Aznap borús idő volt. Nem az a látványos, drámai viharos fajta – csak a szokásos, nyomasztó októberi szürkeség, ami alatt az ember még a saját gondolatait is tompábban hallja.
A ravatalozóban mély, sűrű csend ült meg, mint valami fullasztó pára. Még a levegő is állni látszott. Csak egy lény mozdult: egy német juhászkutya, Rex. Csendben állt a koporsó mellett, jobb mellső mancsát rátette a fenyődeszkára, orrát a fához nyomta, és nem mozdult. Mint aki parancsra vár.
Parancs viszont nem jött.
Gazdája, Major Gergely, a megye egyik legjobb nyomozója, már három napja halott volt.
A hivatalos jelentés szerint „egy útszéli rutinellenőrzés során életét vesztette, miközben megpróbált elfogni három, lőfegyverrel rendelkező bűnözőt”. Hősi halál. Dicsőség. Posztumusz kitüntetés. A hírek is leadták, a belügyi szóvivő pedig elcsukló hangon olvasta fel a közleményt.
De Rex… nem hitt ebben.
Nem rázta le magáról a gyászt, nem nyüszített, nem ugatott. Csak ott állt, feszült izmokkal, remegő orrlyukakkal, és szimatolt. Valamit keresett. Valamit érzett, amit mi nem.
A közelben állt Gergely özvegye, Petra, és nyolcéves lányuk, Luca. A kislány csendben bámulta a kutyát, valami fura felismeréssel a szemében, amit a felnőttek gyakran elfelejtenek: hogy az állatok nem hazudnak. Nem játszanak. A kutya tud valamit. És a gyerek is érzi.
Én hátul ültem. Szántó Iván vagyok. Civil vagyok, informatikus, de Gergő jóbarátja voltam. Tudtam, hogy valami nem stimmel. És ahogy Rex mozdulatlanná dermedt, én is újra átgondoltam, amit az elmúlt napokban hallottam.
Aztán megtört a csend.
Rex hátralépett. Szemei egy pontra szegeződtek. Egy férfire az első sor szélén. Civil ruhában volt. Elegáns. Nem sírt. Nem nézett senkire. Csak egyenesen előre. És Rex – az addig némán gyászoló állat – morgott. Mélyen, komoran.
A járőr, aki a pórázt fogta, ijedten húzta vissza a kutyát.
– Rex! Helyedre!
De Rex nem engedelmeskedett.
A férfi mozdulatlan maradt. Cipőjén egy sárfolt. Az orra mellett egy alig észrevehető vércsepp. És a cipő sarka alatt… egy szürke anyagdarab. Egyenruhaszövet. Épp olyan, mint Gergely nadrágjáé volt.
Ekkor rezgett meg a zsebemben a telefonom.
Egyetlen üzenet:
„Vidd el Rexet. Azonnal. Ne bízz senkiben. Mihály.”
És én tudtam: itt kezdődik valami. Valami, amit nem lehet hagyni elsimulni. Valami, amit csak egyetlen lény érzett meg elsőként. A kutya.
A ravatalozó fojtó csendje nem múlt el, csak átalakult. Mint amikor egy hegy gyomrában szunnyad a lavina – csendes, de veszélyes. A levegőben ott lebegett valami, amit nem lehetett megnevezni. És a kutya – Rex – megérezte.
Lassan hátrébb lépett a koporsótól, a mancsáról lecsúszott a fenyődeszkán pihenő karom. Visszanézett. De nem a gazdája emlékét kereste a fa illatában – hanem valamit a jelenből. Egy szagot. Egy árulást.
Ott állt a közelben egy férfi. Elegáns, sötét öltöny, tiszta cipő, metszett arcél. Nem sírt. Nem hajtott fejet. Csak figyelt – úgy, mint akinek ez az egész inkább kötelező gyakorlat, mint személyes veszteség. És Rex ráemelte a tekintetét. Majd elindult felé.
A mellette álló fiatal rendőr ösztönösen meghúzta a pórázt.
– Helyedre, kutya! – suttogta.
Rex azonban megmerevedett. A bundája megfeszült, háta enyhén púpos lett. És aztán megtörtént: morgott. Mélyről, torokból, fenyegetően, mint aki felismeri azt, aki veszélyt hozott a falkára.
A gyászolók összerezdültek.
Én hátul ültem. Egyszerű fekete öltöny, leszegett fej. Nem akartam feltűnni. De amikor Rex így viselkedett… tudtam, hogy gyanakszik. És ha Rex gyanakszik, akkor valami nincs rendben.
Megcsörrent a zsebemben a telefonom. Egyetlen rezgés. Egy üzenet:
„Iván. Vidd el Rexet. Azonnal. Gergő tudta, mi történik. Ne bízz senkiben. – M.”
Mihály. Gergely régi társa. Évek óta „szabadságon” van, azóta, hogy „baleset” érte. Egy ideig nem is hallottam felőle. Azt hittem, elvitte a csend. De most újra szólt.
Felálltam. Végigmentem a padsorok között. Előttem a koporsó, mögötte Rex. A fiatal rendőr kérdőn nézett rám.
– Elnézést – mondtam csendesen –, én vagyok az, akire Gergely rábízta a kutyát. Tudta, hogy ha bármi történik, Rex nem maradhat a hivatalnál.
– Én… ezt nem tudom, uram. Nincs erről papírom – hebegte a fiú.
– Van róla dokumentum. De most nem az a fontos. Ha ez a kutya nem kerül ki innen sürgősen, valakit megharap. Nézze csak meg. Nézze, hogyan néz arra az emberre ott – biccentettem a civilruhás férfi felé. – Gergely sem bízott meg benne. A kutya sem. Ugye érti?
A fiú habozott. A keze remegett a pórázon. Végül bólintott. Átadta.
– Ne menjen messzire – mondta, de nem nézett a szemembe.
– Csak egy kis levegő – válaszoltam. – Csak… ki innen.
Rex lépett mellém. A mozgása feszes volt, izmai megfeszültek, de már nem morgott. Ahogy elindultunk kifelé a ravatalozóból, hátra sem nézett. Nem kellett. Ő már tudta: a gazdája halála mögött nem véletlen baleset állt. Hanem valami más.
Odakint hűvös, őszi szél fogadott. Az ég szürkén lógott fölénk. A ravatalozó hátsó parkolójában egy sötét kombi állt, motorral, ablaka résnyire lehúzva. A vezető ülésen ott ült Mihály.
Kinyitotta az ajtót, amint meglátott.
– Szálljatok be. Most. Gyorsan.
Rex ugrott be elsőként. Én utána.
– Tudtad? – kérdeztem, miközben elindultunk.
– Sejtettem. De most már biztos vagyok benne. Ők ölték meg Gergelyt. Mert megtalált valamit. És nem volt hajlandó befogni.
– Akik túl sokáig ültek túl magas helyen. Akik azt hitték, hogy egy kutya nem tud olvasni. De azt elfelejtették, hogy a kutya szagol. És Rex már akkor tudta, hogy hazudnak… amikor még mi sem.
Rex a hátsó ülésen feküdt. De nem aludt. Figyelt. Várt.
És most már én is tudtam: valami van a birtokában. Valami, amit Gergely rábízott. Valami, amit most meg kell találnunk.
Az autó már elhagyta a várost. A főút melletti erdősor suhant mellettünk, a kocsi belsejében csak a motor zúgása hallatszott – meg Rex nyugodt, lassú lihegése a hátsó ülésen. Mihály vezetett. Szemei a visszapillantón.
– Az a fickó, aki ott volt… – kezdtem.
– Igen. Tudom. Nem először látom. Korábban „belső ellenőrzésként” mutatták be. De Gergő sosem bízott benne.
– És most?
– Most már tudjuk, miért.
Mihály egy félreeső bekötőútra kanyarodott. Egy erdei faház állt ott, elhagyatott, négy évszakosnak mondott, de látszott, hogy rég nem járt benne senki.
– Itt maradunk pár napig. Addig kiderítjük, mit hagyott ránk Gergő – mondta Mihály.
Rex nem vakkantott. Csak leugrott a hátsó ülésről, és a ház felé szaladt. Olyan céltudatosan, hogy szinte nevetséges volt.
– Honnan tudja, hova megy?
– Nem tudja. De érzi. A kutyák tudják, ha valamit rejtegetnek előttük. És Gergő… biztosan rejtett valamit.
Bent a házban minden poros volt, de a kandallóban száraz fa várt, mintha valaki előkészítette volna a visszatérést. Mihály hozott be néhány konzervet a kocsiból, én pedig leültem Rex mellé, aki már a saját nyakörvét szaglászta. Úgy forgatta a fejét, mint aki pontosan tudja, hol kezdje a keresést.
– Hé, barátom… – suttogtam, és lehajoltam hozzá. – Mi van ott?
A nyakörv bőrből készült, vastag, jól tartott, de volt rajta egy furcsán megvastagodott rész. Olyan volt, mint egy dupla varrás, mintha valamit beledugtak volna. Elkezdtem óvatosan bontani. A szálak nehezen adták meg magukat, de nem sokára megpillantottam valamit.
Egy pendrive. Apró, fekete, poros, de ép.
Mihály odalépett.
– Mi ez?…
– Amit Gergő rábízott. Hogy eljusson azokhoz, akik nem félnek kinyitni.
Bekapcsoltuk a régi laptopját. A pendrive egyetlen mappát tartalmazott, jelszóval védve. A mappa neve egyszerű volt:
„Farkas 22”
Mihály rám nézett.
– Találd ki a jelszót.
Rex ott ült, és figyelt. A szemébe néztem.
– Mi lehetett a legnagyobb közös élményetek? – morogtam félhangosan. – Mi az, amit csak te tudsz, haver?
Aztán eszembe jutott: egy régi történet, amikor Gergely mesélte, hogyan tanította Rexet először nyomkövetésre egy levendulamezőn. Viccesnek tűnt, de komolyan vette. Egy hónapig minden nyomon ott volt az illat.
Beírtam: levendula2020
A képernyő pislantott. A mappa megnyílt.
Több tucat fájl. PDF-ek. Feljegyzések. Hangfelvételek. Nevek. Dátumok. Árnyak, amik most előléptek a sötétből.
Rex felnézett ránk. Szemében csendes büszkeség. És talán… megkönnyebbülés.
A laptop monitorja hideg fényt árasztott a sötét szobában. Mihály lassan görgette a dokumentumokat, egyik fájlról a másikra ugorva. Egy idő után már nem is beszéltünk, csak néztük az egyre szorosabbá fűzött neveket, összegeket, cégeket. Ál-közbeszerzések. Fiktív karbantartások. „Kutyás képzési alapítvány” fedőnéven futó pénzmosó szervezet.
És mindenhol: Gergely kézírása. Kiegészítések, időpontok, helyszínek. A férfi nem nyomozott – dokumentált. Tudta, hogy amit összegyűjt, egyszer valakinek szükséges lesz. Valakinek, akiben megbízik.
Vagy valakinek, akit Rex majd kiválaszt helyette.
– Ez itt… – Mihály hangja halkan tört meg – ez már nem csak zsaruk. Ezek már belülről bűnöznek. És a rendszer… hagyja nekik. Egyenesen a belügy költségvetéséből mentek ki ezek az összegek. Nézd ezt a nevet… „Boros-Kövér Security”. Ez a cég nyert 27 milliót „rendőrkutyák kiegészítő felszerelésének fejlesztésére”.
– És tudtommal csak egyetlen kutya kapott új nyakörvet – mondtam sötéten, és Rex fejét megvakartam.
A kutya figyelt. Mintha tudta volna, hogy róla van szó. Vagy azt is érezte volna, hogy mi következik.
Mert nem sokkal később valami megváltozott.
A faház körül csend honolt – túl csend. Még a szél sem fújt. A telefon térerője hirtelen eltűnt. Mihály odasúgta:
– Árnyékolják a körzetet. Tipikus rádiócsend. Valaki tudja, hogy itt vagyunk.
Rex felállt. A fülei hátracsaptak, a szemei az ajtóra szegeződtek. Egy halk morgás a torkából indult – az a fajta, ami azt üzeni: valaki jön, és nem barátként.
– Pakolj – mondta Mihály, és már csukta is le a laptopot.
A pendrive visszament a nyakörvbe. Épp időben.
Mert az ablaknál fényszórók tűntek fel.
Egy fekete furgon. Ablaktalan. Lassú mozgás.
– Ezek nem hoznak idézést – mondtam, miközben a hátsó ajtó felé rohantunk.
Rex nem ugatott. Nem lihegett. Katonás fegyelemmel tartott mellettünk, szinte hangtalanul. Tudta, hogy most nem a labda után kell szaladni. Ez most valami más.
A hátsó kijáratnál már várt ránk Mihály régi terepjárója.
– Tíz másodperc, és ránk törik az ajtót – morogta Mihály, miközben bedobta a laptopot az ülés alá.
Rex ugrott be elsőként. Én utána. Mihály hátranézett – a furgonból ekkor három fekete kabátos alak ugrott ki.
– Megvannak! – kiáltotta az egyik.
Mihály nem várt tovább. Rátaposott a gázra, az autó felhördült, és a keskeny, erdei úton kilőtt, mint egy golyó.
– Kik ezek? – lihegtem.
– Nem hivatalosak – felelte Mihály. – Hívhatod őket „belső tisztogatóknak”. Ők nem írnak jegyzőkönyvet. Ők megoldanak problémákat. Csendben. És Gergő volt a problémájuk. Most mi vagyunk.
Rex a hátsó ülésről figyelte az ablakot. Amikor a kanyarban visszanéztem, a furgon fényszórói még ott voltak.
– Ki kell juttatni az anyagot valahogy. Most. Még ma.
– Egyetlen esélyünk van – válaszolta Mihály. – Az a srác, akit Gergő említett nekem egyszer. Egy újságíró. Független. Volt háborús tudósító, most oknyomozóként dolgozik. Nincs állami támogatása, nincs kötődése. Talán... még nem vásárolták meg.
– Hol találjuk?
– Budapesten. De nem maradhatunk nyomon. Előbb el kell tűnnünk a térképről.
A kocsiban senki sem beszélt egy ideig. Csak a motor zúgása és Rex halk szuszogása hallatszott. A kutya mellém hajtotta a fejét. Nem aludt. De pihent. Tudta, hogy még szükség lesz rá.
És ekkor tudatosult bennem valami.
Ő nem csak egy kutya.
Ő a bizonyíték.
A kulcs.
A célpont.
És talán az egyetlen élőlény ebben a történetben, akit nem lehet lefizetni, megfélemlíteni vagy megvezetni.
Mert ő nem felejt.
Egy nappal később – egy eldugott belvárosi lakás, Budapest
A redőny félig le volt húzva. A levegőben állott kávé, cigarettafüst és állandó feszültség illata terjengett. Az asztalon egy régi írógép mellett három laptop, néhány összegyűrt jegyzet és egy felkapcsolt diktafon villogott.
HirdetésAz ablaknál egy férfi állt – ötvenes, szögletes arc, borosta, zsíros copf, kávéval a kezében.
– Maga vagy Iván? – kérdezte.
– Igen. És ő Mihály.
– És ő? – biccentett Rex felé.
– Ő a történet lényege – feleltem.
A férfi bólintott.
– Hozzák a pendrive-ot?
– Igen – mondta Mihály, és letette az asztalra. – De előbb egy kérdés. Honnan tudta, hogy jövünk?
A férfi elmosolyodott. Keserűen.
– Gergely még hónapokkal ezelőtt járt itt. Nem mondott sokat, de hagyott egy üzenetet. Azt mondta, „ha egyszer egy német juhász kopog be egy informatikussal meg egy szétvert ex-zsarival – hallgasd meg őket”. Hát… itt vagyunk.
Elindította a fájlokat.
– Ó, bakker… – suttogta, ahogy megjelent az első név. – Ez nem egy sima kis sztori. Ez… ez rádönti az asztalt a fél belügyi hálózatra.
Rex közben a szoba sarkában feküdt, figyelt. De nem nyugodott. Az orra rángott. Valamit érzett.
– Van kamera az utcában? – kérdeztem.
– Nincs. Direkt ilyen házat választottam – felelte az újságíró. – De ez most már mindegy. Ha eddig nem követtek titeket, akkor is ránk szállnak, ha ezt nyilvánosságra hozom.
– Akkor csinálja gyorsan – mondta Mihály.
A férfi bólintott, és nekiállt másolni az anyagot. Épp befejezte, amikor egy hang törte meg a csendet.
Kopp-kopp.
Valaki kopogott az ajtón.
Mindenki megmerevedett.
Rex felugrott, a bundája azonnal felborzolódott. Mély morgás hagyta el a torkát.
– Ez nem a postás – jegyeztem meg halkan.
Az újságíró elővett egy pisztolyt az íróasztal fiókjából.
– Hát jó. Akkor most játsszuk le a végjátékot.
Mihály intett nekem.
– Hátsó lépcső. Azonnal. Vidd Rexet. Én maradok, feltartom őket.
– Nem – tiltakoztam. – Együtt jöttünk, együtt megyünk.
– Nincs együtt. Most választani kell: vagy te, vagy az igazság. Én csak félig vagyok már élő, Iván. Te még nem.
A laptopon közben elindult egy automatikus feltöltés. A fájlok útjukra indultak – titkosított csatornán, több irányba. És ha eljutnak a végpontig…
Az ajtó újra megzörrent.
Kattanás. Egy retesz. Egy lépés. Egy lövés? Nem. Egy figyelmeztetés.
– Vigyétek Rexet! – üvöltötte Mihály. – Ez már nem a miénk! Ez most már az övé!
Kitéptem a hátsó kijárat kulcsát a falból, és rohanni kezdtem. Rex velem futott. Az utcán már hallottam a hátsó ajtón dörömbölő csizmák zaját.
És akkor megláttam őket.
Két motoros. Egy furgon. Sötét autók.
Ők is el akarták hallgattatni az igazságot.
A lábam alatt kopogott a lépcső, a kezem szorította Rex pórázát, de ő igazából már nélkülem is tudta, merre kell futni. A hátsó udvaron át jutottunk ki az utcára, ahol az ősz már lehullatta a leveleket – és ahol az árnyak nem az avarból jöttek, hanem emberekből.
Két férfi ugrott ki az egyik autóból, épp amikor kiértünk.
– Állj meg! – kiáltották.
De nem álltunk.
Rex megiramodott, húzott magával, mintha pontosan tudná: most nem elbújni kell, hanem túlélni. A háztömb mögött egy sikátor nyílt, amin keresztül egy szervizúthoz juthattunk. A túloldalon – reméltem – ott lesz a megváltás. Vagy egy újabb csapda.
Lövések csattantak mögöttünk. Egy vakolatdarab lepattant a falról mellettem. A szívem a torkomban dobogott.
– Gyerünk, Rex, még egy kicsit!
Ő nem válaszolt. Csak futott. És vezetett.
A szervizúthoz érve egy zöld Peugeot állt – motorral. A sofőr egy nő volt, szőke haj, sapka, napszemüveg.
– Iván? – kérdezte, amikor meglátott. – Gergely mondta, hogy lehet, eljön az a nap.
– És te ki vagy?
– A lánya vagyok.
Elszorult a torkom.
– Ülj be – mondta. – Már nem vagyunk biztonságban. De még nem késő.
Két nappal később – ismeretlen helyen
A laptopon már minden hírportálon ott volt a cím:
„Szolgálati kutya buktatta le a belügy árnyékhálózatát?”
Nevek. Felvételek. Dátumok. Egy állítólag „meghalt” nyomozó kézzel írt jegyzetei. Egy újságíró, aki azóta eltűnt. Egy rendőr, akinek nyoma veszett. És egy kutya, akiről senki sem tudja, hol van.
A nyilvánosság robbant. Vizsgálóbizottság, nemzetközi sajtó, diplomáciai botrány. Volt, aki lemondott. Volt, akit elvitt a kommandó. Volt, aki „balesetet szenvedett”.
És valahol, messze egy vidéki házban…
Rex feküdt a verandán. A nap sütötte a bundáját. A szemei csukva voltak, de az orra még mindig dolgozott.
Mellettem Luca ült. Felnőtt már. De Gergely mosolya visszatért az arcán, amikor Rexet nézte.
– Apu büszke lenne – mondta.
– Az igazság néha soká jön – feleltem. – Néha csak egy kutya tudja elhozni.
Rex halkan horkantott. A mancsát megmozdította, mintha álmában is figyelné, merre szökik a hazugság.
