Amint odaértem és befordultam a sarkon, szinte sokkot kaptam. Három háztömbnyi kamion parkolt a ház előtt. Azt hiszem, minden kamionos ott volt, aki egymérföldes körzetben elkapta a kisfiú hívását.
Mindenki segíteni akart neki, hogy boldogabbá tegye a napját, az életét.
Felkaptam a kerekesszékéből, beültettem a kamionba és mentem vele egy nagy kört. Soha nem fogom elfelejteni a boldog arcát.
Szine minden sofőr magától ajánlotta fel, hogy beleadja a közösbe, amije van – gyorsan összedobtuk, ami pénz volt nálunk, és odaadtuk a kisfiúnak, tegye el, és adja oda az édesanyjának, ha hazaér. Ezután minden sofőr elköszönt, majd elmentek. Teddy Maci megrázta a kezemet és ezt kérdezte: „Nem baj, ha majd újra felhívlak?” Könnyes szemmel búcsúztam el tőle.
Nem sokkal később, amikor újra bekapcsoltam a rádiót újabb meglepetés ért.
– Brékó, brékó – hallottam a kisfiú hangját. Csak az anyukám köszönetét szeretném tolmácsolni. Azt üzeni, hogy mindenkiért elmondunk egy különleges imát!
