Aki pedig ezzel nem kíván egyetérteni, vagy éppen abszurdnak tartja, azt intoleránsnak, kirekesztőnek, esetleg szexistának nevezik.
Tudom, hogy léteznek embertársaim, akik nem tudnak azonosulni azzal a testtel, azzal a nemmel, amelybe beleszülettek, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez rengeteg szenvedést és nehézséget okoz számukra. Annak ellenére, hogy én magam nem értek egyet a jelenkori megoldási kísérletek többségével, örülök, hogy olyan társadalomban élhetünk, ahol az érintettek nem az én véleményemet kérdezik, hanem saját maguk dönthetik el, hogy miképpen viszonyulnak saját identitásukhoz. Tehát ha úgy kívánják, fölvállalhatják a maguk választotta identitást, sőt, ha akarják, akár át is műttethetik magukat olyanra, amilyenre csak akarják. De miért nem elegendő, ha a társadalom teljes szabadságot biztosít minden polgárának ahhoz, hogy megélje, ha nemi identitása eltér a többségétől? Miért kéne egy kisebbség kedvéért lebontani a többség által elfogadott évszázados, sőt, évezredes kulturális mintákat, archetipikus mélységekben gyökerező társadalmi normákat és irányelveket?
Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére. Így jutottunk el odáig, hogy nem pusztán kívánatos és jó dolog másnak lenni, hanem hogy ciki, sőt, szigorúan tilos nem-másnak lenni.
Avagy miután a közintézmények főbejáratait (nagyon helyesen) akadálymentesítettük a mozgáskorlátozott embertársainkra való tekintettel, és a lépcsők mellé kerekesszékes közlekedésre alkalmas rámpákat építettünk, tényleg szükséges a lépcsőket ledózerolni? A kerekesszékes embertársaink valóban traumatizálódnak a lépcsők látványától, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy vannak, akiknek két egészséges lábuk van? Sőt, ha továbbvisszük a párhuzamot, akkor az identitáspolitika ideológiai harcosai szerint nem csak a posta, az okmányiroda és a városháza lépcsőit kell ledózerolni, hanem a Nemzeti Múzeum, az Akropolisz, a Szent Péter-bazilika lépcsőit is, de még a Genezis könyvében szereplő Jákób lajtorjáját is át kell nevezni, hogy az ősi szöveg ne legyen kirekesztő.
A progresszív identitáspolitika ugyanis pontosan úgy viselkedik, ahogy minden totalitárius rendszer tette ezt a múltban: nem pusztán a jelent akarja uralni és a jövőt meghatározni, de a múltat is a maga képére akarja formálni. Ha lehet, a múltat retusálni kell, átírni, betiltani, de a legjobb végképp eltörölni.
Ezért kell átírni évszázadok óta élő, generációk sokasága által megőrzött hagyományokat, apáról fiúra szálló tradíciókat (egyébként pfujj, ez is szexista volt!), az emberiség kollektív tudattalanjának kincseit őrző meséket, ikonikus irodalmi alkotásokat, vagy akár a Szentírás szövegét is, amennyiben nem gendersemlegesek, vagy nem felelnek meg a PC (politikai korrektség) követelményeinek.
Az önfelszámoló identitás
A progresszív identitáspolitika igyekszik erősnek, modernnek, toleránsnak és érzékenynek bemutatni az általa preferált értékrendet, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. E divatos ideológia és annak társadalmi leképeződései első ránézésre a toleranciáról, elfogadásról és a feltétel nélküli szeretetről szólnak. Aki egyetért vele, lájkolja, posztolja, osztja, az jó fej, haladó, szivárványos, modern és toleráns, aki nem, az viszont maradi, intoleráns, bigott, barnainges, erőszakos, kirekesztő, esetleg fasiszta. A haladó identitáspolitika által érzékenyített lélek ugyanis beteges, gyenge, ugyanakkor erőszakos és önpusztító.
