Mit is jelent ez hosszú távon? Azt, hogy egy infantilis, küzdeni képtelen, narcisztikus társaság fogja ráerőszakolni a maga beteg világképét a többségi társadalomra. Amit pedig modern, progresszív társadalmi fejlődésként artikulálnak, az valójában egy patologikus pszichés működés társadalmi normává emelése.
Út a tejes káoszba
Mindezek gyakorlati következményeképpen most ott tartunk, hogy amennyiben valaki transzneműként él, akkor a körülötte élő társadalom nem pusztán elfogadni köteles ezt, hanem köteles a választott neme szerinti jogokat biztosítani számára. Tehát egy női identitással élő férfi elindulhat női sportversenyeken, bemehet a női mosdóba, vagy a zuhanyzóba, elvárhatja, hogy nőként szólítsák meg, hogy ne hangozzék el a metróban, hogy "Hölgyeim és uraim". A haladó gondolkodás mindezt óriási társadalmi fejlődésként éli meg és ünnepli, mert kizárólag a kisebbség jogai felől közelíti meg a kérdést.
Pedig ezzel a szemléletmóddal az a legnagyobb probléma, hogy – bár már az iménti példák is rengeteg morális kérdést vetnek fel – egy határtalan és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi káoszra nyit kaput.
Az identitáspolitika ugyanis nem fog megállni a nemek kérdésénél, mert nem is teheti! Ha az vagyok, akinek-aminek érzem magam, akkor az nem vonatkozhat kizárólag a nememre!
Ha én transzkorúnak érzem magam, ami azt jelenti, hogy 45 éves férfi létemre egy 8 éves kislánynak érzem magam, akkor jár nekem gyermekfelügyelet? És vajon öltözhetek az uszoda női öltözőjében? És az ugrálóvárba bemehetek, ahol ki van írva, hogy csak 8 év alatti gyermekeknek? Ha esetleg két hónapos kisfiúnak érzem magam, akkor a 72 éves édesanyámnak (ezúton is csókoltatom szeretettel) jár a GYES?
És ha 67 évesnek érzem magam, akkor elballaghatok a nyugdíjfolyósító intézetbe, kérhetek nyugdíjat?
Ha a Fesztiválzenekar brácsaművészeként koncertmester identitásom van (tehát transz-szólamú vagyok), akkor a zenekar kénytelen koncertmesteri szobát és persze gázsit fizetni nekem? Vagy esetleg a kollégáim teljes joggal megszakadnak a röhögéstől és megkérdezik, hogy nincs-e lázam?
És ha én transzsorsú vagyok, például olimpiai bajnok identitással rendelkezem, akkor jár az aranyérem és persze az életjáradék? És ha esetleg én transzfinanciális identitással rendelkezem (azaz egy szegény testébe született gazdag embernek tartom magam), akkor jár nekem egy hatalmas vagyon?
Tényleg ne higgyük, hogy ez vicc! Bár úgy tűnhet, de ami tíz éve rekeszizmokat görcsberántó vicc volt a Monty Pythonban, az ma a legteljesebb valóság. Tehát a mai viccek is valósággá fognak válni, úgyhogy gondolkodjunk róluk felelősséggel!
Transzkorú embertársaink már vannak, és tényleg komolyan veszi őket az érzékenyített, azaz a progresszív identitáspolitikára finomhangolt társadalom! 2015-ben a Daily Mail online kiadása adott hírt arról a kanadai hétgyerekes családapáról, bizonyos Stefonknee Wolschtról, aki 46 évesen döbbent rá, hogy ő nő, mégpedig egy újszülött kislány. Hat évvel később, midőn már hatéves kislány identitással rendelkezett, otthagyta a "kirekesztő, elavult és sértő" gondolkodású (azaz a progresszív identitáspolitikával és a genderelméletekkel szemben minimális megértést tanúsító) családját, és új életet kezdett olyan barátaival, akik kvázi a szüleiként örökbe fogadták őt, hogy kedvére cumizzon, babázzon és kifestőkönyveket színezgessen. Kanadában mindehhez teljes támogatást kapott, különböző LMBTQ szervezetek, sőt, haladó szellemiségű egyházak is bátorították őt, mondván, milyen csodálatos, hogy végre szégyenkezés és bujkálás nélkül megélheti valós identitását. Ugye, értjük, hogy itt nem csak az a probléma, hogy a feleségét és a hét gyermekét magára hagyó 52 éves pasas rózsaszín tüllruciban barbizik egy cukimuki lányszobában?! (Bár én már itt feladom…) Ugye, értjük, hogy nem az a kérdés, hogy mennyire vagyunk toleránsak és jó fejek, amikor ehhez a transzkorú férfihez próbálunk viszonyulni? Hanem hogy ez egy pokolian veszélyes dominó effektus kezdő impulzusa. Ugyanis fölmerül a kérdés, hogy akkor ez a férfi/kislány vajon köteles-e gyerektartást fizetni a hátrahagyott gyermekei után. Egy hatéves kislány ugyanis nem kötelezhető ilyesmire… És akkor indulhat az őrület!
Vagy itt a másik történet: egy 69 éves holland férfi, bizonyos Emile Ratelband kereken 20 évvel érzi fiatalabbnak magát tényleges koránál, ezért megpróbálta átíratni a születési dátumát a helyi okmányirodánál, amit a felelős szervek megtagadtak tőle. Ezért aztán a jó Emile beperelte az okmányirodát, mondván, hogy amennyiben egy transznemű megváltoztathatja a nemét, akkor ő, aki büszke transzkorúnak tartja magát, miért nem teheti meg ugyanezt a korával kapcsolatosan... A bíróság egyelőre nem engedélyezte a változtatást, mert bár elismerte az illető jogát a kora megváltoztatásához, kezelhetetlennek tartja azt a problémát, hogy ebben az esetben éppen 20 év törlődne egy személy életéből. És akkor a transzsorsú, a transzfinanciális, transzfajú, illetve a transzszólamú embertársainkról még nem is beszéltünk!
Konklúzió: Monty Python, a sakk és a vizsla
A központi kérdés nem az, hogy ki milyen identitástudattal rendelkezhet, ki minek vagy kinek érezheti, illetve képzelheti magát, hanem hogy ebből mi következik az őt körülvevő többségi társadalom számára.
Nem azért érzi magát a ma embere a Monty Python legvadabb epizódjában, mert egy egyetemista férfi királynőnek érzi magát, hanem azért, mert a genderideológia gondolatrendőrsége a tanáraik számára kötelezővé teszi, hogy őfelségének szólítsák őt, mondván, hogy tiszteletben kell tartani a választott identitását. Nem azért, mert bizonyos embertársaink szerint 72+ nemi identitás létezik, hanem mert a kanadai kormány emiatt nyelvújításba kezdett, és kötelezővé tette az új személyes névmások (például zhe és zher) használatát. Nem azért, mert vannak a "normálistól" eltérő beállítottságú embertársaink, hanem mert az LMBTQ+ mozgalom ideológiai harcosai és a gender studies társadalommérnökei a társadalom átformáló törekvéseik miatt elvárják, hogy harcba szálljunk a józan ésszel, a biológiával, a nyelvtannal, a történelemmel, a természet legalapvetőbb törvényeivel, átírjuk a kulturális kánont, és ha lehet, a Szentírást is. Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy egy pár évtizedes, erőszakos ideológia kedvéért bontsuk le a nyugati társadalom alappilléreit, tekintsük semmisnek, elavultnak és meghaladottnak azokat az archetípusokat, melyek oszlopként tartják a nyugati kultúrát. Ez nem szabadság, hanem őrület. A szabadsághoz szilárd értékrendre van szükség, valamint arra, hogy azt rugalmasan kezeljük – engedjük, hogy eltérhessenek attól azok, akik úgy látják helyesnek. Nem pedig arra, hogy szüntessünk be minden értékrendet.
Egy híres mondás szerint a sakk azért olyan zseniális, mert csak néhány szabályt kell betartani, és a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előttünk. Ám ha azt a néhány alapszabályt betiltjuk, akkor nem a valódi szabadság kapuja nyílik meg előttünk, hanem értelmetlenné válik az amúgy csodálatos játék.
Hirdetés
Két mondatban összefoglalva: A szabadság egészséges mértéke odáig tart, hogy minden embertársamnak elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy vizslának érezze magát, és akként is éljen. De ha emiatt én köteles vagyok neki kutyaházat építeni, napi háromszor megsétáltatni és megetetni, az már nem szabadság, hanem erőszak és elmebaj.
Bolyki László
(Illusztráció forrása: freerepublic.com)
