A LÁTOGATÁS
Amikor megismertem Sárközi Bálintot, egy decemberi délután volt. A Duna felől jeges szél fújt, a karácsonyi vásár fényei reszkettek a hidegben, és én épp egy forró teát próbáltam egyensúlyban tartani a kezemben. Ő pedig ott állt mellettem, kezében a kabátja alatt egy könyvvel, amit valahonnan ismerősnek tűnt. Talán ezért is volt az első pillanattól olyan természetes a jelenléte.
Bálint már akkor elmondta, hogy özvegy. A felesége, Révész Katalin, egy tragikus autóbalesetben halt meg három évvel korábban. Sosem árult zsákbamacskát, az emlékét pedig tisztelettel hordozta, mégis úgy beszélt róla, mintha messziről fénylene az alakja – fájdalmasan, de már elérhetetlenül.
Nem kérdezgettem. Éreztem, hogy minden egyes mondat mögött ott húzódik a gyász, amitől nem foszthatom meg, és amit nem bolygathatok önző kíváncsiságból. Így amikor megkérte a kezem a budai hegyekben tett egyik sétánk során, és az ujjára fagyott hópelyhek között rám mosolygott, azt hittem, ennél tisztább, őszintébb boldogság nem is létezhet.
De volt valami, ami újra és újra előbukkant bennem.
Valami halvány, szinte kimondhatatlan érzés… hogy mielőtt a felesége leszek, mielőtt végleg összekötjük az életünket, tiszetlnem kell azt, aki előbb állt mellette.
Nem akartam Katalin helyére lépni – soha. Csak… szerettem volna bocsánatot kérni tőle.
Valahogy így képzeltem el a lelki béke egyik módját:
egy szál virággal egy csendes temetőben, ahol senki sem hallja a hangomat, csak ő, aki már némaságba költözött.
De valahányszor szóba hoztam, Bálint arca megfeszült.
– Nincs erre szükség, Lili – mondta mindig halkan. – Ő már nincs itt. A múltban él, ahová téged nem akarok magammal vinni.
És bár a szavai látszólag gyengédek voltak, a tekintetében mindig volt valami furcsa, rideg villanás, amit képtelen voltam hova tenni. Olyan volt, mintha nem a gyász, hanem valami félelem árnyékolná be a mondatokat.
Eleinte azt hittem, csak még túl friss a fájdalom.
Aztán azt, hogy szégyelli, ha sírni látna.
De egy idő után már éreztem, hogy nem ezek állnak a háttérben. Amikor a téma szóba került, Bálint még levegőt is kapkodva vett, mintha valami csapdába sétálnék, amit ő lát, én meg nem.
Egyik este, amikor a teraszon ültünk és alattunk lüktetett a város, megpróbáltam újra szóba hozni.
– Szeretnék elmenni a sírjához – mondtam csendesen. – Csak egyszer. Magamtól. A magam módján.
Bálint arca megfeszült, mintha fájna neki a gondolat is, de erővel mosolyt erőltetett rá.
– Lili, kérlek… ne tedd. Nem akarom, hogy lássad azt a helyet.
– Miért? – csúszott ki belőlem. – Mitől félsz?
– Nem félek – felelte túl gyorsan. – Csak… nincs ott semmi, ami bármit is adhatna neked.
A szavai üresek voltak, mögöttük mégis ott vibrált valami, amit nem értettem.
És talán éppen ezért nőtt bennem napról napra az elszántság.
Aztán egy péntek délután, amikor Bálint vidékre utazott tárgyalásra, egyszerűen fogtam magam, megvettem a virágot a Farkasréti temető kapuja előtt, és beléptem a téli, csöndes sírkertbe.
A temetőben csend uralkodott.
Az a fajta csönd, amitől még a saját lépéseim is idegennek tűntek. A levegő nedves volt és hideg, a fák között pedig lassan gomolygott a köd. Tudtam, melyik parcellába kell mennem – a nevét már korábban láttam a nyilvántartásban.
A szívem hangosan vert, mintha meg akarna szökni a mellkasomból.
Nem tudtam pontosan, mit fogok mondani. Csak azt, hogy el kell mondanom.
Amikor megláttam a sírját, valami megmagyarázhatatlan szorítás futott végig rajtam.
A márványtábla fehér volt, mint a frissen esett hó. A virágok elhervadtak mellette, mintha kimerítette volna őket valami türelmetlen vihar.
Lassan közelebb léptem.
Már emeltem a kezem, hogy letegyem a virágot, amikor a tekintetem a fényképére csúszott.
És abban a pillanatban…
mintha jégszilánkok szúrták volna át a tüdőmet.
A nő a fényképen…
úgy nézett ki, mint én.
Nem hasonlított.
Nem emlékeztetett rám.
Kiköpött másom volt.
Ugyanaz az arcforma.
Ugyanaz a szemöldökív, a halvány mosoly, még a hajam hulláma is.
Mintha valaki fogott volna egy régi fotót rólam, és fekete-fehérbe tette volna át.
A virágok kiestek a kezemből.
A lábam elnehezedett, és egy pillanatra azt hittem, el fogok ájulni.
– Ez… ez nem lehet… – suttogtam, és a hangom idegen volt, mintha nem is az enyém lenne.
Olyan erős volt a hasonlóság, hogy ösztönösen hátráltam egy lépést.
Mintha attól félnék, a fénykép rám néz majd, és odaszól:
„Mit keresel az életem helyén?”
A NYOMOK
A sírkő előtt álltam, és úgy éreztem, mintha a világ lassan, hangtalanul csúszna ki a talpam alól. Hideg verejték futott végig a hátamon, a légzésem pedig olyan kapkodóvá vált, mintha a mellkasom összeszorult volna.
Miért nézek ki úgy, mint ő?
Hogyan lehetséges ez?
Mit titkolt előttem Bálint?
A gondolatok összevissza kavarogtak bennem, de egyetlen dolog volt biztos:
Ezt többé nem hagyhatom annyiban.
Még aznap este, mikor hazaértem, Bálint már ott ült a nappaliban, a lámpa halvány fénye megfakította az arcát.
– Hol voltál? – kérdezte rekedten, amint beléptem.
A hangja furcsán feszült volt. Mintha nem is aggódna, hanem ellenőrizne.
– Sétáltam – feleltem, és letettem a táskámat. A lábam remegett, de igyekeztem nyugodtnak tűnni. – Miért? Valami gond van?
– Csak… eltűntél. Nem vetted fel a telefont.
Hazudott.
Tudtam, hogy nem hívtam vissza, de az is biztos volt, hogy nem hívott – a híváslistám tökéletesen tiszta volt.
Nem kérdeztem. Még nem.
A tekintetében volt valami, amitől összeszorult a gyomrom. Valami árnyék, ami ilyekor mindig előbújt. Csakhogy most már tudtam: ez az árnyék valójában nem a gyászból született.
Az éjszaka egészét ébren töltöttem. Bálint mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt mellettem, de én alig mertem rápillantani. A sírkő képe újra és újra bevillant: a mosoly, amely az enyém is lehetett volna.
Minél többet gondolkodtam, annál erősebbé vált bennem a félelem.
Végül eldöntöttem, hogy utána járok.
Ha Bálint nem mondta el az igazat, majd elmondja valaki más.
Másnap délelőtt elmentem Révész Katalin unokatestvéréhez, aki Érden lakott. A telefonszáma fenn volt egy régi családfa-kutató oldalon, és reméltem, hogy még aktuális.
Az idős asszony, Rózsa néni, meglepődött, amikor bekopogtam hozzá, de nem utasított el.
– Maga… maga olyan, mintha… – kezdte bizonytalanul. – Nem haragszik, de olyan, mintha Kati jött volna vissza az ajtón.
Ettől a mondattól a vér megfagyott bennem, de próbáltam mosolyogni.
– Sok mindent szeretnék megtudni róla.
– És maga ki? – kérdezte a néni, és félig hunyorgott, mintha próbálná elhelyezni az arcomat az emlékei között.
– Bálint leendő felesége vagyok.
A nő arca egy pillanat alatt elsápadt.
– Bálint?! – A tekintetében félelem suhant át. – Akkor… jöjjön be. Gyorsan.
A nappalijában leültetett, majd leengedte a redőnyt. Mintha attól tartott volna, hogy valaki lát bennünket. A keze remegett, amikor teát tett elém.
– Maga… maga biztos benne, hogy jó helyen jár? – kérdezte halkan.
– Láttam Katalin fényképét a sírkövön – mondtam. – És szeretném tudni, mi történt vele valójában.
Rózsa néni sokáig némán bámult maga elé, majd finoman letette a csészéjét.
– Amit most mondok, azt nem mindenki hinné el… – kezdte. – De én láttam a lányt az utolsó hónapjaiban. És önnek joga van tudni az igazat.
Összekulcsolta a kezét, és lassan folytatta.
– Kati először boldog volt Bálinttal. Megbabonázta. Mindenki azt mondta, hogy filmbe illő szerelem volt. De a házasságuk második évében… valami megváltozott.
– Miben? – hajoltam közelebb.
– Bálint. – A néni szeme megkeményedett. – Egyre irányítóbb lett. Mindent ellenőrzött. A barátokat. A munkát. A pénzt. A telefont. És… – itt elhallgatott, mintha túl súlyos lenne kimondani. – És Kati egyszer sírva jött hozzám, azt mondta: félek tőle, Rózsa néni. Nem tudom, mi van vele, de félek.
Éreztem, hogy elszorul a torkom.
– Volt valami… különös dolog is – tette hozzá. – Egy mondat, amit akkor még nem értettem. Azt mondta: Bálint azt akarja, hogy ugyanúgy nézzek ki, mint amikor megismerkedtünk. Mintha nem szerethetné azt, amivé váltam… csak azt, ami egykor voltam.
Megborzongtam.
– Szerinted… – kezdtem, de nem tudtam folytatni.
– Kati halála előtt legalább háromszor mondta: „Ha egyszer valami történik velem, az nem baleset lesz.” – Rózsa néni szeme megtelt könnyel. – De nem tudtuk bizonyítani. Senki sem hitt neki. A rendőrség lezárta az ügyet. Túl gyorsan. Túl könnyen.
Megszédültem. A gyomromban savanyú, hideg görcs jelent meg.
– És a sírkövön lévő kép…? – kérdeztem remegve.
– Igen – bólintott. – Évek óta mondom mindenkinek, hogy Kati különleges szépsége volt. De ennyi hasonlóság… ilyet nem látni véletlenül.
A szavai lassan, keserűen ülepedtek le bennem.
– Maga vigyázzon! – szorította meg a kezem. – Ha Bálint keresi a múltat… akkor lehet, hogy nem maga miatt házasodik. Hanem mert… ismét azt kereste, aki egyszer már volt neki.
Lélegezni is elfelejtettem.
Rózsa néni hangja mintha távolról jött volna.
– Talán… egy másolatot keresett.
– Engem – suttogtam alig hallhatóan. – Egy új Katalint.
A néni csak bólintott.
Amikor kiléptem a házból, mintha megdőlt volna a világ. A levegő hidegebb volt, az ég alja sötétebb, és minden autó zaja túl hangosnak tűnt.
Éreztem, hogy nincs visszaút.
Valamit ki kell derítenem.
És ekkor fogalmazódott meg bennem a legnyugtalanítóbb kérdés:
Mi van, ha Katalin nem balesetben halt meg?
Mi van, ha Bálint soha nem gyógyult meg –
csak keresett valakit, aki újra betölti ugyanazt az üres helyet?
És ha ez igaz…
mi vár rám?
AZ IGAZSÁG ÁRNYÉKÁBAN
Amikor hazaértem Rózsa nénitől, a nap már lement, és a házunk előtt álló fák hosszú, fenyegető árnyékot vetettek a járdára. A kezem hideg volt, mintha a csontjaimig hatolt volna a felismerés rémülete. Tudtam, hogy Bálint bent van – a fény beszűrődött a nappali ablakán át.
Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, és még egyszer végiggondoltam:
Mi van, ha tévedek? Mi van, ha félreértek mindent?
Aztán eszembe jutott a sírkő, Katalin arca… és hogy az enyém nézett vissza rám.
Többé nem akartam magamnak hazudni.
Beléptem.
Bálint a kanapén ült, kabátban, mintha indulni készülne. Amint meglátott, felpattant.
– Lili! Már hívtalak vagy ötször! Hol voltál? – A hangja éles volt, mint a penge.
A telefonom némán hevert a zsebemben.
Nem csengett. Egyszer sem.
– Sétáltam – feleltem nyugodtan.
– Már megint? – kiabálta, majd egy pillanat alatt visszafogta magát. – Ne haragudj… csak aggódtam.
A túl gyors váltás félelmetesebb volt, mint a kiabálás.
– Ülj le – mondtam, és a hangom meglepően stabilan csengett.
Leült. A tekintete végig rajtam volt, mereven, mintha ki akarna olvasni a fejemből.
– Mi történt? – kérdezte.
– Elmentem a temetőbe.
Bálint arca egy pillanat alatt megkeményedett. A pupillái összeszűkültek, a mellkasa megemelkedett.
– Szerintem megkértelek rá, hogy ne tedd.
– Tudom.
– Akkor miért mentél el?
– Mert tudnom kellett – feleltem csendesen.
– Mit? – A hangja már nem dühös volt, hanem valami sokkal ijesztőbb: üres.
– Hogy ki volt Katalin.
– És? – kérdezte, mintha rutinkérdés lenne.
– Hogy miért nézett ki… pontosan úgy, mint én.
Egy pillanatra csend lett.
Olyan mély csend, hogy a saját pulzusomat hallottam dobogni a fülemben.
Aztán Bálint lassan felállt.
Az arca nyugodt volt – túlságosan is.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Ne hazudj – mondtam. – Láttam a fényképet. Megkerestem Rózsa nénit. Beszéltem vele.
A szemében valami villant. Nem düh. Nem félelem.
Sokkal sötétebb, mélyebb… mintha valami maszk repedt volna meg.
– Rózsa néni túl sokat képzelődik – mondta, és megvonta a vállát. – Öreg már, Lili. Ne hallgass rá.
– Ő mondta, hogy Katalin félt tőled. – A hangom remegett. – Hogy irányítottad. Hogy megszállott voltál.
– Nonszensz – sziszegte. – Én szerettem őt.
– Úgy, ahogyan engem? – kérdeztem.
Erre megállt.
Mintha egy láthatatlan fal csapódott volna előtte össze.
– Én szeretlek téged – mondta lassan. – Mindig is egy ilyen nőre vágytam.
– Egy… ilyenre?
– Igen – bólintott. – Pontosan ilyenre.
Összeszorult a torkom.
Éreztem, hogy a hideg végigfut a gerincemen.
– Bálint… miért nézek ki úgy, mint ő?
A férfi ajka megrándult.
Nem mosoly volt. Nem is grimasz.
Valami torz kegyetlenség tükröződött benne.
– Talán azért, Lili… mert végre megtaláltam azt, amit elveszítettem.
– Amit elveszítettél… vagy amit eltüntettél? – kérdeztem halkan.
Most már nem volt visszaút.
Éreztem, hogy a testem remeg, de ki kellett mondanom.
– Katalin nem balesetben halt meg, ugye?
Bálint halkan felnevetett.
Olyan hang volt, ami minden józan érzést kiszívott a levegőből.
– Miért érdekel ennyire a múlt? – kérdezte. – Az a lényeg, hogy most itt vagy. Hogy te vagy mellettem. Egy új kezdet… vagy inkább: ugyanaz a kezdet, csak újra.
– Mit tettél vele? – suttogtam.
A férfi közelebb lépett.
A hangja mély volt és suttogó, mégis egyetlen éles penge sem lehetett volna félelmetesebb.
– Nem tudtam elengedni. Nem tudtam elfogadni, hogy megváltozott.
– Mit jelent ez? – kérdeztem, hátrálva egy lépést.
– Azt, hogy amikor valami tökéletes… akkor annak tökéletesnek kell maradnia.
A levegő bennakadt a tüdőmben.
– Katalin meg akart szökni. – A hangja érzelem nélküli volt. – Azt mondta, nem tud így élni. Hogy irányítom. Hogy elveszem tőle az életét. Pedig csak… megóvtam volna. Megőriztem volna.
A kezével lassan végigsimított a levegőben, mintha egy láthatatlan arcot cirógatna.
– És amikor elesett abban az erdei úton… hát… – vont vállat. – Nem voltam elég gyors. Ennyi.
A gyomrom felfordult. A térdem megremegett.
Nem bukás volt.
Nem baleset.
Nem tragédia.
Hanem szándék.
Hideg, kiszámított, torz szerelem.
– Már hónapok óta kerestem valakit… – folytatta. – Valakit, aki olyan, mint ő. Aztán megláttalak a vásárban. És tudtam, hogy te leszel az. Ugyanaz a mosoly… ugyanaz a tekintet. Mintha visszakaptam volna őt.
Éreztem, hogy sírni fogok. De nem sírhattam.
Most nem.
– Soha többé – mondtam. – Soha többé nem játszod el ezt senkivel.
Bálint arca eltorzult. Egy másodpercig még láttam benne valami emberit… aztán eltűnt.
– Nem mész sehová. – A hangja hideg volt, mint a márvány. – Nem vesztek el újra senkit. Nem engedem.
Abban a pillanatban tudtam, hogy futnom kell.
Ha most nem megyek… ő lesz az utolsó, akit valaha látok.
A táskámhoz kaptam, de Bálint már mozdult. Gyorsan, fenyegetően.
– Lili! Állj meg!
De én már futottam.
Az ajtó csapódott mögöttem.
A lépcsőházban visszhangzottak a lépteim, és hallottam, ahogy hátul Bálint berúgja az ajtót.
– Ne menj el! Ne hagyj el! Lili!
A szívem majd kiugrott, de rohantam. Ki az utcára, a hideg levegőbe. Az első járókelőhöz estem oda, remegve kérve a segítséget. A férfi azonnal hívta a rendőrséget.
Bálint nem jött utánam.
Talán rájött, hogy vége.
Talán tudta, hogy már soha többé nem irányíthat.
A rendőrségen vallomást tettem.
A temetői képet, Rózsa néni vallomását, Bálint szavait, mindent elmondtam.
Később tudtam meg, hogy újra megnyitották Katalin ügyét.
Hogy nem balesetként, hanem gyanús halálesetként vizsgálják.
Én pedig elköltöztem Budapestről.
A Duna-part helyett egy kis dunántúli faluba mentem, ahol senki sem ismert, ahol a csend nem félelemmel, hanem békével telt meg.
Sokáig nem tudtam tükörbe nézni.
Féltem attól az arctól, amely nemcsak az enyém, hanem egy másik nőé is volt.
Egy nőé, akit soha nem ismertem, mégis valahogy testvéremmé vált a tükröződésekben.
De aztán egy reggel, hónapokkal később felébredtem, és először nem őt láttam a tükörben.
Hanem magamat.
Azt a nőt, aki túlélte.
Aki elszakította magát egy torz szerelem láncaitól.
És akkor megértettem valamit:
Katalin nem csak azért volt ott a sírkőn.
Hanem azért is, hogy figyelmeztessen.
És én meghallottam a némaságát.
A virágot, amit akkor kiejtettem a kezemből, egyszer még leteszem.
Nem bocsánatkérésként.
Hanem köszönetként.
Hogy megmutatta, milyen vékony a határ szerelem és megszállottság között.
És hogy néha a múlt árnyai azok, akik megmentenek bennünket attól, amit a jelen el akar takarni.
EPILÓGUS – A NÉMA ÚTITÁRS
A tél eltelt, és a tavasz lassan, óvatosan lépett be a faluba. A havas udvar helyét földillatú, friss zöld vette át, a mezőkön pedig újra madarak énekeltek. A házam ablaka alatt minden reggel ugyanaz a rigó trillázott, mintha jelezné: kezdődik valami új.
De a múlt nem tűnt el.
Csak halkabb lett.
Olyan, mint egy régi, szomorú dallam, amely néha-néha még felcsendül, amikor a szél lassan átfúj a tájon.
Sokszor eszembe jut Katalin.
Nem félelemmel, nem rettegéssel – hanem valamiféle szelíd együttérzéssel.
Mintha egy néma útitárs lenne, aki ezen a keskeny, hepehupás ösvényen velem lép. Nem szól, nem kér, nem ítél. Csak jelen van.
Néha elképzelem, milyen lehetett volna beszélgetni vele.
Mit mondott volna nekem?
Talán azt, hogy nem az ő hibája volt, ami történt. Ahogy az sem az enyém.
Hogy egy beteg ember csapdájába estünk mindketten – más időkben, más módon –, és hogy végül mégis sikerült kiszabadulnom.
És akkor érzem, hogy valójában már nem félek tőle.
Sőt, valahogy hálás vagyok neki.
Mert ha nem hasonlítanék rá…
ha nem kergette volna őt megszállottan a férfi, aki elveszítette önmagát…
talán soha nem lett volna esélyem kitörni ebből az árnyékos történetből.
Egy kora nyári napon, amikor már elég erősnek éreztem magam, visszamentem Budapestre. Nem a házhoz – soha többé nem mehetnék oda vissza –, hanem a Farkasréti temetőbe. Úgy éreztem, tartozom még valakinek egyetlen mondattal.
A temető csendes volt. A levegőt friss orgonaillat járta át, a fák lombjai zölden borultak egymásra, árnyékot festve a fényes márványkövekre.
És ott volt Katalin sírja.
Pont úgy, ahogyan hagytam.
Csak most a fénykép nem félelmet keltett bennem.
Megálltam előtte, és mélyet lélegeztem.
– Kati… – suttogtam. A nevét akkor mondtam ki először hangosan. – Nem tudom, hallasz-e valahonnan. De köszönöm.
Letettem a friss virágot. Nem remegett a kezem.
– Köszönöm, hogy megmutattad, milyen veszélyes is lehet a csend, amiben élünk. És hogy nem szabad hagyni, hogy valaki lassan eltörölje az ember saját arcát.
Felhő takarta el egy pillanatra a napot, és a sír körül árnyék vibrált. Furcsa módon mégis békét éreztem.
Nem fájt már az arcomban rejlő hasonlóság.
Nem volt többé teher.
Csak egy súly nélküli emlék.
– Most már továbbmegyek – mondtam csendesen. – Magamért. És talán érted is.
Ahogy sarkon fordultam, a szél finoman végigsimított a vállamon. Olyan volt, mintha valaki búcsút venne.
Nem tudom, hogy valóban ő volt-e… vagy csak a képzeletem.
De nem is érdekel már. A lényeg, hogy békében jöttem el.
Ma már egy új életet építek.
Egy kis könyvesboltban dolgozom a faluban, ahol a gyerekek mindig mosolyogva jönnek be mesét kérni, az idősek pedig megállnak nálam egy rövid beszélgetésre. Esténként a verandán ülök, és hallgatom, ahogy a tücskök belakják a kertet.
Nem sietek többé.
Nem félek többé.
És nem akarok többé senkinek sem a másolata lenni.
Végre a saját történetemet írom.
Olyan betűkkel, amilyenekből csak nekem jutott.
És tudom – valahol a messzeség túloldalán, egy néma fénykép mögött – valaki talán mosolyog, hogy sikerült.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
