Tegnap a piac felé sétáltam… összeestem! Húsz percen át feküdtem magatehetetlenül, míg jött egy férfi – és megmentette az életem. Nem tudom ki volt, de szeretném, ha eljutna hozzá az üzenetem: nem felejtettem el. Kérlek, segítsetek, hogy megtaláljam!
Mária szívszorító üzenetét tolmácsoljuk – a kórházi ágyból küldi Nektek, remélve, hogy a „névtelen hős” is olvassa majd…
A kezeim remegnek, miközben ezeket a sorokat írom. A szobában csend van, csak a monitor halk pityegése kíséri a gondolataimat. Itt fekszem, kórházi köpenyben, infúzióval a karomban – és még mindig nem tudom, hogyan élhettem túl azt a tegnapot.
Szombat reggel volt. Nem akartam nagy dolgot – csak a szokásos szombati piacozást. Gondoltam, sétálok egyet, hisz nincs messze a házunktól. A levegő friss volt, a nap bágyadtan sütött – nem sejtettem, hogy épp ez a nap fordítja ki a világomat.
A piac bejáratához közeledtem, amikor hirtelen mindent elsötétített bennem valami. A mellkasomat szorítani kezdte egy ismerős, mégis rémisztő érzés – levegőért kapkodtam, szédültem, a lábaim megadták magukat alattam. Összeestem. Nem tudtam mozdulni. Hallottam a zajokat, az emberek lépteit… és azt is, ahogy elmennek mellettem. Egyesek azt hitték, részeg vagyok. Mások csak elsiettek, félrenéztek. Senki sem állt meg. Senki sem kérdezte meg: „Segíthetek?”.
Ott feküdtem, kiszolgáltatva, remegve, fájdalommal a mellkasomban, és egyre jobban éreztem: elfogy az időm. Talán húsz perc is eltelt – lehet több is. Akkor jelent meg Ő.
Egy férfi, akinek nem tudom a nevét, sem azt, honnan jött. Csak azt tudom, hogy megállt. Odalépett hozzám. Lehajolt, megérintett, és halkan megkérdezte:– Asszonyom, mi történt? Rosszul van?
HirdetésA hangja olyan volt, mint egy mentőöv. Egy szikra, ami átvágott a homályon. Elmondtam neki, hogy fáj a mellkasom, rosszul vagyok, és nem bírok felállni. Azonnal felajánlotta, hogy kórházba visz. De én, talán bután, talán ösztönből, csak azt kértem:– Vigyen inkább haza. A férjem otthon van. Vele akarok lenni…
Szó nélkül beültetett az autójába, és hazavitt. A párom rögtön felismerte a baj súlyosságát, és nem is késlekedett: egyenesen a sürgősségire vitt. Ott pedig... az orvosok megerősítették, amitől mélyen legbelül féltem: újabb szívinfarktus.
Most itt vagyok. Holnap reggel katéterezés vár rám. De élek. És ez az egyetlen dolog, ami most igazán számít.
Amit szeretnék, az ennyi: hogy ez az ismeretlen férfi – ez az önzetlen idegen – megtudja, mit tett értem. Hogy volt valaki, aki nem ment tovább, aki nem ítélkezett, nem félrenézett. Helyette lehajolt. Segített. És életet mentett.
Szeretném, ha tudná: nem felejtettem el. Sosem fogom elfelejteni.Ha egyszer olvassa ezeket a sorokat – kérem, tudja meg: hálás vagyok. Végtelenül. És ha egyszer újra találkozunk, meghívom egy kávéra. Egy ölelésre. Egy köszönetre.
Kérek mindenkit, aki ezt olvassa – osszátok meg, hogy elérhesse őt az üzenetem!Víghné Haller Mária– Egy asszony, aki épp most tanulta meg, hogy az emberség még mindig létezik. Csak néha idő kell, hogy rátaláljunk.
