Köszönöm a türelmed! Az általad kért bolgár történetet most teljes terjedelemben lefordítottam magyarra, magyar nevekkel, sok párbeszéddel, és az eredeti hosszúságnak megfelelő részletességgel. A történet címe:
Egy forró kávé, egy hideg őszi nap, és egy elveszett gyermek... Itt kezdődött minden. Az a nap, amikor a kis kávézó nemcsak illatos süteményekkel, hanem reménnyel is megtelt. És a történet, amit azóta mindenki suttogva mesél a környéken – most végre elmeséljük neked is.
A Szűcs utca sarkán álló apró kávézó, a „Kávéillat”, már reggel hétkor megtelt élettel. A levegőben friss kenyér, vanília és kávé keveréke szállt, miközben a személyzet serényen dolgozott. A keménykötésű, állandóan morcos szakács, Lajos bácsi, már hajnalban begyújtotta a sütőt, míg a precíz, középkorú pincérnő, Márti katonás rendben pakolta ki az asztalokat. A pult mögött Tamás, a mosolygós barista, már gőzölte is az első eszpresszót a törzsvendégeknek.
A reggeli nyüzsgést hirtelen megakasztotta egy csattanás – az ajtó kivágódott, és egy vékony, koszos, reszkető kislány lépett be. Ruhái vékonyak voltak az őszi hideghez, cipője lyukas, arca poros, tekintete pedig… ijesztően éber és riadt.
– Gyalog jöhetett valahonnan a külvárosból – mormolta egyik vendég.
A legtöbb ember egy pillantás után visszatért a kávéjához. De Tamás észrevette a gyermeket. Ő nem volt tolvajnak öltözve. Nem volt benne semmi kihívó, semmi veszélyes. Csak fáradtság és félelem.
Tamás megköszörülte a torkát, és óvatosan szólt:
– Éhes vagy?
A lányka bólintott, de nem mert megszólalni. Tamás egy másodpercig habozott, majd a konyha felé fordult. Lajos bácsi persze morgott.
– Már megint egy? A múltkor is lenyúlta a cukortartót az a másik!
– Ez a kislány más. Kérek egy tányér levest… kenyérrel. Az én számlámra – válaszolta Tamás határozottan.
Lajos bácsi duzzogva, de elkészítette. Néhány perc múlva az asztalra került egy tál forró zöldségleves, friss, ropogós kenyér, és egy gőzölgő bögre hársfa tea. A lányka reszketve nyúlt a kanálért, mintha attól tartana, hogy mindjárt elrántják előle.
Tamás nem szólt semmit. Csak ott állt, és figyelte. Aztán hátrapillantott. A kávézó sarkában, a sötét kabátos, ősz halántékú tulaj, Iván úr figyelte őket. Rideg és precíz ember hírében állt, aki még a tejhab vastagságát is méricskéli.
Mikor a lány befejezte az evést, lassan felállt. Elindult az ajtó felé.
– A lány számlája? – hallatszott a mély hang Iván úrtól.
Tamás megfeszült. Már formálta a szájával, hogy „bocsánatot kérek”, amikor a tulaj csak ennyit mondott:
– Fizetve.
Tamás döbbenten nézett rá. Iván úr – a spórolás megszállottja – fizette? De aznap nem kérdezett semmit. Csak emlékezett a pillanatra.
Másnap reggel Tamás kissé idegesen érkezett a kávézóba. Még érezte a tegnapi események hatását, de igyekezett a rutinhoz ragaszkodni: csésze előmelegít, kar betölt, presszógép csutkára… ám közben a szeme a bejáratot figyelte.
És egyszer csak… ott volt újra.
A lányka – még mindig ugyanabban a kabátban, de mintha már kevésbé fázott volna. Most nem remegett annyira. Lassan közeledett, és Tamás már ment is elé:
– Szia. Gyere csak be, ne állj meg ott.
A kislány, akiről kiderült, hogy Eliza-nak hívják, csak halkan bólintott. Leült ugyanabba a sarokba, mint tegnap, és Tamás hamarosan egy újabb teával tért vissza. Ezúttal Eliza megszólalt:
– Ma nem vagyok éhes.
– Akkor csak melegedj meg. Nincs semmi baj – mosolygott Tamás.
Iván úr figyelte mindezt. A tulaj nem szólt semmit, csak intett Tamásnak, hogy jöjjön be az irodájába. Az apró hátsó helyiségbe lépve Tamás rögtön felkészült egy fejmosásra. Ehelyett Iván úr csendesen ezt mondta:
– A mai nappal te vagy az üzletvezető.
Tamás meg sem tudott szólalni.
– Emberség kell ide, fiam. Neked van. És ráadásul jó érzéked van a vendégekhez is. Ez most a tiéd – biccentett a kávézó felé. – De ne feledd, a felelősség is.
A személyzet, amikor meghallotta, kissé vegyesen fogadta a hírt. Márti, az idős felszolgálónő, akinek néha még a kávégépet is sikerült megzavarnia a puszta jelenlétével, összeszorított szájjal gratulált.
– Gratulálok, Tamáskám… csak ne felejtsd el, ki tanított meg a tejhabra! – mondta félig viccesen, félig… nagyon is komolyan.
Lajos bácsi annyit morgott:
– Legalább most már te mondod meg, mikor főzzek. De nem mondom, hogy örülök.
HirdetésEgyedül az örökké jókedvű, vörös hajú Eléna ugrott a nyakába:
– Végre valaki, aki nem úgy néz, mint egy számlatömb! Üdv az új főnöknek!
Közben Eliza napról napra visszatért. Nem evett mindig, nem is beszélt sokat, de jelen volt. Aztán egyszer csak ott segített Elénának a szalvétákat szedni. Másnap már a tányérokat is. Tamás egy nap odament hozzá.
– Eliza, lenne kedved néha besegíteni? Kis munkáért… kis zsebpénz vagy vacsora.
A kislány szeme felcsillant.
Így lett Eliza a „kávézó kis szelleme” – ahogy az egyik törzsvendég nevezte. Mindenki elfogadta. Még Lajos bácsi is, amikor egy reggel Eliza segített a krumplizsákokat becipelni.
– Na jó, ez az első gyerek, aki nem csak a nutellás gofrira mozdul – motyogta, miközben egy bögre kakaót csúsztatott elé.
És akkor jött a férfi. Elegáns, drága öltöny, ezüst mandzsettagombok. Minden délután ugyanarra a helyre ült. Teát kért. Csendben beszélt telefonon, ritkán mosolygott. Iván úr csak annyit mondott róla:
– Dénes úr. Műkincsekkel foglalkozik. Te csak hozd a teát, Tamás.
Egyszer Dénes úr egy díszes fadobozt hozott. Kinyitotta, és egy régi, ezüst nyakláncot mutatott meg egy másik, hasonló stílusú férfinak. Félhangosan beszéltek: „XIX. századi… achátberakás… aukciós érték…”
Eliza épp a szomszéd asztalt törölte. Egy pillanatra megdermedt.
– Ez… ez az – suttogta, és Tamás felkapta a fejét.
– Mit mondtál?
– Semmit – válaszolta Eliza, de szemében pánik és fájdalom villant.
Tamás nem hagyta annyiban.
– Eliza, honnan ismered azt a nyakláncot?
– A nagymamámé volt. Biztos vagyok benne.
Ez mindent megváltoztatott.
