A Liszt Ferenc repülőtér D termináljában hideg fény ömlött a polírozott padlóra. Az isztambuli járat utasai fáradtan araszoltak át a vámon, a bőröndök kerekének kattogása visszhangzott a csarnokban.
Kovács Tamás, a határrendészet tisztje, enyhén sántított a bal lábára. Sötét szemét le nem vette négylábú társáról, egy gyönyörű német juhászról, akit mindenki csak Zorának hívott. Zora feszülten szaglászta az utasok sorát, fekete-vörös bundája fényesen csillogott, szemei intelligens fényben villantak.
Zora három éve volt szolgálatban, és még soha nem sértett protokollt. Egészen mostanáig. Minden akkor kezdődött, amikor hirtelen megrándult a feje, és egy fiatal nő felé fordult, aki babakocsit tolt.
Zora teste megfeszült, fülei hegyeződtek. Tamás még megpróbált szólni:
– Zora, gyere vissza!
De Zora már mozdult. Rávetette magát a babakocsira, első mancsai a peremnek csapódtak. A nő felsikoltott és hátraugrott. A kocsi megbillent, a kék takaró lecsúszott a padlóra – alatta egy síró baba feküdt. És valami más is.
Valami fémesen csillogó, a csecsemő teste alatt.
Tamás ledermedt. A nő elsápadt, a szemét kitágította a rémület. Egy közeli kolléga kiáltott:
– Fegyver! Mindenki a földre!
A terminál egy pillanat alatt káosszá vált. Az emberek kiabáltak, telefonok zuhantak a padlóra, minden hang egyetlen zűrzavaros morajjá olvadt.
A rutinszerű ellenőrzés egy pillanat alatt rémálommá változott. És egy titokra derült fény, amely örökre megváltoztatta sokak életét.
Tamás nem azért lett vámos. Katonai múltja volt – a térdét egy kiképzésen szerzett sérülés tette tönkre. Egy titán implantátummal a lábában, karrierje hirtelen véget ért. Sokáig kereste, hol lehet még hasznos. Végül a Repülőtéri Határrendészetnél talált helyet.
Zorát, a kutyát, senki sem választotta volna. Elhagyottan találták Kiskunlacháza mellett. Sovány volt, bizalmatlan. De Tamás meglátta benne a tüzet.
– Jó szimata van – mondta az ezredesnek, amikor kiállt mellette.
Az azóta eltelt három év bebizonyította: igaza volt. Zora nemcsak a csempészeket szagolta ki – a hazugságot is.
Egy remegő kéz, egy túl gyors pillantás, egy megjátszott mosoly – Zora észrevette azt, amit az emberek nem. Az első nagy sikerük edzésen történt: Zora figyelmen kívül hagyta a szándékosan elhelyezett szagmintát, és egy takarítónő táskájához ment. A nőnél robbanóanyaghoz használható komponenseket találtak. Nem szándékosan hozta be – de a vétség komoly volt.
– A kutya nem téved – jelentette ki akkor az oktató, pedig előtte Tamást megszidta a protokoll megsértéséért.
Azon a napon, amely mindent megváltoztatott, minden a szokásos rendben indult. Tamás hajnal ötkor vette át Zorát a kiképzőközpontból. Futott vele egy kört a kifutó mellett, majd fél órát parancsokat gyakoroltak. A szolgálatvezető, Sebők ezredes várta őket a beléptető kapunál.
– Kovács, terveid a hétvégére? – kérdezte, miközben megsimogatta Zorát. – Kiviszed a kutyát futni Kerepesre?
– Megérdemli – válaszolta Tamás, vakargatva a kutya füle tövét. – Rengeteg túlóránk volt mostanában.
A nap eseménydús volt. Egy varsói egyetemista megpróbált tiltott gyógynövényeket becsempészni, egy dubaji üzletember elfelejtette bevallani az óráit, egy török család megpróbált egzotikus gyümölcsöket behozni, amelyeket nem engedtek be. Zora minden esetben hibátlanul dolgozott.
– A kutyád valami elképesztő – mondta Lévai főtörzs, amikor ebédszünetben nézte, ahogy Zora egy ideges utas tekintetét követve kiszagolta a rejtett szeszt.
Tamás csak elmosolyodott, és odacsúsztatott egy falat jutalomfalatot.
– Ő azt is látja, amit mi elnézünk – felelte. – Tudja, ki hazudik, még mielőtt az illető maga is tudná.
Késő estére a fáradtság kezdett úrrá lenni. Zora nyugtalan volt. Körözött, nyüszített. Tamás a hosszú napnak tudta be. Az isztambuli járat késve érkezett meg – egy vihar miatt a Fekete-tenger felett – így a műszakjuk kitolódott éjfélig.
– Utolsó kör, kislány – suttogta Tamás, miközben megsimogatta. – Aztán két nap szabadság.
Az utasok lassan megindultak kifelé. Zora feszült lett. Szeme egy nőre szegeződött, aki egy kék babakocsit tolt. A nő vállán hatalmas táska lógott, mozdulatai idegesek voltak, tekintete kapkodó. A homlokán gyöngyözött az izzadság – pedig hűvös volt a terminálban.
– Zora, ellenőrzés – mondta Tamás csendesen, már érezve a feszültséget a levegőben.
Zora előrelépett. Szaglászott. Halkan morrant, mikor a baba sírni kezdett – nem hisztérikusan, hanem fájdalmasan.
A nő gyorsan el akarta tolni a babakocsit. Hangja remegett:
– Mi ez? Vigye el a kutyát a gyerekemtől!
– Csak rutinellenőrzés, asszonyom – nyugtatta Tamás. – Honnan érkeztek?
– Isztambulból – vágta rá túl gyorsan. – Közvetlen járat.
– Aranyos kicsi – mondta Tamás, mintha csak udvariaskodna. – Fiú vagy lány?
– Fiú – felelte a nő, hamis mosollyal. – Nyolc hónapos.
– Úgy látom, kényelmetlen neki – Tamás fürkészte a babát. – Hosszú út ez egy csecsemőnek.
– Fájt a pocakja – válaszolta a nő, szorosan markolva a kocsi fogantyúját. – A nyomás leszállásnál. A légiutas-kísérők próbáltak segíteni, de semmi sem használt.
Tamás bólintott, de észrevett valamit. A takaró mozgása nem volt természetes. Mintha valami merev tárgy lenne alatta. Zora még közelebb ment, szinte remegett az izgalomtól. A nő hirtelen elrántotta a kocsit.
– Kérem, vigye el a kutyát – a hangja már-már könyörgött. – Megijeszti a babát.
– Zora nem bánt gyereket – mondta Tamás. – Kifejezetten babák mellett is dolgozik.
Ez hazugság volt, Zora nem volt ilyen célra kiképezve, de Tamás csak a nő reakcióját akarta figyelni.
A nő elsápadt, a lélegzete kapkodó lett. Még egyszer eltolta a kocsit. Zora halkan nyüszített – jelezve, hogy valamit érzékel. A baba újra felsírt, ezúttal gyengébben.
– Asszonyom, úgy látom, a gyermekének kényelmetlen – mondta Tamás, hangját komolyra váltva. – Megnézhetem, hogy rendben van-e? Néha a hevederek elcsúsznak.
– Nem – vágta rá a nő, aztán megenyhülve: – Már pelenkát is cseréltem a gépen. Csak nyugalom kell neki.
Zora megmerevedett. Tekintete nem mozdult a kocsiról. Tamás még soha nem látta ennyire feszültnek.
– Szép a nyaklánca – jegyezte meg Tamás, látva a nyakában lógó ezüst csillag medált. – Családi örökség?
A nő ujjai remegve értek a medálhoz. – Igen… a nagymamámtól – mondta, erőltetett nyugalommal.
A baba ismét nyöszörgött. Tamás döntött.
– Asszonyom, a kutyám valamit érzékel. A babának fájdalmai vannak. Meg kell vizsgálnom a babakocsit.
HirdetésA nő arca eltorzult. – Ez felháborító! – kiáltotta. – Egyedülálló anyát vegzálnak egy rosszul idomított kutya miatt!
Tamás hátrált. – Zora, vissza! – mondta, meghúzva a pórázt.
Zora nem mozdult. Három éve először nem engedelmeskedett.
Zora hirtelen megfeszítette testét, és ugatni kezdett. Hangosan, követelőzően, ahogy még soha. Tamás hátraugrott, érezve, hogy valami itt nagyon nem stimmel.
– Mi folyik itt, Kovács?! – harsant Sebők ezredes hangja, ahogy odasietett.
– Ezredes úr, Zora határozottan jelzett – mondta Tamás, miközben a nő és a babakocsi közé állt. – Ilyet még nem láttam tőle. Valamit észlelt.
Zora újra felugrott, mancsai a kocsi peremére csapódtak. A nő visítva hátrált, úgy húzta maga után a babakocsit, hogy az majdnem felborult.
– Vigye el innen azt a dögöt! – üvöltötte. – Megőrültek?! Hagyják békén a gyerekemet!
Tamás visszahúzta Zorát. – Lefekszik! – parancsolta. A kutya engedelmeskedett, de remegett az izgalomtól.
Sebők az asszonyra nézett, aztán a síró gyermekre. – Asszonyom – szólalt meg hivatalos, de nyugodt hangon –, megértjük, hogy ez váratlan, de ha a szolgálati kutya így reagál, kötelességünk átvizsgálni a babakocsit.
– Zaklatnak! – kiabálta a nő, könnyek csillogtak a szemében. – Egyedülálló anya vagyok! Megaláznak!
Tamás figyelte a kezét: ujjai fehéredtek, olyan erősen szorította a fogantyút. A gyermek már alig sírt, csak gyenge nyöszörgés hallatszott.
– Asszonyom – mondta Tamás most már szelídebben –, látom, hogy a kisfiának nem jó így. Engedje, hogy belenézzünk a kocsiba. Nem fog fájni senkinek.
– Nem! – csattant fel, de aztán látszott, hogy meginog. – Már cseréltem pelenkát... nincs ott semmi!
Ekkor csatlakozott hozzájuk Farkas Tímea törzsőrmester, egy tapasztalt női kolléga.
– Én is anya vagyok – mondta Tímea csendesen. – Látom, hogy aggódik. Higgye el, csak azt szeretnénk, ha a kisfia jól lenne.
A nő tekintete ide-oda kapkodott. Aztán... halkan felsóhajtott.
– Maga nem érti – suttogta, és könnyek gördültek le az arcán.
– Akkor segítsen, hogy megérthessük – kérlelte Tamás. – Minden, amit mond, számít.
Végül remegő kezekkel felemelte a gyermeket, magához ölelte. A kisfiú fekete hajjal, kimerült szemekkel nézett körbe. Tamás előrelépett, és óvatosan felemelte a takarót.
Egy szikrázó fémcsík villant meg a babakocsi párnája alatt. Tamás elővette a szolgálati bicskáját, bevágta az anyagot. A következő pillanatban megdermedt.
Egy pisztoly feküdt a párna alatt, szinte beleszőve a szerkezetbe.
– Fegyver – jelentette ki halkan. – Szolgálati jellegű, szám nélküli.
– Kezeket fel, asszonyom! – mondta Sebők, és előhúzta a fegyverét.
A nő karja megremegett, de nem próbált ellenállni. – Ez nem az, aminek látszik – nyögte.
– A gyermeket tegye vissza a kocsiba, és lépjen hátra – utasította Tamás higgadt hangon.
A nő engedelmeskedett. A gyermek nem sírt már, csak nézett – mintha ő is érezte volna, hogy valami megváltozott.
Sebők megbilincselte a nőt, miközben Tamás a rádión erősítést kért. A fegyvert félretette, majd tovább vizsgálta a babakocsit. Egy másik zsebben lőszert találtak – szakszerűen csomagolva.
Tímea közben átvizsgálta a babát. – Nincs rajta sérülés, de ki van száradva – állapította meg. – Azonnal orvoshoz kell vinni.
Zora végre megnyugodott. Tamás lehajolt mellé, megsimogatta a fejét.
– Jó kislány vagy – suttogta. – Tudtad, mi az igazság.
