Ezeken éltünk kiskorunkban, és mégis egészségesek voltunk (1. oldal)

Hogy mit ettem akkor, amikor kicsi voltam… sokra nem emlékszem. Nem volt okostelefonom, amivel fotókat készíthettem volna a fogásokról, de abban biztos vagyok, hogy a menü sosem volt fényűző. És nem is volt kidekázva, vagy kevés/sok kalóriával megbélyegezve. Nagyinak nem volt ideje számolgatni a kalóriákat. Ő arról sem tudott, hogy a fehérjék és a szénhidrátok összeverekednek a tányéron. Csak az ösztöneit követte, és az unokája kívánságait. Alapjában viszont bármit megettem, ami a hűtőszekrényben létezett, melyet a kertjéből takarított be, és amire ideje volt, hogy elkészítse.

A reggelivel az asztalon nőttem fel, ami szinte mindig egy csésze meleg kakaó volt vajas, lekváros kenyérrel. Ebédkor, ami mindig 12-kor volt, levest és másodikat kaptam, vacsorára pedig általában az jutott, ami az ebédtől megmaradt, vagy valami gyorsan elkészíthető étel. Semmi bonyolult. Senkinek sem volt ideje órákig könyökölni az asztalnál, hisz folytatni kellett a játékot ott, ahol délben abbamaradt. Sütiről csak vasárnap lehetett szó. De hétközben is jutott ám finomságból, mikor tejbegríz, mikor tejberizs kandikált ki nagyi jól ismert lábosából.

A csésze tea, amely közösen gyűjtött gyógynövényekből készült, sosem hiányzott, akárcsak a főtt tej és a méz sem. Házilag készített kovászos kenyér, sajt és túró, főtt tojás, kerti paradicsom és uborka szintén mindennapos eledelünk volt, ritkábban pedig omlett is került az asztalra. Télen, disznóvágás után pedig a füstölt kolbász, szalonna, házi pástétom és ízletes fasírozott volt a menü. Mikor tele volt a pocakom, megállás nélkül rohangáltam az udvaron, a szomszédok udvarán, a pajtásoknál vagy együtt kint a réten. Csak akkor álltam meg, mikor délben ismét asztal mellé szólítottak. Nem válogattam, a leveseket is mind szerettem, legyen az húsleves, krumpli-, paradicsom-, bab-, zöldség- vagy salátaleves. Kedvencem mindig a karfiol- és karalábéleves marad (ezekbe kevés a zöld lapi).