Látható idegességgel lépett a színpadra Kyle Tomlinson, remegő kézzel, bizonytalan hangon váltva néhány szót a zsűrivel, miközben a teremben tapintható volt a feszültség, és sokan érezték úgy, hogy ez a pillanat talán túl nagy falat lesz számára, különösen akkor, amikor David Walliams nyíltan megkérdőjelezte, vajon Kyle valóban készen áll-e egy ilyen súlyú megmérettetésre.
A nyomás hatalmas volt, a csend szinte fájt, ám minden egyetlen másodperc alatt megváltozott, amikor Kyle megszólalt.
Az első hang után eltűnt az idegesség, mintha soha nem is létezett volna: a hangja erőteljesen, tisztán és mély érzelmekkel töltve szelte át a teret, és az a bizonytalanság, amely néhány pillanattal korábban még ott ült rajta, hirtelen határozottsággá és magabiztossággá alakult.
Ahogy a dal egyre épült, úgy nőtt az előadás súlya is, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, a zsűri pedig döbbenten követte, ahogy Kyle minden egyes hanggal egyre magasabbra emeli az est tétjét.
David arckifejezése mindent elárult: az a férfi, aki percekkel korábban még kételkedett, most hitetlenkedve nézte, ahogy Kyle sorra cáfol rá minden felmerült kétségre, mert ez messze több volt, mint egy jól sikerült produkció.
Kyle annyira izgatott volt az elején, hogy alig tudta elkezdeni az éneklést, ám amikor végre megszólalt, a terem egy emberként esett ámulatba, és ami ezután következett, az nemcsak sokkolta a jelenlévőket, hanem könnyeket csalt a szemekbe, bizonyítva, hogy néha a legcsendesebb belépésből születnek a legnagyobb pillanatok.
