Az októberi eső szüntelenül kopogott a benzinkút fémtetején. A vizes aszfalt visszatükrözte a neonfényeket, mintha apró tavacskák szórták volna szét a fényt.Aznap estére már alig volt forgalom: a legtöbb autós sietve hazament a hideg idő elől.
Két dolgozó maradt kint a kút területén: Kiss László, a középkorú, bajszos férfi, aki húsz éve dolgozott már az állomáson, és mellette a fiatalabb kollégája, Farkas Gergő, aki alig fél éve csatlakozott a csapathoz.
– Hú, Laci bá’, ez hosszú nap volt… – sóhajtott Gergő, miközben megtörölte az arcát egy zsebkendővel. – Úgy érzem, mintha három műszakot nyomtam volna le egymás után.– Hát fiam, ilyen ez a szakma – nevetett fel fáradtan László. – De legalább most egy kicsit nyugi van. Végre hazamehetünk.
Épp indultak volna be az irodába, amikor hirtelen éles, dühös ugatás hasított bele a csendbe. Mindketten összerezzentek. A hang a parkoló felől jött.
– Mi a fene ez? – fordult hátra Gergő.
A sötétből előlépett egy vörös bundájú, izmos kutya. Szőre csillogott a nedvességtől, szeme pedig villogott a lámpák fényében. A kutya egyenesen rájuk ugatott, mintha ki akarná kergetni őket a helyről.
– Hé, te meg honnan jöttél? – mordult fel László, bár hangjában több volt a bizonytalanság, mint az erő.– Biztos egy kóbor eb – suttogta Gergő. – Jobb lesz, ha nem megyünk közel hozzá.
De a kutya nem hátrált meg. Épp ellenkezőleg: előrelépett, és a két férfi elé állt, farkát feszesen csóválva, izmai megfeszülve. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ugrani készülne.
– Na, állj csak meg! – kiáltott Gergő, és felemelte a kezét védekező mozdulattal.– Ez nem tetszik nekem… – jegyezte meg László, miközben ösztönösen hátrébb húzódott.
A kutya ekkor hirtelen felugrott, és az elöl álló Gergő mellkasára tette a mellső lábait. Fogai vicsorogtak, torka mélyéből rekedt ugatás tört fel, közvetlenül a férfi arcába.
– Menj innen, dög! – kiabált Gergő, és megpróbálta lelökni magáról.
László ekkor ösztönösen előrelépett, hogy segítsen, de a kutya hirtelen elengedte Gergőt, és őrült módjára szaladgálni kezdett körülöttük. Úgy viselkedett, mintha valamit mindenáron a tudtukra akarna adni.
– Ez bolond! – lihegte Gergő, miközben megragadta a szakadt nadrágja szárát. – Nézd, még ki is tépte a zsebemet!
Valami fényes tárgy csúszott ki a zsebből és koppant az aszfalton. Gergő pénztárcája volt. A kutya villámgyorsan felkapta a szájába, és elrohant vele a benzinkút egyik sarka felé.
– Hé, te tolvaj! – ordította Gergő, és futni kezdett utána.– Várj! – kiáltott László, de már ő is rohant, mert sehogyan sem értette, mi történik.
A kutya megállt pár méterrel odébb, és látszólag várta őket. A szájából kilógó tárcával figyelte a két férfit, majd újra ugatni kezdett – élesebben, kétségbeesettebben, mint korábban.
Ekkor történt a felfoghatatlan: egy hatalmas robbanás rázta meg az állomást. A kutat tápláló egyik hordóból lángok csaptak fel, az acél megremegett, a levegőt pedig perzselő hőség töltötte be.
A férfiak ledermedtek. A robbanás pontosan ott történt, ahol néhány perccel korábban még ők álltak.
A vörös bundás kutya lerakta a tárcát a földre, és komoly tekintettel nézett rájuk.
A lángok vakítóan csaptak fel a hordó körül. A benzinkút oszlopai fémesen remegtek a hőtől, a levegő sistergett, mintha maga az éjszaka is fel akarna lobbanani.
– Úristen… – suttogta László, arca sápadtan tükröződött a fényben. – Ha ott maradunk, most szénné égtünk volna…– Ez… ez lehetetlen! – zihálta Gergő, miközben a földre rogyott. – A kutya… ő vitt el minket onnan.
A vörös bundás állat ott állt pár méterre, és feszült figyelemmel nézett rájuk. Nem támadott, nem morgott többé – szemeiben most valami különös, értelmes fény csillogott.
– Hé… kis haver – szólította meg óvatosan László. – Mit akarsz tőlünk?A kutya ekkor halk morgással a földre tette a pénztárcát, majd körbejárta, mintha jelezni akarná, hogy nincs rossz szándéka.
Gergő lassan közelebb lépett, de László elkapta a karját.– Várj! Nem tudjuk, mire képes.– Laci bá’, maga nem érti? Ez a kutya… megmentett minket! – mondta a fiú, és hangja reszketett az izgalomtól.
A távolban felharsant egy sziréna. Valaki bizonyára meghallotta a robbanást, és már úton volt a tűzoltóság. A két férfi idegesen figyelte, ahogy a lángok egyre magasabbra csaptak, de valahogy mégis a kutyára koncentráltak.
A kutya hirtelen megfordult, és futni kezdett a benzinkút mögötti sikátor felé. Egy pillanatra visszanézett, majd megint futott.
– Azt akarja, hogy kövessük – jelentette ki határozottan Gergő.– Ez őrültség! – tiltakozott László. – Inkább várjuk meg a tűzoltókat.– Nem! – csóválta a fejét a fiú. – Látja maga is, hogy nem véletlenül ugatott ránk. Valamit mutatni akar!
Nem volt idejük tovább vitatkozni. A kutya újra ugatott, élesen, sürgetően. Végül László nagyot sóhajtott.– Jól van, fiam… de ha valami baj lesz, esküszöm, hogy ez volt életem legnagyobb marhasága.
A két férfi futni kezdett a kutya után. A sikátor sötét és vizes volt, a lámpák villódzva világították meg a repedezett falakat. A kutya egyre beljebb vezette őket, mintha pontosan tudná az utat.
– Hová a fenébe visz minket? – morogta László, miközben zihálva tartotta a tempót.– Fogalmam sincs… de valamiért biztos – felelte Gergő.
Pár sarok után a kutya hirtelen megállt egy elhagyott garázs előtt. Szőre felborzolódott, és fojtott morgás tört elő belőle.
Hirdetés– Nézd… – suttogta Gergő. – Ott bent valami mozog.
László észrevette a résnyire nyitott ajtót. Odabent halvány fény szűrődött ki, és mintha hangok hallatszottak volna: fojtott kiabálás, majd egy gyermek sírása.
– Ez nem lehet igaz… – tátotta el a száját László. – Egy gyerek van odabent?
A kutya ekkor újra felvonyított, majd a mancsával kaparni kezdte a rozsdás ajtót, mintha minden áron be akarna jutni.
Gergő szíve hevesen vert.– Most már biztos: nem véletlenül talált ránk. Ez a kutya vezetett ide.
László és Gergő döbbenten álltak az elhagyott garázs ajtaja előtt. A sírás most már egyértelműen hallatszott – gyermeki, rémült hang volt. A kutya egyre idegesebben kaparta az ajtót, szinte őrjöngve, mintha minden másodperc számítana.
– Nem várhatunk! – mondta Gergő remegő hangon, és odaugrott az ajtóhoz. – Segítenünk kell!– Fiam, lehet, hogy veszélyes! – tiltakozott László, de szavai elvesztek a félelem és a kötelesség súlya alatt.
Egy erős lökéssel betörték a berozsdásodott ajtót. A garázs belsejét fojtott fény világította meg: egy villogó, olajfoltos lámpa, rozsdás hordók, és a sarokban egy régi ponyvával letakart kocsi.
A kocsi mellett, egy szennyes pokrócba bugyolálva, egy nyolc év körüli kislány kuporgott. Arcán könnyek csorogtak, kezeit a térdére szorította. Ahogy meglátta a férfiakat és a kutyát, rémülten hátrált, majd suttogni kezdett:– Ne bántsatok… kérlek, ne bántsatok!
A kutya ekkor előrerohant, és mellé feküdt. Finoman nyalogatta a kislány arcát, nyugtatóan, mintha csak azt mondaná: „Most már biztonságban vagy.”
– Édes Istenem… – suttogta László, a szája elé kapva a kezét. – Ez a kutya… ő vigyázott rá!
Gergő letérdelt a kislány elé.– Ne félj… segíteni jöttünk. Hogy hívnak?– …Anna – rebegte halkan a kislány. – Egy bácsi bezárt ide… és a kutya jött velem. Nem hagyott egyedül.
László és Gergő egymásra néztek, szemeikben döbbenet és könnyek csillogtak. A kutya közben ott feküdt Anna mellett, mellkasát emelve, mintha minden lélegzetvételével őrizné a gyermeket.
Ekkor kint felharsantak a tűzoltók és rendőrök szirénái. Valaki nyilván észrevette a robbanást, és riasztotta a hatóságokat. A két férfi intett egymásnak, majd óvatosan kiemelték Annát a sarokból. A kislány remegve kapaszkodott Gergő karjába, de a szeme sarkából folyton a kutyát figyelte.
– Jön velünk, ugye? – kérdezte reszkető hangon. – Nem hagyjuk itt…– Nem, kicsim – mosolyodott el Gergő, miközben megsimogatta a kislány haját. – Ő most már hozzád tartozik.
A kutya szorosan követte őket kifelé, a lángok fénye megvilágította a vörös bundáját, amely most úgy ragyogott, mint valami hősi köpeny. Amikor kiértek az utcára, a rendőrök értetlenül néztek rájuk: egy gyermek, két sokkos állapotban lévő benzinkutas, és egy kutya, amely szinte katonás fegyelemmel állt mellettük.
– Mi történt itt? – kérdezte az egyik rendőr.László rekedten felelte:– Egy kutya… egy egyszerű kóbor kutya megmentette az életünket… és egy gyerekét.
A történet persze hamar elterjedt a városban. Az emberek először kételkedtek, de amikor a kislány könnyes szemmel mesélte el, hogyan vigyázott rá a kutya a sötétben, már senki sem vonhatta kétségbe.
Anna szülei nem hittek a szemüknek, amikor újra karjukba zárhatták a kislányt. A vörös bundás kutyát pedig rögtön befogadták – onnantól kezdve a neve Őrség lett. Mert mindenki tudta: ő nem egyszerű kóbor kutya volt. Hanem egy őrző. Egy hős.
Az emberek azt beszélték, hogy azon az októberi éjjelen nemcsak egy benzinkút menekült meg a pusztulástól, hanem egy kislány élete is új esélyt kapott – mindezt egy állatnak köszönhetően, aki jobban értette az embereket, mint ők egymást.
És ahányszor Anna később álomba szenderült, a vörös bundás kutya mindig ott feküdt mellette, szemét a sötétbe szegezve, mintha azt ígérné:– Soha többé nem engedem, hogy bántsanak.
