Kedves ismeretlen kisfiú.
Ma délután mikor igyekeztem vissza a kórházba, a Deák Ferenc téri megállónál felszállt a metróra egy anyuka kislányával, és kisfiával. Elég izgatottak voltak, és valami filmekről beszélgettek. Nyilván valamelyik plázába igyekeztek az aktuális kedvenc mesére. Legfelspannoltabb állapotban a kisfiú volt, aki néhány perc beszélgetés után máris a kedvenc szuperhősöm kilétére volt kíváncsi. Hát kicsit meglepett. Ki a kedvenc szuperhősöm? Kevés gondolkodás után rá is vágtam: A fiam. Ezután picit összeráncolta homlokát a pókemberes sapkája alatt. És jött is a következő már nehezebb kérdés. Miért? Huh. Mert nagyon sokat van kórházban, de nagyon ügyes, erős és nagyon türelmes. Ezután megint töprengősbe váltott kicsit, de aztán szerencsére már jöttek is a következő filmes élmények beszámolói. Nem sokkal később szálltak le. A tömeg miatt már nem igen értettem mit mondott, ráadásul elkezdett kutatni hátizsákjában is. Mikor végzett, gondosan visszazárta, és egy mini focilabdát adott, mondván hozzam el Tibikének játszani. És gyógyuljon meg. Anyukája mindezt egy mosollyal nyugtázta is, és már el is tűntek. Már csak annyit tudtam mondani, hogy remélem egyszer majd együtt is fociztok valahol, valamikor. Szép hogy egy kilenc éves gyerkőcnek ennyire tiszta lelke van. Bízok benne, hogy így is marad. Kedves kisfiú legyen nagyon szép napotok, és nagyon sok örömötök az életben!
És jelentem a labda leszállítva a szuperhősnek.
