Az erős identitás valójában nem sérül, amikor szembetalálkozik az övétől eltérő identitással, ahogy az erős értékrenddel bíró lélek sem traumatizálódik, amikor szembekerül az övétől eltérő értékválasztással. Vegyünk egy példát! A mi gyermekeink megszokták, hogy a családi asztal körül ülve, étkezés előtt imádkozunk. Ám azt is tudják, hogy az oviban és a suliban ez nem szokás, tehát ebből a szempontból mi egy kisebbséget képviselünk. Vajon miért nem jut eszembe bemenni az oviba és kötelezővé tenni mindenki számára, hogy asztali áldást mondjanak étkezés előtt? Vagy hogy az összes gyerek várja meg, amíg az én gyermekem elmondja az asztali áldást, és csak azután hozzálátni az étkezéshez? Nem, a gyermekem nem fog traumatizálódni az óvodában amiatt, hogy az intézmény nem kíván alkalmazkodni az ő kisebbségi szokásához, én pedig nem kívánom megváltoztatni az óvoda szokásrendjét a saját kisebbségi létem lelki békéje miatt. Ugyanezen okok miatt nevezhető teljes nonszensznek az a progresszív gyakorlat, mely során bizonyos országokban beszüntetik a karácsonyi vásárokat, betiltják az adventi betlehemeseket, lebontják az évszázadok óta épített utcai kőkereszteket, megszüntetik a húsvéti körmeneteket, megváltoztatnak karácsonyi énekeket, mondván, mindezek sértik a muszlim kisebbség érzékenységét. Ez nem igaz. A muszlim kisebbségnek ugyanis nagyon is erős identitástudata van, és pontosan tudják (a saját otthonaikban kőkeményen meg is követelik), hogy aki vendég, az alkalmazkodik azokhoz, aki otthon van (más kérdés, hogy nagyon sokan egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, ám ennek semmi köze az érzékenységhez és a traumákhoz).
Amikor muszlim országokban turnézom, nem sérti az érzékenységemet az, hogy ott muszlim mecsetek, szokások és jelképek vannak előtérben, sőt, gyönyörködöm azok szépségében, miközben megtartom és egy pillanatig sem érzem fenyegetve a saját keresztény értékrendemet. Ez így van rendjén!
A “safe space” mérhetetlen infantilitása
Éppen az imént emlegetett Jordan Peterson fejtette ki, hogy az identitás nem pusztán az ember szubjektív érzékelésétől függ. Illetve 2 és 4 éves korunk közt még valamennyire természetesnek mondható, hogy elvárjuk a környezetünktől, hogy úgy tekintsen ránk, aminek önmagunkat gondoljuk: királynak, Ronaldónak, dinoszaurusznak, Singer varrógépnek, tarajos sünnek vagy Winnetounak. A személyiség egészséges fejlődésének egyik legfontosabb és legérzékenyebb processzusa éppen abban áll, ahogy a magunkról alkotott képünk organikus kölcsönhatásba lép azokkal a visszajelzésekkel, melyeket a környezetünk ad számunkra. Ennek belátásához bőven elegendő a józan paraszti ész, hiszen hiába érzem magam Ronaldónak, ha a grundon állandóan a kapuba állítanak a srácok, Alain Delonnak, ha egy kislány sem jön el velem randira, Albert Einsteinnek, ha minden dolgozatom kettes. Ha a visszajelzéseket nem vesszük figyelembe, akkor elszakadunk a valóságtól, és egy beteges, rögeszmés, infantilis, nárcisztikus személyiség válhat belőlünk.
HirdetésKépzeljük el, hogy én, aki egy általános iskolai harmadikos kisfiú vagyok, valóban elhiszem magamról, hogy én vagyok Alain Delon reinkarnációja, az iskola legmenőbb arca, akiért nemhogy az osztály legszebb leánykái, de még a nyolcadikos lányok is megőrülnek, és akkor még nem is beszéltünk Edit néniről, a csinos és fiatal tornatanárnőről. Ekkor – ahelyett, hogy kipróbálnám, vajon hogyan működik "terepen" ez az alsó tagozatos, hátulgombolós Alain Delonka – a diákönkormányzat hathatós segítségével elérem, hogy az egész iskola kötelező módon Delon úrnak szólítson, megtiltanám, hogy bárki kételkedni merészeljen alaindelonságomban, továbbá – nehogy megsérüljön érzékeny énképem – alapvető személyiségi jogként kötelezővé tenném, hogy velem randizzanak a legszebb lányok. Meg persze Edit néni.
Ha mindezt elképzeltük, akkor már meg is van, hogy mit jelent a haladó körökben használt "safe space" kifejezés. A safe space az a hely, amely biztosítja számomra, hogy soha senki ne kérdőjelezze meg a szubjektív ön-érzékelésem érvényességét, ezáltal biztosítva azt, hogy a gyerekes énképem ne legyen kénytelen kölcsönhatásba lépni a valósággal.
