A sírkőnél
Szendrei András lassan sétált végig a pécsi köztemető fákkal szegélyezett főútján, amelyet az őszi levelek aranybarnára festettek. Az októberi délután leheletnyi ködöt cipelt magával, amitől a sírok mintha lebegtek volna a párában. Az őszi avar halk ropogása megtörte a csendet, és minden lépés úgy szólt, mintha egy régi, fájdalmas emlék suttogná vissza.
András 66 éves volt, tekintélyes, de megfáradt férfi. Egykor az ország egyik legnagyobb építőipari vállalatának tulajdonosa, most visszavonultan élt egy tágas, de üres házban a Tettyén. Fekete gyapjúkabátja alatt szürke öltönyt viselt, nyakkendő nélkül. Néhány szál ősz haj kilógott a puha posztókalap alól. Mindene megvolt, amit a pénz megvehet. De ami igazán kellett volna, azt már nem tudta visszahozni.
A fia, Levente, öt éve halt meg. Egy baleset vitte el, amikor egy ittas sofőr frontálisan belerohant a kocsijába az M6-oson. Levente 34 éves volt. Mérnök, világmegváltó álmokkal, meleg szívvel és azzal a rendíthetetlen derűvel, ami mindenkit levett a lábáról. András felesége, Márta, akkor már hat éve nem élt. Így a fiú halála végleg kioltotta András életéből a fényt.
Minden vasárnap délután eljött ide. Mindegy volt, esik vagy fúj, ünnep vagy hétköznap. Levente sírja előtt egyenes kőlap feküdt, egyszerű, de igényes kivitelben. Nem volt semmi hivalkodó rajta, csak egy idézet: „Tovább adta a világot, miközben ő elment.” Ezt ő választotta.
Azon az októberi napon viszont valami megváltozott.
Már messziről látta: valakik térdeltek a sírkő előtt. Két kislány. Hét-nyolc éves forma, egymás mellett, egymás kezét fogva. Az egyik piros kabátot viselt, a másik világossárgát. Mindkettejük haja magasra fogott lófarokba volt kötve. Szinte ugyanaz az arc, csak másik színű sál – Andrásnak egy pillanatra meg kellett állnia. Ikrek voltak.
Az első gondolata az volt, hogy visszafordul. Ez az ő ideje volt, az ő vasárnapja. De valami furcsa, nyugtalanító érzés nem engedte. A kíváncsiság, vagy talán valami mélyebb, megfoghatatlan ösztön vitte közelebb őket.
A lányok csendben voltak, de mikor közelebb ért, tisztán hallotta a hangjukat. Egyszerre beszéltek, halkan, mintha verset mondanának, vagy valamit, amit sokszor gyakoroltak.
– Köszönjük, hogy élsz bennünk. Köszönjük, hogy nem féltél adni, amikor minden fájt. Köszönjük, hogy anyát nem hagytad egyedül.
András szíve kihagyott egy ütést. Megállt, mintha gyökeret eresztett volna. Mit mondtak ezek a gyerekek? Kik ők? És miért beszélnek úgy Leventéről, mintha ismerték volna?
Egy levél roppant meg a talpa alatt. A lányok felkapták a fejüket. Nagy, sötétbarna szemek meredtek rá. Nem ijedtek meg – inkább kíváncsian fürkészték az arcát.
– Bácsi, te is jöttél valakit meglátogatni? – kérdezte a piros kabátos, udvariasan.
András megköszörülte a torkát. A hangja remegett, ahogy válaszolt:
– Igen. A fiam van itt. Szendrei Levente. Ez az ő sírja.
A lányok szemében hirtelen könnyek gyűltek. Egymásra néztek, aztán vissza rá. A sárga kabátos megszorította testvére kezét, és mindketten sírni kezdtek. Nem hisztérikusan, hanem mélyről jövő, megzabolázhatatlan sírással, amitől Andrásnak is elszorult a torka.
– Mi történt? – hajolt le hozzájuk, zsebéből előkapva egy monogramos zsebkendőt. – Ne sírjatok, kérlek… Valamit rosszul mondtam?
A piros kabátos kislány halkan megszólalt:
– Te tényleg az ő apukája vagy?
– Igen – bólintott András, és leült a hideg márvány szélére. – De… honnan ismeritek Leventét?
A sárga kabátos megtörölte a szemét a sál szélével.
– Ő mentett meg minket. Én… én kaptam a szívét. A nővérem meg a máját.
András hátradőlt. A légzése szabálytalanná vált. Csak a kőbe kapaszkodva tudta megtartani magát, mert a világ megbillent alatta.
– Azt mondták… volt egy fiatal férfi, aki balesetben halt meg. A szervei épek voltak, és… mi életmentő műtétre vártunk. Háromévesek voltunk akkor. Már majdnem elvesztettek minket. Aztán… egyszer csak jött a hír.
– Anya mindig elmondja, hogy valaki a halálában is adott – szólalt meg a másik. – Hogy nem is tudott rólunk, mégis megmentett.
András arca eltorzult a sírástól. Ölébe ejtette a kezét. A kabátja zsebében lévő gyűrött papírzsebkendő kevés volt ehhez.
Akkor egy női hang hallatszott a távolból:
– Kislányaim! Hol vagytok?
A lányok egyszerre kiáltottak vissza:
– Itt vagyunk, anya! Itt van a bácsi! A bácsi, aki Levente apukája!
András felemelte a fejét. Egy harmincas évei végén járó nő futott oda, kék egészségügyi köpenyt viselt, mintha épp szolgálatból jött volna. Amikor meglátta András arcát, megtorpant, keze a szája elé kapott.
– Ön… Ön csakis… – hebegte.
– Szendrei András – mondta csendesen.
– Tudtam… – suttogta a nő. – Egyszer láttam önt egy újságban, még évekkel ezelőtt. De nem akartam megzavarni. Azt mondták, titokban szerette volna tartani. Hogy nem akar kapcsolatot.
András bólintott.
– Nem voltam rá képes… Akkor még nem. Csak fájt. Túlságosan.
A nő odalépett, a kezét nyújtotta.
– A nevem Gáspár Júlia. A lányaim, Flóra és Lili. Az ön fia… az ő szívük és májuk. Az ön fia mentette meg az életüket.
Flóra szíve, Lili reménye
A csend súlya leereszkedett a négy ember közé, ahogy András lassan felállt a sírkő mellől. Flóra és Lili két oldalról fogták a kezét, mintha ösztönösen érezték volna, hogy tartani kell őt – és talán magukat is.
Júlia lehajolt hozzájuk, és finoman a vállukra tette a kezét.
– Kislányaim, hadd beszéljek egy kicsit ezzel a bácsival, jó? Addig sétáljatok kicsit a padok körül, ne menjetek messzire.
A lányok engedelmesen bólintottak, még egyszer megsimogatták a sír követ, aztán elszaladtak a közeli gesztenyefa alá, ahol száraz levelekből kis kupacot kezdtek gereblyézni puszta kézzel.
András csak állt, mintha az előbbi percek valami álom részei lettek volna.
– Tudja – szólalt meg végül Júlia –, én akkor épp a győri kórházban dolgoztam, nővérként. Már egy éve éjjel-nappal ott voltam a lányok mellett. Flórának veleszületett szívbetegsége volt, Lilinek pedig egy rendkívül ritka májproblémája. Azt mondták, a túlélési esélyük nulla, hacsak… hacsak nem történik egy orvosi csoda.
András némán bólintott. A csoda – gondolta –, amit ő akkor gyászban és kétségbeesésben írt alá.
– Amikor jött a hír, hogy azonos donorból mindkét kislány megmenthető, először nem is hittem el. Aztán megtudtam a részleteket. Egy fiatal férfi… baleset… agyhalál. A neve nem került nyilvánosságra. De amikor pár évvel később a hírekben olvastam az ön fiának történetét, a dátumot, a körülményeket… ösztönösen tudtam. Tudtam, hogy Levente volt az.
– Miért nem keresett meg? – kérdezte András csendesen, bár hangjából nem hiányzott a melegség.
– Mert azt mondták, nem akarja. És tiszteletben tartottam. De minden vasárnap itt voltunk. Mindig azt mondtam a lányoknak, hogy jöjjünk el ide, hálából. Mert az a férfi… az ön fia… életeket adott. És ezt nem lehet elégszer megköszönni.
András lenézett a földre, ahol apró ujjnyomok látszottak a poros kőlapon.
– Flóra – mondta halkan. – Aki a szívét kapta, igaz?
– Igen. És tudja, néha olyan, mintha Levente egy kis része benne élne. Van benne valami különös érzékenység, ami… ami nem magyarázható.
– Lili pedig… – folytatta András – …a máját. Hogy van most?
Júlia arca megenyhült.
– Jól. Nagyon jól. De mindennap gyógyszert kell szednie, és a kontrollok sosem maradhatnak el. Tudja, ez nemcsak fizikailag nehéz. Évekig alig jöttünk ki a fizetésből. Egyedülálló anya vagyok, három munkahelyen is dolgoztam egy időben. Voltak napok, amikor egy kiflivel mentem el otthonról. De nem panaszkodom. A lányaim élnek. És ez mindennél többet ér.
András hallgatott. A torka kiszáradt, a szíve tele lett. Elővett egy apró bőrtárcát a kabátja zsebéből, majd egy régi fényképet húzott elő. Egy fekete-fehér, kissé megsárgult kép volt: ő, Márta és Levente egy nyaraláson, Balatonfüreden. Levente akkor lehetett tizenhárom.
– Szeretném, ha ezt megtartaná – nyújtotta oda Júliának. – Tudom, hogy csak egy fénykép. De ha már az ő szíve dobog a kislányában, hadd legyen hozzájuk egy arca is.
Júlia átvette, és hosszú másodpercekig csak nézte a képet. Aztán finoman a szívére szorította.
– Köszönöm. Soha nem fogom elfelejteni.
– És… – tette hozzá András –, nem akarom többé titokban nézni, ahogy nőnek fel. Ha ön is úgy gondolja, szeretnék része lenni az életüknek.
Júlia tekintete egyszerre telt meg örömmel és megrendüléssel.
– Flóra és Lili imádni fogják. Mindig is kérdezték, ki volt az a fiú, aki a „csodaszervet” adta nekik. És mindig mondtam: egy angyal. De most már azt is tudják majd, hogy az angyalnak volt egy apukája is. Aki még mindig itt van.
András nem bírta tovább visszatartani. A könnyei újra kicsordultak, de most már nem a veszteség, hanem valami új érzés hajtotta: remény.
A lányok visszaszaladtak, hoztak Andrásnak egy apró gesztenyefigurát, amit ott raktak össze a pad alatt.
– Nézd, bácsi! Ez te vagy, és ez itt Levente! – mondta Lili, és a másik gesztenyefigura nyakába piros fonalat csavartak.
– Az mit jelent? – kérdezte András mosolyogva, a térdére húzva őket.
– A szívét – felelte Flóra komolyan. – Össze vagyunk kötve.
A Levente Alapítvány
HirdetésA következő hetekben a temetői találkozás nem csupán különleges emlékké vált, hanem egy új élet nyitányává.
András először csak egy-egy vasárnapi sétát ajánlott Júliáéknak. A temető után együtt mentek be a városba fagyizni – igen, még októberben is –, vagy egy forró csokoládéra a Király utca egyik csendes kávézójába, ahol a lányok egymás szavába vágva meséltek az iskoláról, a kedvenc tanító néniről, és arról, hogy Flóra titokban szeretne zongorázni tanulni, csak eddig nem mert szólni, mert „túl drága”.
András hallgatott. Figyelt. Megjegyzett mindent.
Nem mondta ki, de már az első alkalommal tudta: nem fogja hagyni, hogy ezek a gyerekek bármit is nélkülözzenek.
Pár hét múlva Flóra egy névnapra zongorát „nyert” egy gyerekrajz-pályázaton, amelyről még a tanító nénik sem tudták, mikor nevezték be. A hangszer pontosan olyan volt, amilyet Flóra álmodott: fekete, fényes, digitális, de súlyozott billentyűs.
Lili asztmájára különleges gyógytorna-kezelést írtak fel a kórházban, amit a legmodernebb budapesti klinikán kaptak meg – „szerencsére bekerültek egy támogatott kísérleti programba”, ahogy az orvos fogalmazott.
Júlia gyanakodott, persze. Őt nem lehetett becsapni könnyen. De András olyan természetességgel intézett mindent a háttérből, hogy eleinte nem lehetett haragudni rá. Nem volt erőszakos, nem kérkedett, csak… jelen volt. Egyre mélyebben és melegebben.
Egyik este, mikor András vendégségben vacsorázott náluk a kis, szalagtéglás lakótelepi lakásban, halkan megszólalt.
– Júlia… szeretnék valamit megosztani magával. Vagyis… valamit közösen létrehozni.
Júlia letette a konyharuhát, amivel épp a gyerekek után törölte fel a kiöntött szörpöt.
– Tessék?
– Alapítványt. A fiam nevében. A Szendrei Levente Alapítványt. Olyan családoknak, mint maguk voltak. Akik élet-halál között lebegnek, miközben nincs pénz gyógyszerre, idő az imára, csak félelem.
Júlia elnémult. A szeme tágra nyílt.
– És… azt szeretném, ha maga vezetné – tette hozzá András. – Mert maga tudja, milyen az, amikor minden a semmibe zuhan, és mégis élni kell tovább.
Aznap éjjel Júlia nem aludt. Másnap sem. De a harmadik reggelre igent mondott.
Az alapítvány nemcsak megszületett – szárnyalni kezdett. A helyi kórházakkal, klinikákkal együttműködve olyan transzplantált gyermekeket és családokat kezdtek támogatni, akik korábban rejtve maradtak a rendszer réseiben. Júlia minden ügyet ismert személyesen, és sokszor ő állt ott a műtő előtt az anyák mellett, miközben gyerekük az életéért küzdött.
András minden nap ott volt az irodában – néha öltönyben, néha kardigánban, néha a lányok rajzaival teleragasztott mappával a hóna alatt.
A helyi sajtó először csak annyit írt: „Szendrei visszatért, de már nem az építőiparba – hanem a szívek közé.”
Öt év telt el.
Egy hűvös novemberi napon a pécsi temetőben több mint száz ember gyűlt össze. Kéz a kézben álltak a sírok között, sokan olyan gyerekeket fogtak a kezükben, akik már nem élhetnének, ha nincs egy ismeretlen donor – vagy épp a Szendrei Alapítvány.
Flóra ekkor már tizenhárom volt. Ott állt egy fehér elektromos zongora mögött, melyet kigurítottak a rendezvényre. Mellette Lili, akinek szeme csillogott az izgalomtól.
Flóra játszani kezdett. Egy saját dalt, amit ő írt. A címe: „Még hallom a szívedet”.
A dallam egyszerű volt, tiszta, gyermekien szomorú, mégis reményteli. És ahogy a hangok belengtek a sírok felett, mintha maga Levente hallgatta volna őket.
A közönség között András állt, Júlia mellett. A keze remegett, ahogy a lányokat nézte. Egy pillanatra Júlia ujjai finoman az övére fonódtak. Nem volt benne semmi több, csak biztos, meleg jelenlét.
A koncert után Flóra odalépett hozzá, és megkérdezte:
– Papa, elmondhatom, hogy te vagy az én második apukám?
András nem tudott válaszolni. Csak bólintott, könnyes szemmel.
Később este, amikor már otthon voltak, András újra elővette a naplóját. Mostanra már nemcsak emlékei voltak benne, hanem tervek, fényképek, rajzok, nevek, történetek.
És beírta aznapra ezt a sort:
„Amikor azt hittem, hogy minden elveszett, kaptam két szívdobbanást vissza. Egyik dobog a lányban, aki mosolyog rám, másik az alapítványban, ami segít továbbadni azt, amit Levente adott nekem: az élet értelmét.”
Flóra azon az estén, mint mindig, elalvás előtt a mellkasára tette a kezét.
– Jó éjt, Levente – suttogta halkan. – Ígérem, hogy érdemes lesz. Minden dobbanásért.
És az a szív, amit már nem őrzött test, de igen egy élet, tovább dobogott – halkan, biztosan, örökké.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
