Ha valaki veszi rá a fáradtságot és végig gondolja, hogy mi is az a Szeretet, akkor mindenféle vallás nélkül komolyan meg is fog térni. Életünk szeretettel való átvilágítása ugyanis azt jelenti, hogy az első emlékünkig visszamenően fénybe borítjuk az egész életünket és megvizsgáljuk azt, hogy valójában mi történt velünk, amióta az eszünket és szívünket tudjuk. Kikkel voltunk/vagyunk kapcsolatban, ki volt és van közel, ki távol és miért? Ki az, akinek valóban köszönhetünk sokmindent és mit? Mit kaptunk és mit adtunk? Most, ebben a pillanatban szeretve érezzük-e magunkat? Ha igen, miért és ha nem, miért nem?
Lélektanilag biztosan üdvösebb, ha az ember kicsit próbál magára nem nyomorult bűnösként tekinteni, hanem egy olyan élőlényre, akit különböző hatások értek. Történtek dolgok, amiket valahogyan próbált a helyére tenni.
Lényegében az ember mindig mindent a helyére próbál tenni, ez olyan ösztönös. Pakolunk éjjel nappal, ez az egész életünk. Kintről be, bentről ki, hozzuk, visszük, húzzuk-vonjuk magunkat, a családunkat, mindenkit folyton folyvást s néha megállunk. Megállapítjuk, hogy úristen, mennyi mindenünk van, de - ez vagy az, még nincs. S akkor ismét nekiállunk és fel s alá járkálunk addig-addig, míg megtelik az életünk zsúfolásig mindennel. Tele leszünk különböző hasznos és sokszor haszontalan dolgokkal. Rengeteg feladatunk lesz, hiszen minden beszerzett dolog rendben tartása további időt kér az életünkből. A nagyobb lakás több takarítás, a több dolog mindig több idő. Több figyelem.Több az életünkből.
A mohóság onnan tör elő, ahol az űr is van bennünk. Amit a minket ért elhanyagolás, nemszeretés, bántalmazás mart ki belőlünk. Eszeveszett módon próbáljuk a dolgainkkal ezeket az üres helyeket benépesíteni, persze nem fog menni, hiszen „kint” nem lehet a „bent”-et betölteni. Mégis számtalan kísérletet teszünk.Különböző embereket ismerek más-más élethelyzetben, akik kisebb-nagyobb vagyonnal rendelkeznek, de egy valami közös bennük: nem érnek rá. Mert lakjanak egy nyomor telepen, vagy százmilliós villában, egyszerűen mindig annyi, de tényleg annyi dolguk van, hogy saját maguk nem dolguk. Most jöhetne egy közhelyes rész a rohanó világról, amit kihagynék.
Ez a nagy rohanás - a nagy rohanásaim közepette - mindig élénken érdekelt. Ifjú koromban nagy mennyiségben fogyasztottam stimulánsokat s hittem, hogy miattuk pörögtem fel annyira. Na de sokan semmit nem szednek, mégis kifulladásig pörögnek, állandóan szédítve magukat s a körülöttük élőket. Lehet a túlzott kávéfogyasztás az oka, mint vesztébe rohanó világunk démona. Amióta isszuk, minden sietősebb lett.
Ellenőrizhetetlen, mi volt előbb, a kávéfüggés, vagy a teljesítménykényszer.
De mi a köze ennek a szeretetnyelvekhez?
Mindössze annyi, hogy egymás nyelvét megtanulni nem igazán lehet lóhalálában. Aki futott már komolyabb távot párban, az átérzi, hogy nagy sebességgel annyira nem megy az összhangosdi.
A beszédhez, az egymáshoz való odaforduláshoz le kell lassulni. Ez egy kihagyhatatlan mozzanata a valódi kapcsolat születésének.
A szervezetünkben folyamatosan jelenlévő stimulálószerek: a túltolt koffein, cukor, só és fehérje fogyasztás mind-mind hajszolják az életfontosságú szervrendszereinket s erre jön még rá az egymillió információ per perc, ami az idegrendszerünknek fújja szünet nélkül a sípot(egy, kettő, egy, kettő). Mintha egy végtelenített ötéves terv dolgozna bennünk, vasárnap és szünnap és pihenő nélkül.
Végkimerülésig.
Az egyetlen kiút ebből az állapotból a módszeres felszámolása az összes ilyen és ehhez hasonló dolognak az életünkben. Étrend és életrend. Énidő, mi idő, veled, velük, együtt. Töltve, hogy töltsön, ne merítsen. Életünk világosságba borítása egyszerű, őszinte kérdésekkel és az azokra adott őszinte válaszokkal lehetséges.
És a hatodik szeretetnyelv elsajátításával, ami nem más, mint saját magunk.
