Találkoztam a feleségeddel és a lányaiddal. Jöttek velem szembe az utcán. A feleségedet alig ismertem meg..csak azt láttam, hogy árnyéka önmagának.Bánat ült a vállán…tolta a babakocsit, mellette az ötévesed..lehajtott fejjel sétált ő is.
A kicsi baba mosolygott rám azonnal, ő persze még csak azt érzékeli, hogy nem vagy vele minden nap. Nem te fürdeted, nem olvasol neki esti mesét és jóéjtpuszit sem adsz már neki.
Ahogy közeledtünk, arra gondoltam, hogy számomra ti voltatok az “álompár”, annyira szerettétek egymást..amíg nem jött a fiatalabb..a másik nő. Igaz, ő még nem szült 3 gyereket és a teste is feszesebb és nem hagytak az arcán nyomot az átvirrasztott éjjelek, amit a többgyerekes anyukák megélnek..
Amikor egymás mellé értünk, lehajoltam a kicsihez (rögtön nyújtotta a karját, hogy vegyem ki) az ötévesed is adott puszit, de most nem mosolygott..és a feleséged könnyekben tört ki, ahogy átöleltem. Szorítottam magamhoz, éreztem a fájdalmát..egyedül maradt a gyerekeitekkel..De tudod, nem panaszkodott, csak némán zokogott.
És tudod, azt kívántam, bárcsak éreznéd, bárcsak tudnád érezni azt a fájdalmat, amit okoztál neki és a gyerekeidnek.
De te most boldog vagy és szerelmes. Tiéd a világ. Ugye?
Csak öt ember vár rád otthon hiába..mert te már máshová mész haza.
Megérte?
