Sz.E.: – Ha nem változik semmi, akkor borzasztó.
A legfrissebb publikált kutatási eredmények elképesztő szenvedésről beszélnek, ha nem történik semmi. Aszályok, éhínség, betegség, konfliktusok, háborúk.
Ez a legrosszabb változat. Ha ez következik be, akkor ezeknek az összesített hatása oda vezethet, hogy 2050 táján az emberiség létszáma lefeleződik. Nem egy csapásra, hanem egy folyamat eredményeképp. Ha ezt nem akarjuk, akkor cselekednünk kell. Csökkenteni kell a veszélyforrásokat. Ez a katasztrófa ugyanis a civilizáció végét jelentheti. Van még egy veszély, ez is nagyon fontos: szokták mondani, hogy ma már nem keletkezhet spontán élet a Földön, mert maga az élet változtatta meg azokat a körülményeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az élettelen anyagból élő alakuljon ki. A jelenleg ismert civilizációk finom technológiája a durva technológiából alakult ki. A durva technológia az ipari forradalom idejéhez köthető. Bizonyos ásványkincsek, mint a vas és a szén nagyon könnyen hozzáférhetők voltak. Nagy-Britanniában azért tudott elkezdődni az ipari forradalom, mert a kettő szinte egy helyen volt. Németországban azért késett, mert nem volt meg mindkettő egy helyen. A könnyen hozzáférhető, nagy mennyiségű ásványkincsek mára elfogytak. A finom technológia összeomlása esetén nem tudnánk a durva technológiához visszatérni. Ha tehát valóban bekövetkezik az apokalipszis, akkor óhatatlanul is valahová a kőkorszak és a középkor közé esnénk vissza technológiai ételemben.
– Az átlagember nyilván erre azt mondja, hogy ez úgysem fog megtörténni, majd megoldják a politikusok meg a tudósok.
Sz.E.: – Lehet, de ennek egyelőre nem sok jelét látom, pedig a legújabb számítások rosszabb eredményeket jósolnak, mint a korábbiak.
F.G.: – Ráadásul van, ami nem megoldható. A víziszint-emelkedésre például nincs kihatásunk. Ha átesik a kritikus ponton, akkor akár láncreakcióként is felgyorsulhat és visszafordíthatatlanná válik. És ha métereket emelkedik a vízszint, az újabb tragikus folyamatokat fog elindítani, amire nem lesz időnk megfelelően reagálni.
Sz.E.: – Mondok egy példát. Az indiai szubkontinensen 1,4 milliárd ember él. A két legnépesebb terület a Gangesz-sáv és a tengerparti régió. Az előrejelzések szerint a tengerparti sávot elönti a víz, a Gangesz völgyében viszont szárazság lesz. Hova fog vándorolni több 100 millió ember? Mit fognak enni? Milyen lesz a társadalmi rend? Nem a levegőbe beszélünk, amikor szörnyű konfliktus-helyzeteket vizionálunk.
– Egyéni szinten is tud mindenki tenni valamit. Ha ezt mindannyian megtennénk, akkor az 7 milliárd cselekvést jelent, ami nyilván meglátszana a Földön.
Sz.E.: – Igen, de ehhez nagyon nagyfokú ismeretterjesztés szükséges. Az embereknek meg kell érteniük, hogy nekik is tenniük kell valamit, nem elég várni a politikusoktól és a tudósoktól a segítséget. De ha ma Magyarországon megkérdezzük az embereket, hogy tegyünk-e a valamit a klímaváltozás ellen, akkor a többség azt mondja, hogy igen. Ám ha megkérdezzük, hogy hány forintot áldoznának a vagyonukból erre, akkor lohad a lelkesedés, pedig sokkal többet veszthetünk annál, mint amit sajnálunk feláldozni a közösségért.
Sajnos a demokrácia sem kedvez a helyzetnek, mert a politikusoktól nehezen várható a hosszútávú gondolkodás, a választásokat négyévente kell megnyerni, nem 2050-ben.
Luxemburgi Zsigmond 50 évig ült a trónon. Ha ma egy politikusnak 50 éve lenne, akkor egészen máshogy gondolkodna. Demokráciában nagyon nehéz hosszútávú elkötelezettségekkel problémákat megoldani, mert az érdekek rövidtávúak. Kizárólag a hosszútávon gondolkodó állampolgárok tudják ezeket kikényszeríteni a politikusokból. Gondoljunk bele, hogy hány klímakonferencia, egyezmény és megállapodás volt eddig, de a szén-dioxid kibocsátás azóta is vidáman növekszik! Az USA most például kilépett a párizsi egyezményből, amely szerint eleve minden ország maga határozza meg saját hozzájárulását annak érdekében, hogy enyhítse a globális felmelegedést. Természetesen nem biztos, hogy a legrosszabb forgatókönyv fog életbe lépni, de minél később és/vagy minél kevesebbet teszünk, annál nagyobb a veszélye, ezt bátran ki lehet mondani. Én tényleg nagyon félek attól, hogy végünk van.
HirdetésBeszélgetőtárs: Gundel Takács Gábor
