Amikor Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán 1960-ban először találkozott Miskolcon, egy próbán, még csak egy új darab kezdődött számukra. Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című művét próbálták – de amit akkor még senki sem tudott, az az volt, hogy a cím nemcsak a színdarabra, hanem az életükre is igaz lesz.
Ruttkai ekkor már ünnepelt színésznő volt. A Vígszínház biztos pontja, akiben a szakma megbízott. Pontos volt, fegyelmezett, elegáns, és ami talán még fontosabb: kiszámítható. Nem botrányokból élt, hanem munkából. Tudta, hogyan kell egy szerepet felépíteni, hogyan kell egy társulatban létezni. Szerették érte. Nemcsak mint művészt, hanem mint embert is.
Latinovits ennek szinte az ellentéte volt. Mérnökből lett színész, és úgy érkezett a pályára, mintha nem lenne ideje fokozatosan beilleszkedni. Mindent azonnal, teljes erővel akart. A színpadon elementáris volt, de a próbákon gyakran megállította a jelenetet, ha valamit hamisnak érzett. Nem tudott félmegoldásokkal együtt élni. Ha nem értett egyet egy rendezővel, nem finomkodott. Emiatt sokan rajongtak érte – és ugyanannyian tartottak is tőle.
Amikor Ruttkai először ránézett, később azt mondta: „a saját szemem nézett vissza.” Talán ez volt a kulcs. Nem különböztek annyira, mint amennyire látszott. Mindketten ugyanazt keresték: igazságot a színpadon, és igazságot az életben. Csak másképp viselték.
A kezdetük nem volt tiszta. Ruttkai még Gábor Miklós felesége volt, amikor Latinovits szerelmet vallott neki egy vonaton. Olyan hirtelen, olyan nyersen, hogy a színésznő megijedt tőle, és leszállíttatta Hatvannál. De ez inkább egy pillanatnyi védekezés volt. A kapcsolatuk már elindult, és nem lehetett megállítani.
Amikor végül Ruttkai elvált, és Latinovits mellett döntött, nem egy nyugodt életet választott. Inkább egy olyan kapcsolatot, amely egyszerre volt inspiráló és kimerítő.
A színházban különös módon minden működött köztük. Volt egy próbajelenet, amelyről később is sokan beszéltek: Latinovits annyira elégedetlen volt, hogy szinte szétfeszítette a jelenetet. A feszültség tapintható volt, mindenki érezte, hogy itt most megáll a munka. És akkor Ruttkai belépett, mondott egy mondatot, és nem lecsillapította, hanem magába fogadta azt az energiát, amit Latinovits hozott. A jelenet működni kezdett. Ez volt az ő különleges képessége: nem elfojtani a káoszt, hanem formává alakítani.
Otthon azonban ez sokkal nehezebb volt.
Latinovits nem tudta letenni a feszültséget. Nem volt „kikapcsolás”. Ugyanazzal az intenzitással élt, ahogyan játszott. Könnyen lett féltékeny, könnyen sértődött, és sokszor követelte azt az érzelmi kizárólagosságot, amit talán senki sem tudott volna folyamatosan megadni. Nem azért, mert uralkodni akart, hanem mert állandóan attól félt, hogy elveszíti azt, ami számára a legfontosabb.
Ruttkai ezzel szemben tartott. Nem volt kevésbé szenvedélyes, de tudta, hogyan kell megmaradni. Hogyan kell egy életet egyben tartani. Ő volt az, akihez vissza lehetett térni. De közben ő is elfáradt néha.
Nem volt közös gyermekük. Ruttkai lánya, Júlia, még a házasságából született, és Latinovits csak részben tudott belesimulni ebbe a családi helyzetbe. Nem volt alkalmatlan, inkább túl intenzív. Nem a hétköznapi szerepekhez volt szabva.
A kapcsolatuk hullámzott. Volt egy festőállvány a lakásukban – egy apró, szinte játékos jelzés. Ha nyitva volt, béke volt. Ha becsukva, akkor épp nem szóltak egymáshoz. Ez a kis tárgy többet mondott minden szónál: náluk a harmónia és a feszültség folyamatosan váltotta egymást.
HirdetésLatinovits levelei megmaradtak. Szenvedélyesek, néha féltékenyek, néha szinte kétségbeesettek. Nem egy nyugodt, biztos szerelem hangján szólnak, hanem egy olyan emberén, aki túl erősen érez mindent.
A hetvenes évekre a világ egyre szűkebb lett körülötte. Konfliktusai miatt kiszorult a fővárosi színházi életből, és Veszprémbe került. Ez nemcsak szakmai változás volt, hanem belső törés. Úgy érezte, hogy nem értik, hogy nincs helye ott, ahol lennie kellene.
Ruttkai mellette maradt. Nem látványosan, nem drámai gesztusokkal, hanem azzal a csendes kitartással, ami rá jellemző volt. És még Latinovits halála után is. Tartotta a kapcsolatot a családjával, különösen Latinovits Bujtor István-nal. Mintha nem akarta volna elengedni azt, ami hozzá tartozott.
1976 nyarán, Balatonszemesen történt a tragédia. Latinovits halála lezárt valamit, amit talán soha nem lehetett igazán lezárni. Negyvenöt éves volt.
Ruttkai még tíz évig élt. Játszott, dolgozott, a közönség továbbra is szerette. De akik ismerték, tudták, hogy valami megváltozott. Nem látványosan, hanem csendesen. Mintha egy része ott maradt volna abban a történetben.
Az ő kapcsolatuk nem volt kiegyensúlyozott, és nem volt könnyű. De mély volt és igaz. Nem egymás ellentétei voltak, hanem egymás szélsőségei. Az egyik formát adott annak, ami a másikban túlcsordult. A másik pedig életet vitt abba, ami különben túl rendezett lett volna.
Talán ezért maradt meg a történetük. Nem azért, mert ideális volt, hanem mert valóságos. És mert megmutatja, milyen az, amikor két ember nem egyszerűen szereti egymást, hanem nem tud másként létezni, csak egymás hatásában.
