Visszavittem az állatmenhelyre. Elegem volt belőle.” – mondta kedd este a szomszédunk, amikor összefutottam vele a lépcsőházban. A hangja olyan közönyös volt, mintha csak egy elromlott kenyérpirítót vitt volna vissza az üzletbe.
Megtorpantam. Spoti, az alig 11 hónapos dalmata keverék már nem volt nála. A kutya, aki pár nappal korábban még az én teraszomon játszott, akinek a bundája büdös volt, de a lelke ragyogott, most újra egy hideg, sivár menhely rácsai mögött sínylődött.
– Komolyan visszavitted? – kérdeztem döbbenten.
– Hát persze! Össze-vissza szökdösött, felborított egy virágcserepet, és megkergette a postást is. Ki akar ilyen bajkeverőt a házban? – morogta, majd bevágta maga mögött a kaput.
Aznap este nem tudtam aludni. Folyamatosan az a pillanat járt a fejemben, amikor először találkoztam Spotival. Az előző pénteken történt, szakadó esőben. Épp hazaértem a munkából, amikor megláttam, hogy egy szutykos, ázott kutya bámészkodik az udvarunkban, a szemetes körül.
Kimentem, és ahogy kiléptem a verandára, a kutya odarohant hozzám. Leült a lábam elé, és úgy nézett rám azokkal a barna, könyörgő szemeivel, mintha csak azt mondta volna: „Kérlek… én már nem akarok kóborolni.”
A nyakörvén nem volt biléta. Az illata… nos, inkább bűzös volt, mint illatos. De a tekintete! Mintha az égiek küldték volna hozzánk.
– Jól van, pajtás… – suttogtam. – Várj csak itt.
Odakötöttem a verandakorláthoz, írtam egy cetlit a közeli boltba, hogy hátha valaki keresi, majd visszamentem a házba. Néhány perc sem telt el, és már kaparta az ajtónkat.
– Ez nem normális, Imre – fordultam a férjemhez –, ez a kutya… követni akar.
– Fürdessük meg – javasolta Imre, miközben már a törölközőket szedte elő. – Úgyse lesz rosszabb az illata.
Aznap Spoti úgy játszott a két kutyánkkal, Tóbiással és Megivel, mintha mindig is közéjük tartozott volna. Nem volt morgás, nem volt rivalizálás. Csak nevetés, ugrándozás és boldog farkcsóválás.
Este azonban eljött érte a „gazdája”. Egy mogorva férfi, Kardos Ernő, aki csak zsémbelt:
– Ez a dög mindenbe belehempergőzik, amit talál. Tönkretette a kanapémat is!
– Szerintem okos kutya – válaszoltam óvatosan. – Talán csak több figyelem kellene neki. Tudok adni néhány nevelős videót… vagy akár átnézhetem vele a napirendjét.
Ernő morgott valamit, majd elvitte Spotit.
De három nap múlva, kedden, már vissza is vitte a menhelyre.
És én nem tudtam beletörődni.
Szerda reggel.
– Felhívom az összes környékbeli menhelyet – jelentettem ki eltökélten, miközben kortyoltam a kávét.
– Biztosan jól átgondoltad? – kérdezte Imre. – Három kutya sok… és nem is tudjuk, mi van még a múltjában.
– Ez a kutya nekünk való. Már az első napon úgy éreztem. És ha kell, keresek neki új családot. De nem maradhat ott.
Délelőtt telefonról telefonra vadásztam, kutattam az örökbefogadási papírok után, kértem, könyörögtem. De mindenhol csak toldozott-foltozott információkat kaptam.
– Sajnos nem tudunk felvilágosítást adni – közölte egy unott hang a vonal másik végén.
Csütörtök délután végre elárulták: Spoti tényleg ott van. De nem engedik, hogy meglátogassam. Csak pénteken. Valami „viselkedési próba” kell előtte, ketrecben.
– Ez… komolytalan! – csattantam fel. – Egy 11 hónapos kölyökkutyát zárnak be próbaképp?
Imre csak megfogta a kezem.
– Menj oda holnap. Vidd haza. Tudod, mit érzel – mondta halkan.
Péntek. Délután három óra.Az állatmenhely ajtaja nyikorgott, amikor beléptem. A levegő dohos volt, és még a neonfények is komoran pislákoltak. A pult mögött egy fiatal nő ült, hosszú lófarokkal és fáradt szemekkel. A névtábláján ez állt: „Kozma Ildikó – gondozó”.
– Üdvözlöm. Érdeklődni jöttem a kutya iránt, akit a szomszédom, Kardos Ernő adott le. Dalmata keverék. A neve… hát, azt hiszem, Spoti volt.
A nő végigmért.
– Azt a kutyát most próbavizsgálatra fogtuk. A kennelben van. Nem engedhetünk be hozzá azonnal.
– De tegnap már beszéltünk telefonon… – kezdtem volna.
– Tudom, de nálunk szabályok vannak – vágott közbe. – Kérem, foglaljon helyet, szólok, ha megnézheti.
Leültem. A várakozás lassan emésztő kínzássá vált. A falióra ketyegése, a háttérben ugató kutyák, az idő, ami mintha gúnyosan vánszorgott volna.
Háromnegyed négykor végre megszólítottak:
– A kutya megnézhető. Kísérem.
Mentem utána a hosszú folyosón, a rácsos ajtók mellett. És akkor megpillantottam őt.
Ott ült a ketrecben. Egyedül. A feje lehajtva, de amikor meglátott, felkapta, és… elkezdett vinnyogni. Nem sírt, nem ugatott – vinnyogott örömében, aztán nekiugrott a rácsnak. A mancsával kaparta, mintha csak azt mondaná:„Te vagy az! Te tényleg visszajöttél!”
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem halkan.
– Kérem, legyen óvatos – figyelmeztetett Ildikó, miközben kinyitotta a ketrec ajtaját.
Még be sem léptem teljesen, Spoti – vagy inkább… Casey – rám ugrott. Az első pillanattól kezdve így szólítottam magamban: Casey. Nem tudtam miért, de ez a név illett rá.
– Szia, Casey! – suttogtam, miközben a nyakamba bújt.
És ekkor történt valami, ami örökre bevésődött a lelkembe. Letérdeltem mellé, megsimogattam a fejét, majd elhajoltam, hogy becsukjam mögöttem a ketrec ajtaját. Mire visszafordultam, Casey a két mellső lábával átölelt, és az orrát a nyakamhoz nyomta.
– Te választottál engem… ugye? – kérdeztem rekedten.
Majd megpróbáltam:
– Spoti, gyere ide!
Semmi. A kutya csak pislogott.
Aztán halkan, ahogy napokkal korábban a verandán suttogtam:
– Casey, gyere!
És ő odasprintelt. Pontosan, tökéletesen, úgy ült le mellém, mint egy kiképzett kutya.
A gondozó döbbenten nézte.
– Ez... ez nem is volt betanítva. – motyogta. – Maga tényleg ismeri ezt a kutyát.
– Nem, nem ismertem… – mosolyodtam el könnyezve. – De ő ismert fel engem.
Hazafelé a kocsiban.Casey a hátsó ülésen feküdt, a fejét az ablakkeretre hajtva. Néha rám nézett, aztán kifelé bámult, mintha tudta volna, hogy most kezdődik el az igazi élete.
Otthon Tóbiás és Meginél egy pillanat alatt beilleszkedett újra. Mintha mindig is ott lett volna. Nem kellett újra bemutatkozniuk.
– Te meg mit műveltél velük? – kérdezte Imre nevetve, amikor meglátta, hogy mindhárman boldogan hemperegnek a nappali szőnyegén.
– Semmit. Ők csak… testvérek lettek.
– És a neve?
– Casey. Ezt a nevet választotta magának.
Imre csak bólintott.
– Illik rá. Olyan... meleg, olyan igazi.
A következő kilenc év olyan volt, mint egy álom. Casey megtanulta, hol van a helye, de sosem vesztette el azt a kis kajla játékosságát. Minden este, amikor lement a nap, Tóbiással ketten „énekelni” kezdtek – furcsa, vidám vonyítás, ami a szomszédokat hol idegesítette, hol megnevettette.
Egyetlen dolgot nem tudott megtanulni: hogy maradjon örökké velünk.
Az élet Casey-vel olyan volt, mintha valaki ajándékot csempészett volna a hétköznapjainkba. Nem volt különleges trükkökre kiképezve, nem volt kiállítási példány, de amit adott, azt semmi sem pótolhatta: tisztaszívű, feltétel nélküli szeretetet.
A barátaink gyakran mondták:
– Ez a kutya… mintha tudná, mit tettetek érte.
És valóban. Casey sosem felejtette el, hogy másodszor is visszamentem érte. Minden nap újra és újra meghálálta. Nem tudtuk úgy leülni vacsorázni, hogy ne húzódott volna mellénk. Nem tudtunk elindulni otthonról, hogy ne nézett volna ránk úgy, mintha azt kérdezné:„Ugye visszajöttök?”
Ahogy telt az idő, Casey és Tóbiás teljesen összenőttek. Olyanok voltak, mint két kisfiú, akik egy padban ülnek az élet iskolájában: együtt csibészkedtek, együtt pihentek, együtt kergették az őszi leveleket az udvaron. Megit, a nyugodt golden retrievert, néha idegesítették, de aztán ő is beletörődött a két kis bajkeverő állandó tréfáiba.
– Ezek ketten valami komédiaklubot nyitottak az udvaron – nevetett Imre, amikor egyszer meglátta, hogy Casey egy hatalmas papírdobozt húz maga után, Tóbiás pedig benne ült, mint egy trónon.
És ahogy telt az idő, Casey is kezdett „felnőni”. Már nem kaparta szét a kerti székeket, már nem kergette a postást. Inkább figyelte az ablakból, hogyan játszik a világ. De mindig ott volt. Őrzött. Szeretett. Élt velünk.
Aztán jött az a nap.
Körülbelül a kilencedik év körül kezdődött. Először csak enyhe bizonytalanság volt a mozgásában. Majd jöttek a zavartság jelei. Nem találta meg a tálját. Néha bámult a semmibe. Egy reggel nem akart felkelni.
Az állatorvos, Dr. Kálmán Nóra, hosszú vizsgálat után csöndben ült az irodájában.
– Tudom, hogy nem ezt akarják hallani, de minden arra utal, hogy Casey egy agydaganattal küzd. Nem műthető.
Megdermedtem.
– Meddig…?
– Nehéz megmondani. Lehetnek még hetei. Talán hónapok. De egy biztos: szeretni kell őt minden nap. Még erősebben, mint eddig.
És mi így tettünk.
Az utolsó hónapok… szépek voltak. Fájóan szépek. Casey még utoljára megkergette Tóbiást. Még utoljára megpróbálta elcsenni a reggeli kiflit az asztalról. De már lassabban mozgott. Már nem ugrott fel a kanapéra. Már nem „énekeltek” esténként.
Egy napon, amikor a naplemente narancsszínre festette az eget, Casey felnézett rám, és mintha bólintott volna:
„Elég volt. Készen állok.”
Aznap este, a kertben, a kedvenc takaróján, a tenyeremben pihent meg. Halkan sóhajtott, és… elaludt. Végleg.
Másnap reggel.A ház furcsán csendes volt. Nem volt kopogás az ajtón, nem volt örömteli lihegés, nem volt kis karmok hangja a padlón. Tóbiás csak ült az ablaknál. És este, amikor mindig együtt vonyítottak… csend volt.
Tóbiás többé nem vonyított.
Azt hiszem, így búcsúzott el a testvérétől.
Casey emléke azonban örökké velünk marad.A kiskutya, akit senki sem akart, a lelkünkké vált. Ő lett az, aki megtanított minket arra, hogy néha a legszomorúbb kezdetek hozzák a legboldogabb végződéseket. Hogy a szeretet nem kérdez, nem méricskél, nem válogat – csak ad.
Azóta is, ha valaki azt kérdezi tőlem:
– Miért tartottad meg őt?
Mindig csak ennyit válaszolok:
– Mert ő választott engem. És én soha nem bántam meg.
