A Fekete utcai ház előtt minden reggel ugyanaz a furcsa jelenet ismétlődött meg.
A villamos csilingelve kanyarodott rá a kanyarodra, a pékségből friss kifli szaga szivárgott ki a járdára, a gyerekek hátukon táskával futottak a megálló felé – és közben a szemben lévő öreg bérház harmadik emeleti ablakpárkányán már ott sorakoztak a varjak.
Nem kettő-három. Tizenöt, húsz is akadt belőlük.
Fekete tolluk fényesen csillogott a párás reggeli levegőben, tollászkodtak, idegesen ugráltak, időnként egymást lökdösve, mintha valami láthatatlan vonal mögött szeretnének mind egyszerre sorba állni. Néha felszálltak, félkört húztak az utca fölött, majd visszaereszkedtek ugyanarra a párkányra, mintha kötéllel lennének odakötve az ablakhoz.
Az emberek az elején csak nevetgéltek rajtuk.
– Nézd már, Laci, megint madárgyűlést tartanak – mondta minden reggel mosolyogva az idős boltvezető, Ibolya néni, miközben felhúzta a tejládát a kis vegyesbolt elé.
– Ezeknek valaki kiosztotta a beosztást – válaszolta Laci, a szemközti kocsma tulajdonosa, és cigarettával a szájában felpillantott az ablakra. – Nyolckor jelenés, minden nap, esőben-hóban.
Az idő telt, a mosolyok halványultak.
Mert a varjak nem tágítottak.
A Fekete utca 23. alatt álló bérház nem volt különösebben különleges. A kapualjban mindig dohos szag terjengett, a postaládák zörgő ajtajai rég elgörbültek, a falakat graffitik csúfították. Mégis volt benne valami otthonos: az első emeleti lakás előtt mindig gumipapucsok hevertek, a másodikon muskátlik lógtak a gang korlátjáról, a padláson pedig a házmester, Béla rejtegette a soha meg nem javított bicikliket.
A harmadik emelet bal oldali lakásáról úgy tudta mindenki: ott lakik az özvegy Kádár Julianna. Volt, aki csak Julika néninek hívta, más „a tanítónéni”-ként emlegette, mert régen az alsósokat tanította az Ady iskolában. A legtöbben azonban egyszerűen csak úgy utaltak rá: „a csendes öregasszony a varjakkal”.
– Régen mindig láttam, hogy dobálja ki nekik a kenyérhéjat – mesélte egy tavaszi délelőttön a lépcsőházban Marika, a második emeleti fiatal anyuka. – A kisfiam félt tőlük. Azt mondta, boszorkány.
– Ugyan már, a gyerekek mindentől félnek – legyintett rá Klára, a harmadik jobb oldali lakás lakója, miközben a bevásárlószatyrot igazgatta a karján. – De mostanában… én se láttam az öregasszonyt. Csak a madarait.
– Lehet, elköltözött – vont vállat Marika.
– A varjak nem költöztek el – szúrta közbe mögülük Béla, a házmester, aki épp a söprűjével küzdött a lépcsőkön. – Minden reggel ott vannak. És este is. Néha éjfélkor is hallom őket. Mint valami temetésen.
A nők összenéztek.
– Bekopogtál már hozzá? – kérdezte óvatosan Marika.
– Én nem fogok senkinek az ajtaján veri, ha nem szól – morogta Béla. – Meg aztán, minek? Ha baja lenne, csak szólna. Vagy hívná az orvost.
– És ha nem tud? – szólalt meg halkan Klára.
A házmester elhallgatott. Csak a söprű surrogása töltötte be a lépcsőházat.
A varjak napról napra egyre nyugtalanabbak lettek.
Az utca népe már megszokta őket, de néha még így is elhallgattak a járókelők, amikor a fekete csapat egyszerre rikoltott fel. Volt abban a hangban valami nyers, idegen panasz, amitől a hátak összerezdültek.
– Anyu, miért kiabálnak? – kérdezte egy reggel a kis Bence, miközben szorosan fogta anyja kezét.
– Mert… mert ilyen a hangjuk, kisfiam – válaszolt Marika bizonytalanul, és szégyenkezve nézett fel az ablakra. Őt is zavarta már a látvány, de sosem mondta ki.
– Szerintem valakit hívnak – szólalt meg mellettük egy idős bácsi, aki a közeli parkból járt ide sétálni minden nap. – Régen a háború után is így ültek a háztetőkön, emlékszem. Mindig azt mondták: a varjak tudják, hol van baj.
Marika ajkáról lesiklott a mosoly.
Délután, amikor hazafele sietett a bölcsődéből, megállt a kapu előtt, és hirtelen elhatározással felnézett a harmadik emeleti ablakra. A redőny félig le volt engedve, a függönyök mozdulatlanul lógtak. A varjak már nem csak az ablakpárkányon ültek, hanem a felette lévő ereszen is.
„Lehetetlen, hogy ez így rendben legyen” – gondolta.
Felsóhajtott, és benyúlt a táskájába a kulcsaiért. Be kellett adnia a derekát: beszélni fog a többiekkel.
Az esti házgyűlést sosem tartották igazán komolyan. A hirdetményt Béla ragasztotta ki minden hó elején a lépcsőház falára, de legtöbben csak legyintettek rá. Ezúttal mégis szokatlanul sokan gyűltek össze a földszinti mosókonyha dohos levegőjében.
– Na, mije’ vagyunk ilyen sokan, mintha osztályfőnöki óra lenne? – viccelődött Laci, a kocsmáros, miközben a radiátornak támaszkodott.
Marika előrébb lépett, kezei között gyűrögetve a sálát.
– Én kértem Bélától, hogy hívjon össze mindenkit – szólalt meg. – A harmadik emelet bal oldali lakás miatt.
A teremben elcsendesedtek a beszélgetések.
– A varjas lakás? – kérdezte valaki hátulról.
– Az, hát mi más – dörmögte Béla. – Na, mondjad, Marika, mit akarsz.
– Csak… már hetek óta nem láttam Julika nénit. Régebben mindig ott állt az ablakban, integetett a gyereknek, kiabált a varjaknak. Most meg… csak a madarak vannak. És az az állandó zaj. Nem lehet, hogy valami történt vele?
– Biztos elment a lányához vidékre – vetette közbe Klára. – Vagy kórházba. Az öregek már csak ilyenek, egyik nap vannak, másik nap nincsenek.
– De akkor… – Marika szeme megtelt aggodalommal – valaki csak tud róla, nem? Egy telefon, valami. A postaládája is tele van. Nem furcsa ez senkinek?
– Dehogynem furcsa – jelentkezett félénken egy egyetemista fiú, Zoli, aki nemrég költözött be a házba. – Néha hallok valami kopogást onnan éjjel. Mintha valaki… nem is tudom… elmozdulna, aztán mégsem.
– Brrr, ne rémisztgess minket – vágta rá valaki.
A csönd, ami utána beállt, sokkal nehezebb volt, mint a tréfálkozás.
– Figyeljenek – szólalt meg végül Béla, a házmester. – Én is gondolkodtam már ezen. Ha maga, Marika, nem mondja, akkor is. De hát mégis: mi közünk hozzá? Ha jól van, akkor zaklatjuk. Ha rosszul… akkor meg késő.
– Pont ez az – szólt közbe halkan Klára. – Ha rosszul, akkor… késő lenne?
Senki sem válaszolt.
– Menjünk fel – mondta ekkor váratlan határozottsággal Marika. – Most. Kopogjunk be hozzá. Ha nincs semmi baj, bocsánatot kérünk, és ennyi. Ha meg van… akkor jobb, ha tudjuk.
– Nem vagy te egy kicsit túl bátor, kislány? – dünnyögte Béla. – Mi lesz, ha rám hívják a rendőrséget, hogy zaklatjuk a lakót?
– Ha bajban van, nem zaklatjuk, hanem segítünk – vágta rá Marika. – Ha meg csak nem nyit ajtót… majd döntünk akkor. De az, hogy csukott szemmel járjunk be ide, miközben a harmadikon akár… akár halott is lehet valaki… hát én azt nem bírom el.
A szavak úgy zuhantak a padlóra, mintha súlyuk volna.
– Én megyek – szólalt meg váratlanul Laci. – Ha már egész nap nézem ezeket az átkozott varjakat a kocsma ablakából, legalább tudjam, miért ülnek ott.
Apró, feszengő nevetgélés futott végig a termen, aztán egyenként bólintani kezdtek.
– Én is – emelte fel a kezét Zoli.
– Meg én – mondta Klára, bár szemében félelem bujkált.
– Jó, jó – adta meg magát Béla. – Menjünk. De ha valami baj lesz, én nem voltam ott, értettük?
– Bélám – legyintett Laci –, ha valami baj lesz, te úgyis az első vagy, akit keresnek.
A lépcsőházban felfelé menet minden lépés hangosabban koppant a betonon, mint szokott. Mintha a ház maga is fülelne.
A harmadik emeletre érve mindannyian egyszerre hallgattak el. A bal oldali ajtó előtt gyűltek össze, amelyen kopott réztábla hirdette: „Kádár J. nyugd. tanító”.
A folyosó végén behallatszott az utcáról a varjak éles károgása. Néha olyan közelről, mintha a falak mögül jönnének.
– Na, ki kopog? – kérdezte Zoli, és érezte, hogy megizzad a tenyere.
– Én – mondta Marika, mielőtt még bárki reagálhatott volna. Odalépett az ajtóhoz, és három határozottat koppantott az öreg fa felületén.
Semmi válasz.
Várt. A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték.
– Julika néni? – szólt bele kissé remegő hangon. – Marika vagyok, a másodikról. Megijesztettek ezek a madarak, gondoltam, benézünk, minden rendben van-e.
A lakásból csak a csend felelt. Valahol a fal mögött halkan zúgott egy régi hűtő. A varjak odakint felrikoltottak, mintha türelmetlenek lettek volna.
– Próbáld meg még egyszer – suttogta Klára.
Marika ismét bekopogott, ezúttal hangosabban.
– Julika néni! Esetleg rosszul van? Hívjuk az orvost?
Béla kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot. Nem tetszett neki ez az egész.
– Ennek semmi értelme – morogta. – Ha lenne bent valaki, már rég hallottuk volna.
– Van pótkulcsod? – fordult felé hirtelen Laci.
– Pótkulcs? – húzta fel a szemöldökét a házmester. – Maga szerint minden lakónak tartok a zsebemben kulcsot? Hogyne, és este még el is mosogatok helyettük.
– A pincei munkáknál mondtad, hogy pár lakásnak van nálad kulcsa, ha elutaznak… – szólt közbe halkan Klára. – Nem mondtad épp a múltkor, hogy Julika néni fia egyszer beadott neked egyet, „biztonság kedvéért”?
Béla szitkozódva túrt bele a kulcscsomójába, amely övéről lógott, mint valami zajos jelvény.
– Az asszonyok mindent megjegyeznek… – morogta. – Lehet, hogy van. De ha kiderül, hogy csak alszik, esküszöm, én szégyellem el magam helyettetek.
A kulcsok csörögve csúszkáltak egymás mellett, ahogy Béla végigpróbálta őket a zárban. A harmadik-negyediknél egy apró kattanás hallatszott.
Az ajtó engedett.
Mindannyian egyszerre húzódtak hátrébb, mintha attól féltek volna, hogy valami áttör rajta. Semmi sem történt. Csak a csend lett sűrűbb.
– Na, ki megy elöl? – kérdezte Laci, és próbált lazának tűnni, de a hangja rekedtebb volt a szokásosnál.
– Én – mondta Béla, és belökte az ajtót.
Bent hűvös, állott levegő csapta meg őket. A nappali félig behúzott függönyein keresztül szűrődött be az utcai fény, halvány, szürkés derengést borítva a bútorokra.
A levegőben sajátos keverék szaga lebegett: kamillatea, régi újságpapír, és az a nehezen megfogható, poros illat, amit csak a régi lakások tudnak magukon hordani.
– Mint anyáméknál vidéken – jegyezte meg halkan Zoli.
A kis konyha asztalán egy virágmintás csésze állt, benne megszáradt, barnás szélű tealevelek. Mellette apró cukorcsomag papírja hevert, gondosan összegyűrve. Az asztal közepén fehér terítő, alatta sárgult damaszt, az egyik sarkánál kicsit felpöndörödve.
A kredencen üvegtálban kockacukor, mellette régi, kifakult fotók rámában: fiatal lányok népviseletben, katonák, esküvői kép, egy fekete-fehér tabló „IV. B osztály, 1964”.
– Itt még tegnap is éltek – mormogta Laci ösztönösen.
– Nem tegnap – rázta meg a fejét Klára. – Nézd a port a csészén… Ez már nem friss.
Az egyik fotón fiatal, mosolygós nő állt a kapualjban, mögötte a Fekete utca 23. homlokzata, csak épp frissen meszelve, díszesebb ablakokkal. A fotó hátuljára remegő kézzel írták: „Julika, első nap a saját lakásomban, 1968”.
Marika ujjai önkéntelenül végigsimítottak a kereten.
– Menjünk tovább – szólalt meg Béla. Hangjában most már nem volt morgás, csak fáradtság.
A folyosó végén félig nyitva állt egy ajtó. Onnan valami különös, tompa sötétség áradt. A varjak hangja odakintről egyszerre felerősödött, mintha pontosan tudnák, hol tartanak a bent lévők.
– A hálószoba – suttogta Klára.
Béla óvatosan meglökte az ajtót. A nyikorgás úgy hasított végig a lakáson, mintha egy régi, be nem vallott titkot szakított volna fel.
A szoba közepén álló ágyon, gondosan felhúzott, virágmintás takaró alatt, két párna között pihent valaki.
Egy idős asszony.
Haja fehér selyemként terült szét a párnán, arca békés volt, szemei csukva. Mintha csak lepihent volna egy délutáni szunyókálásra, és bármelyik pillanatban felébredhetne, hogy teát főzzön.
De a levegő, a mozdulatlanság mélysége, a szoba időn túli némasága egészen mást sugallt.
– Jézusom… – szaladt ki Marika száján, és szája elé kapta a kezét.
Az éjjeliszekrényen apró, fém keretes olvasószemüveg pihent egy kinyitott könyv tetején. A könyv lapjai között szárított levelek lapultak – talán régi emlékek, talán egyszerűen csak könyvjelzők. Mellette egy csorba, apró tányéron kenyérmorzsák hevertek, egészen zsugorodottra száradva.
A kenyér héjának formáján látszott, hogy valakinek kis, gondos mozdulataival lecsipegetett darabkák voltak. Olyan csücsökdarabok, amiket az ember csak úgy magának vág le – vagy valakinek, akit szeret.
– A varjak… – suttogta Zoli, akinek hirtelen minden összeállt. – Ezek… ezeket nekik rakta ki.
– És ők… visszajöttek érte – mondta Marika, de a hangja elhalt a torkában.
A varjak odakint hirtelen felkapták a fejüket, mintha meghallották volna nevüket. Egyikük ráugrott a párkányra, csőrével a koszos üveget kocogtatta, majd hirtelen rikoltott egyet. A hang befoszlott a szobába.
– Szerintem nem értik, hogy… már nem fog kijönni – szólalt meg Klára, és a könnyei kicsordultak.
Béla lassan letérdelt az ágy mellé. Ő még emlékezett arra, milyen volt, amikor Julika néni fiatal tanítónőként felhozta a lépcsőn a palatáblát cipelő gyerekeket, nevettek, zsivajgott a ház. Emlékezett a háború utáni kemény évekre, amikor a lakók együtt főztek a gangon, és az asszony, aki most mozdulatlanul feküdt, osztotta el igazságosan a levest.
– Miért nem szóltál, te makacs nőszemély… – motyogta az orra alatt. – Miért nem szóltál, hogy egyedül vagy.
Laci csendben kihátrált a szobából, elővette telefonját.
– Hívom a mentőket. Meg… a rendőrséget is kell, gondolom – mondta gépiesen. – Valakinek meg kell mondani a fiának… vagy van neki egyáltalán valamije?
Senki nem válaszolt. Mindannyian tudták, hogy Julika néninek volt valahol egy fia, akit ritkán látott a ház. Néha karácsony előtt egyszer, néha évekig egyszer sem. Nem volt miért haragudni rá – az élet elsodorja az embereket –, de most mégis mindegyikükben ott feszült valami keserűség.
– És mi? – törte meg a csendet Marika halkan. – Mi, akik itt laktunk vele egy házban… mi miért nem láttuk, hogy… hogy bajban van?
Kint a varjak körözni kezdtek az ablak előtt. Mintha valamilyen láthatatlan körmenet részesei lettek volna. A károgásuk már nem tűnt fenyegetőnek. Inkább olyan volt, mint egy érdes, fájdalmas ének.
A papírmunkák, a kérdések, a rendőrök és a mentősök érkezése mind álomszerű ködbe vonta az est hátralévő részét. Marika alig emlékezett, mit mondott, amikor megkérdezték, mikor látta utoljára az idős asszonyt. A dátumot is csak bizonytalanul tudta: „talán október elején, amikor még meleg volt, és a varjak a tetőn ültek, nem az ablakban”.
Béla a folyosón állt, és ridegen bólintott a hivatalos szavakra, de a keze remegett. Zoli az ablaknál támaszkodott meg, és nézte, ahogy a fekete tollas testek idegesen repkednek az üveg előtt.
– Most már nem kell visszajönnötök… – suttogta. – Elment.
HirdetésA mentősök utoljára még egyszer átnézték a lakást. Az egyikük, egy fiatal nő, megállt az éjjeliszekrény előtt, és felvette a könyvet a morzsás tányér mellől. Nem nyitott bele, csak hüvelykujjal végigsimított a gerincén, aztán óvatosan visszatette.
– Béke vele – mondta halkan, inkább magának, mint bárki másnak.
Amikor elvitték a testet, az utca szokatlanul csöndes lett. A varjak egy pillanatra elnémultak, mintha érezték volna, hogy valami végérvényesen megváltozott. Aztán egyszerre, mintegy jelre, felröppentek az ereszről, és fekete felhőként kavarogva körözni kezdtek a ház fölött.
Az emberek a kapualjból nézték őket.
– Azt hiszem, most búcsúznak – mondta Marika.
– Vagy minket szidnak – próbált viccelődni Laci, de a mosoly nem jutott el a szeméig.
Béla lehajtotta a fejét.
– Ha még egyszer varjat látok az ablakban, lehet, hogy kinyitom – mondta rekedten. – Ki tudja, ki hiányzik neki.
A következő reggel szokatlanul csendesen ébredt a Fekete utca.
A pékségből ugyanúgy áradt a kifli illata, a villamos csilingelt, a gyerekek sietve futottak az iskolába. Marika automatikusan felnézett a harmadik emelet ablakára.
Ott már nem ült egyetlen varjú sem.
A párkány üres volt, a koszos üveg mögött csak a félig lehúzott redőny éles vonala húzódott. A levegő valahogy könnyebbnek tűnt, de a szívében nehéz, furcsa űr tátongott.
Bence a kezét rángatta.
– Anyu, hol vannak a fekete madarak? – kérdezte.
Marika lenézett rá, aztán vissza az ablakra.
– Elmentek, kisfiam – mondta halkan. – Akihez jöttek, már nincs itt. Nincs miért várniuk.
A kisfiú egy darabig töprengett ezen, majd bólintott.
– Akkor… most már nem félünk tőlük? – kérdezte.
– Nem – mosolygott halványan Marika, és megsimogatta fia fejét. – Most már inkább… kicsit hiányoznak.
Aznap este a lakók egy szál gyertyát tettek az öreg, rozsdás postaládák fölé, közvetlenül az alatt, amelyen ez állt: „Kádár J. 3/1”.
Nem beszéltek össze, mégis egyik a másik után jelent meg a lépcsőházban: Klára egy apró mécsest hozott, Laci a kocsmából egy doboz gyufát, Zoli egy fehér szál szegfűt, amit a piac sarkán vett.
– Legalább ennyit tegyünk – mondta Béla, miközben meggyújtotta a gyertyákat.
A lángok apró, reszkető fénye megvilágította a fal repedéseit, a kopott neveket a postaládákon, és az üres helyet Julika néni neve mellett. Az emberek csendben álltak, ki-ki a maga gondolataiba merülve.
Marika arra gondolt, legközelebb, ha valakit hetekig nem lát, nem fogja azzal elintézni, hogy „biztos elutazott”. Klára arra, hány idős ember élhet még egyedül a környéken, akiknek senki sem kopogtat be az ajtaján. Béla pedig arra, hogy a kulccsomóján lógó kulcsok nem csak zárakat nyitnak, hanem életek mögötti ajtókat is – és hogy néha túl későn jut eszébe elővenni őket.
Az éjszaka csendje lassan ráborult a házra. Valahol a távolban egy magányos varjú károgott, de már nem szállt le a Fekete utca 23. párkányára. Ott nem volt többé, akihez visszatérjen.
Csak néhány kenyérmorzsa emlékezett rá hűségesen az éjjeliszekrényen, és a ház lakóinak szívében egy kérdés, amelyet mindannyian magukkal vittek:
„Miért csak a varjak vették észre előbb, hogy hiányzik valaki közülünk?”
És bár az idő lassan elmosta a gyertyalángokat és a gyász friss szúrását, minden reggel, amikor Marika felnézett az üres párkányra, úgy érezte, mintha valaki még mindig figyelne onnan. Nem szemrehányással, nem haraggal – csak egy halk, türelmes kíváncsisággal:
„Ma vajon kit veszel észre, akit eddig nem?”
Epilógus – A varjak öröksége
A tél abbahagyhatatlan, finom szitálással érkezett a Fekete utcába. A hó úgy telepedett a párkányokra, mintha minden repedést, minden elfeledett történetet be akarna takarni – de volt valami, amit nem tudott elfedni: a harmadik emeleti ablak hiányérzetét.
Január elején a közös képviselő hosszú levelet kapott. A küldő neve ismeretlen volt a lakóknak: Kádár András. A levél udvarias volt, rövid, szinte fájdalmasan tárgyilagos.
„Édesanyám halálhíre késve ért el hozzám. Tudom, hogy sokan úgy érezhetik, hogy elhanyagoltam őt. Talán igazuk van. De kérem, adják át hálámat mindazoknak, akik törődtek vele, még ha ő ezt soha nem is kérte vagy vallotta be.”
A levél végén egy kérés állt: tartsák meg a lakást még egy hónapig, amíg hazaér külföldről, és el nem rendezi a hagyatékot. De a sorok között több volt ennél. Bűntudat, amivel túl késő visszatérni; szeretet, amit már nem lehet jóvátenni; és egyfajta csendes megadó fájdalom.
A lakók némán olvasták a sorokat a lépcsőházban, s amikor végeztek, ugyanarra gondoltak: az élet néha kegyetlenül rövidnek tűnik ott, ahol a szeretet túl lassan érkezik.
Amikor András végül megérkezett, az arcán egy olyan ember vonásai ültek, aki megtanulta: a hazatérés nem mindig gyógyít. Napokig járkált fel és alá a lakásban, amelyet édesanyja utolsó mozdulatai óta senki nem bolygatott. Ujjai végigsimították a függönyök anyagát, a kopott kredencet, a fényképeket a falakon.
Amikor megtalálta a kenyérmorzsákat az éjjeliszekrényen, percekig állt felettük mozdulatlanul. Aztán lassan elmosolyodott, olyan mosollyal, amelyben több volt a fájdalom, mint az öröm.
– Tudtam, hogy szerette a madarakat – mondta halkan, amikor Marika megkérdezte tőle, hallott-e a varjak visszajárásáról. – De azt nem, hogy ennyire. Vagy… talán csak társak voltak neki. Ő mindig adott nekik. Ki tudja, talán abban a végső magányban ők voltak az egyetlenek, akik hiányolták.
Ahogy kimondta, a hangja elcsuklott.
Marika nem válaszolt; csak egy pohár meleg teát nyomott a kezébe, és rámosolygott. Mert voltak helyzetek, amikor a szavak túl kicsinek bizonyultak.
A temetés egy hideg, napfényes délelőttön zajlott, ahol a fák csupasz ágai úgy meredeztek az égre, mint templomkövek csúcsai. A gyászolók között ott álltak a ház lakói is: Laci, Klára, Zoli, Béla és Marika – mindannyian sötét kabátban, összebújva a hideg ellen.
A pap halk szavai belesimultak a téli levegőbe:
– …és legyen neki könnyű a föld.
Amikor a koporsót leengedték, a temető fölött váratlanul átrepült három varjú. Nem sok, nem egy egész raj – épp csak három.
A fekete testek hangtalanul siklottak el a gyászolók felett, majd eltűntek a temetőt övező fenyők mögött. Mintha üzenetet hoztak volna, és ahogy jöttek, úgy távoztak: sötét, rebbenő árnyként a téli égen.
Béla megtörölte a szemét, mintha csak a hideg szél miatt könnyezett volna.
– Úgy tűnik, az öregasszonynak még egyszer el kellett búcsúznia – mormogta halkan.
– Vagy nekünk tőle – felelte Klára.
A következő hónapok csendesek voltak. A varjak elmaradtak, mintha valami láthatatlan kötés megszűnt volna. A ház lakói még sokáig óvatosan néztek fel a harmadik emeletre, de az ablak csak üresen állt, mint egy lezárt fejezet.
András végül eladta a lakást. Mielőtt elment, mindenkitől személyesen köszönt el. Megállt a kapuban, hosszasan nézte az utcát, amelyet édesanyja naponta látott, majd halkan, szinte csak maga elé mondta:
– Azt hiszem… visszajövök még ide egyszer. Valahogy úgy érzem, itt hagyott nekem valamit. Valamit, amit nem lehet elvinni. Talán egy emléket. Vagy csak egy figyelmeztetést.
– Mit? – kérdezte Marika finoman.
András a harmadik emeleti ablakra nézett.
– Hogy jobban hallgassunk azoknak a hangjára, akik már nem tudnak szólni.
Évek múltán a ház lakói még mindig meséltek a varjak történetéről. A fiatalok, akik beköltöztek, mindig hitetlenkedve kérdezgették:
– Tényleg? Minden reggel ott ültek? És tényleg az ablak miatt?
A régi lakók azonban csak bólintottak, s mosolyukban ott volt valami mélyebb, amit már nem is próbáltak szavakba önteni.
A történet lassan legendává vált a környéken. Volt, aki azt mondta, a varjak őrzik azoknak a lelkét, akik egyedül mennek el. Volt, aki szerint egyszerűen csak emlékeztek az asszonyra, aki enni adott nekik. De mindegyik változatban ott volt ugyanaz a tanulság:
Nem az számít, kik kísérnek el az életünk ünnepein, hanem kik veszik észre, ha csendben eltűnünk.
És talán ezért maradt meg a Fekete utca lakóinak emlékezetében Julika néni története – nem azért, mert különleges volt, hanem mert fájdalmasan hétköznapi.
És mert egy csapat varjú jobban odafigyelt rá, mint az emberek valaha merték.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
