztotta meg, és mindenkit elgondolkodtatott! Sőt! Sokan meg is könnyezték.
Lukoviczki Réka egy fiatal lány, aki blogján osztotta meg a vele történt nagyon tanulságos esetet:
„El kell mesélnem a mai buszos történetemet, ami mély nyomot hagyott bennem.
A mellettem ülő és én éppen olvasunk egy jó könyvet, amikor egy felettébb feszült anyuka (pedagógus?) ránk szól, hogy: "Olyan jól belemélyedtek Önök a könyvükbe, nem kéne inkább átadni a helyüket másoknak? Nézzenek hátra, gyerekek állnak a buszon, Önök meg ülnek, felháborító!"
Első körben köpni-nyelni nem tudtam... most tényleg leszidott, mert ülök? Most tényleg kössem az utasok orrára, hogy nekem milyen bajom van? Sok hümmögés után csak annyit tudtam kinyögni neki, hogy: "Elnézést kérek, hiányzik a lábam". Mondanom sem kellett, mekkora kínos csend kerekedett, a többi történés pedig összefoglalható abban, hogy még én szégyelltem magam a nő miatt. Én hülye.
SZÓVAL, mi is van ezzel a helyátadással valójában? Pofonegyszerű: Az emberek többsége ELVÁRJA, hogy átadják a helyet, csak azért, mert fájdogál a lába, idős, fáj a haja, fáj az élete. Kiemelném, hogy szép gesztusnak, erénynek tartom, hogy valakinek felajánljuk az ülőhelyünket, DE EZ NE LEGYEN ELVÁRÁS! Ha én is ezen a szinten gondolkoznék, mindig mindenkit leszidnék, ahányszor csak ülőhely nélkül maradok, pedig nekem is van mit (vagy minek a helyét) fájlalnom. És napjában hányszor van ez így, hogy ülőhely nélkül maradok, azt két kezemen sem tudom megszámolni. Viszont nem kérem számon senkin, mindegy, hogy hosszúban, vagy rövidben vagyok, mert nincs jogom követelőzni senki irányába, legyek bármilyen élethelyzetben.
