Kovács Bence és felesége, Emese, a debreceni belváros egyik régi, felújított házában éltek. Évek óta álmodoztak arról, hogy szülők lehetnek, és amikor végre megérkezett kislányuk, Csenge, úgy érezték: beteljesült az életük.
A boldogságukhoz egy hű társ is hozzátartozott – Jázmin, a golden retriever, akit még akkor vettek magukhoz, amikor az esküvőjük után vidékről Debrecenbe költöztek. Jázmin igazi családtag volt: okos, érzékeny, mindenkihez gyengéd, főleg Emeséhez ragaszkodott.
De Csenge születése után valami megváltozott.
Egy reggel Emese épp a fürdőbe indult, amikor Jázmin megállította. Körözött körülötte, mintha ki akarná tessékelni a helyiségből. A szemei figyelmeztettek, a teste feszült volt.
– Mi van veled, édesem? – kérdezte Emese, megsimogatva a fejét. – Csak nem érzed, hogy valami történik?
Bence is megjelent a konyhából egy bögre teával.
– Talán megérezte a babát – mondta, bár hangjából bizonytalanság csendült ki. – A kutyák állítólag ösztönösen tudják, ha jön a változás.
Emese elmosolyodott, de valami nyugtalanította. Jázmin nemcsak ideges lett – megszállottá. Követte őt mindenhová, az ajtó előtt ült órákig, és ha kizárták, kaparta az ajtót, sírt.
– Ez már nem normális – suttogta egyik este Emese. – Talán veszélyes a babára.
– Á, Jázmin sosem bántana senkit – legyintett Bence, de ő sem volt meggyőző.
Aztán egy reggel Emese két csíkot látott meg a terhességi teszten. Sikítva szaladt ki a fürdőből:
– Bence! Bence! Nézd csak! Terhes vagyok!
Bence szótlanul ölelte át, könnyeikkel küszködve. És akkor megértették: Jázmin már tudta. Már napokkal, hetekkel korábban.
A terhesség kilenc hónapja békésen telt – legalábbis a felszínen. Emese sokat sétált a Nagyerdőnél, Jázmin minden nap elkísérte. Bence reggelente reggelit készített, figyelt a vitaminokra. A kutya pedig testőrként figyelte a mozdulataikat.
Amikor Csenge megszületett, Jázmin elsőként szimatolta meg a kórházi lepedőre tett ruhácskát.
– Isten hozott, kicsim – súgta Emese, mikor először magához ölelhette kislányát.
A kezdeti időszakban Emese szinte egy percet sem mozdult Csenge mellől. Jázmin ott feküdt a babaágy mellett, mint egy őrzőangyal. De hamarosan Emesének vissza kellett mennie dolgozni az egyetemre, ahol kommunikációs tárgyakat tanított.
– Nem hagyhatjuk rá akárkire – mondta Bence. – Olyanra van szükségünk, akit ismerünk.
Végül Emese gyerekkori barátnője, Sipos Tímea ajánlotta fel magát. Épp állás nélkül volt, és sokszor vigyázott már ismerőseik gyerekeire.
– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz – mosolygott Tímea. – És Csengét különösen szeretem.
Minden tökéletesnek tűnt. Vagy mégsem.
Tímea beköltözött heti négy napra a ház vendégszobájába. Kezdetben minden zökkenőmentes volt – kivéve Jázmint. A kutya egyetlen pillanatra sem hagyta magára Csengét, és amikor Tímea megpróbálta felvenni a babát, halk, mély morgással jelezte: valami nincs rendben.
– Ez most komoly? – kérdezte Tímea ingerülten egy hét után. – A kutyád rám morog, mintha veszélyt jelentenék.
– Jázmin sosem volt ilyen – védekezett Emese. – Talán csak megzavarja a sok új illat.
– Engem zavar, nem őt – csattant fel Tímea. – Nem tudok így dolgozni!
Az este feszülten telt. Emese és Bence a nappaliban ültek, a baba már aludt.
– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ha Tímea tényleg rosszul érzi magát, az ránk is kihat – mondta Bence.
– Lehet, hogy el kell ajándékoznunk Jázmint… – suttogta Emese megtörten.
– Ez őrültség. De a baba az első. Nem kockáztathatunk.
Elhatározták, hogy még nem tesznek semmit, de ha Jázmin újra „problémásan” viselkedik, keresnek neki új otthont.
Pár nappal később lehetőségük nyílt egy kettesbeli vacsorára – egy régi évfordulót ünnepeltek. Tímea vállalta, hogy vigyáz a babára. Jázmin viszont a szokottnál is idegesebb volt. Nyüszített, forgolódott, többször is megpróbálta megakadályozni, hogy elmenjenek.
– Szerinted minden rendben lesz? – kérdezte Emese útközben.
– Tímea megbízható… vagyis annak kéne lennie – válaszolta Bence, de szemöldöke rándult egyet.
Alig negyven perc telt el, amikor megcsörrent Bence telefonja. Tímea ordítva kiabált bele:
– A kutyátok rám támadt! Vadállat! Meg akarta harapni a karomat!
Hazafelé úgy vezettek, mint az őrültek. Emese remegett, Bence fogát szorítva kapaszkodott a kormányba.
– Mi van, ha Tímeának igaza van? – suttogta Emese. – Mi van, ha Csenge megsérült?
Berontottak a házba. A bejárati ajtó félig nyitva volt. Tímea a nappali közepén állt, zihálva, a karját mutogatva:
– Rám vetette magát! Őrjöngött! Nem engedett Csenge közelébe!
A kisbaba sírt a szobájában, Jázmin pedig a kiságy mellett állt, védelmezően. Nem támadott, nem vicsorgott, de nem tágított.
– Jázmin! Gyere ide! – szólt rá Bence. A kutya engedelmesen hátralépett, de szemét le nem vette a kiságyból.
Tímea azonnal összepakolt.
– Itt nem maradok egy perccel sem tovább! – mondta, és kiviharzott.
Emese a kanapéra rogyott, arcát tenyerébe temette.
– Ez az egész… furcsa. Túl furcsa.
Bence fejében közben motoszkált valami. Amikor Emese végre elaludt, odalépett a laptopjához. Hónapokkal ezelőtt rejtett kamerákat szerelt fel a ház több pontjára – csak a biztonság kedvéért.
– Csak megnézem... hátha nyugodtabban alszunk – motyogta maga elé.
Bejelentkezett a kamerarendszerbe, visszapörgette a nappali felvételeit. A képernyőn látta, ahogy Tímea a gyereket ringatja, majd hirtelen, mechanikus mozdulattal leteszi az ágyba. Ezután elővesz valamit a táskájából – egy apró, fekete eszköz, amely gyanúsan hasonlított egy rejtett kamerára.
Majd felhangzott egy ismeretlen férfihang, telefonon keresztül:
– Most indulhat a felvétel. Kíváncsiak vagyunk, hogyan reagál a gyerek.
Bence keze ökölbe szorult.
A képernyőn ekkor Jázmin berontott a szobába. Vicsorgott, ugatott, elállta az útját. Tímea hátraugrott, elejtette a telefont. Csenge felsírt, Jázmin a testével védte a kiságyat.
– Ez… ez nem lehet igaz – suttogta Bence, és már nyúlt is a telefonért.
Hajnal fél kettő. A debreceni rendőrkapitányságról két nyomozó érkezett meg Kovácsék házához, élükön Szántó hadnaggyal, a megye egyik legtapasztaltabb kiberbűnözésre szakosodott szakértőjével.
HirdetésBence remegő kézzel adta át a pendrive-ot, amin a felvétel másolata volt.
Szántó hadnagy percekig némán nézte a jelenetet. Aztán csak ennyit mondott:
– Ez túlmutat egy sima magánügyön. Ez bűnszervezet. A kiberbűnözési osztályhoz kerül. Azonnal.
Reggelre már országos körözést adtak ki Sipos Tímea ellen. Mire a hatóságok rátaláltak, már az ország határánál volt – de nem jutott messzire. A határőrök épp az utolsó pillanatban állították meg egy bérelt kisbuszban, ahol nála volt három másik, rejtett kamerával felszerelt cumisüveg, több ezer euró készpénzben, és egy külföldi diplomáciai útlevélre hasonlító hamis okmány.
Emese a padlóra rogyott a hír hallatán.
– Én hívtam ide. A gyereket veszélybe sodortam…
– Nem, Emese – ölelte meg Bence. – Te megbíztál valakiben, aki hazudott. Az árulás nem a te bűnöd.
A következő hetekben szinte megállás nélkül zajlottak a kihallgatások, a sajtó viszont nem tudott semmit. A nyomozást titkosították, mert több magas rangú külföldi pénzügyi szereplő is érintett volt. A háttérben kiderült, hogy Tímea egy nemzetközi gyermekmegfigyelő-hálózat tagja volt – titokban rögzített felvételeket küldtek „megrendelésre” egy dark webes csatornán.
De a lavinát Jázmin indította el.
A rendőrségen külön jelentést írtak róla. „A golden retriever, aki megérezte a veszélyt” – így nevezték el a dossziéban. A nyomozók között csak így emlegették: „a kutya, aki mindent látott.”
Emese hónapokra szabadságra ment az egyetemről. Bence is visszavett a munkából, otthoni irodát alakított ki a tetőtérben. Jázmin újra nyugodt lett – de tekintete éberebb maradt, mint valaha.
Csenge szinte az első szavával szólította meg:– Jámi.
Még beszélni sem tudott rendesen, de Jázmin nevét már gyönyörűen kiejtette.
A család hálából örökbe fogadott egy második kutyát: Maxit, egy vörös bundás keveréket, akit a helyi menhelyen már hónapok óta senki sem vitt haza. Jázmin úgy fogadta, mintha a sajátja lenne – tanította, terelgette, játszott vele.
– Mint egy nagytestvér – mondta nevetve Emese. – A világ legjobb testvére.
Néhány hónap múlva Bencét megkereste a bécsi székhelyű nemzetközi logisztikai vállalat központja. Felajánlották neki, hogy vezesse egy új, mesterséges intelligenciára épülő szállítmánykövető rendszer fejlesztését.
– Ez a legnagyobb dolog, amit valaha csináltam volna – mondta Emesének egy este. – De…
– De akkor el kellene költöznünk – fejezte be helyette a nő.
A döntés nehéz volt, de végül Bécs mellé, egy erdőszéli kisvárosba költöztek, egy tágas, modern házba, nagy kerttel. Az oviban Csenge hamar beilleszkedett. Jázmin pedig – mint mindig – őrizte.
Emese ott is új hivatást talált. Egy alapítványnál kezdett el dolgozni, amely krízishelyzetbe került családokat segített. Névtelenül, de megosztotta a történetüket, és sok szülőnek adott reményt.
Aztán egy nap valami furcsa történt.
– Bence, nézd meg ezt a kimutatást! – Emese idegesen mutatta a laptopját. – Ez a támogató cég beszámolója… és szerintem valami nem stimmel.
Bence rápillantott. Egy pillanat múlva lehűlt a levegő.
– Ez… az a rendszer, amit mi fejlesztettünk. De ez a név… ismerős.
Egyik éjjel Bence átnézte az adatokat. És akkor Jázmin felugrott a helyéről, és ugatni kezdett – épp abban a pillanatban, amikor egy bizonyos cég neve jelent meg a képernyőn.
– Ez megint nem véletlen – mondta Bence halkan. – Valami itt sem tiszta.
Nyomozni kezdtek. Kiderült, hogy az alapítvány egyik szponzora egy olyan offshore cég mögött áll, amelynek neve azonos volt a Tímea-ügy egyik mellékszereplőjével. Egy újabb pénzmosó hálózatra bukkantak – de most nem gyerekeket céloztak, hanem adományokat nyúltak le.
Az információt továbbították a hatóságoknak – most már az osztrák és a magyar nyomozók is együtt dolgoztak. Egy több országot átszövő bűnszervezet buktatta le magát… egy kutya ugatásának hála.
A hírek bejárták Európát. Bár a Kovács család neve titokban maradt, Jázminról mindenki beszélt. A nemzetközi állatvédő szervezet kitüntetést adományozott neki:„Kivételes érzékenységért és hűségért”
A debreceni otthon falán három bekeretezett kép lógott:– Egy napfényes fotó Jázminról, amint Csenge mellett ül a fűben.– Egy családi portré a kertben, Maxival.– És egy felirat, amit Emese írt:
„Az igazi őrangyalok nem szárnyakat hordanak – hanem tappancsokat.”
Emese naplót vezetett a történtek óta. Már a harmadik kötetnél tart.
A legelső lapon ennyi áll:
„Jázmin volt a fény, amikor mi még a sötétben tapogatóztunk.”
