I. rész – A folyóparton
„Még egy nap a gyárban…” – morogtam magamban, miközben lekapcsoltam a sisakot és elindultam a kijárat felé.Már sötétedett. A gyár, ahol dolgoztam – a Vargyas Vegyi Művek –, az erdő szélén állt, alig tíz perc sétára a folyótól. Sokan a főúton mentek haza, de én mindig a vízparti ösvényt választottam. Csendes volt, tiszta, és valahogy mindig megnyugtatott a víz halk morajlása.
Aznap este azonban valami furcsa nyugtalanság volt a levegőben. A köd leereszkedett, a madarak már régen elhallgattak, csak a saját lépteim visszhangját hallottam.A híd felé tartottam, amikor a szemem sarkából megláttam valamit. Egy mozdulatot.A part mentén, a sárban, mintha egy összegubancolódott rongy hevert volna. Már majdnem továbbmentem, de… az a rongy megmozdult.
– Hé… mi a fene ez? – suttogtam, és leguggoltam.
A kezemet nyújtottam, és akkor megláttam: egy apró, reszkető állat feküdt ott. Csupa sár, csupa víz, a bundája összetapadt, a teste alig mozdult.– Szegény kis jószág… – sóhajtottam. – Te mit keresel itt, te szerencsétlen?
Megérintettem. Nem futott el. Csak egy halk, nyüszítő hang jött ki belőle, és lassan hozzábújt a tenyeremhez.A szívem összeszorult. Nem tudtam, ki és miért dobhatott ki egy ilyen pici állatot, de az egyértelmű volt, hogy magára hagyták. Talán meg is próbálták vízbe fojtani – hisz a parton feküdt, közvetlenül a folyó szélén.
– Na, te velem jössz haza – mondtam határozottan, és beletekertem a kabátomba.
Ahogy sietve hazafelé mentem, éreztem, hogy a kis teste remeg. Talán a hidegtől, talán a félelemtől – vagy mindkettőtől. Időnként megnyikkant, és az orrát a mellkasomhoz nyomta. Olyan volt, mintha bízna bennem.
Amikor beléptem a házba, Anna, a feleségem rögtön felkapta a fejét.– Jézusom, mit cipelsz megint? – kérdezte nevetve. – Csak nem egy újabb kóbor állatot?– Csak egy kis kölyök… valaki kidobta. Meg kell fürdetnem, nézd meg, tiszta sár az egész.
Anna sóhajtott, de már megszokta, hogy nem tudok elmenni egy bajba jutott állat mellett.– Jó, de nehogy a kádba tedd! – kiáltotta utánam. – Használj lavórt, az is elég lesz!– Megoldom! – feleltem, és már töltöttem is a vizet.
A kis jószág a fürdőszoba sarkában ült, és félénken figyelt. Amikor a víz megérintette a bundáját, egy pillanatra megremegett, de aztán megadóan hagyta, hogy tisztára mossam.
És ekkor történt valami furcsa.
A sár elkezdett lefolyni róla, és alatta nem kutyaszőr bukkant elő. A bundája hamuszürke volt, a szőre durva, a fülei hosszúak és hegyesek.– Ez… mi ez? – suttogtam.Anna az ajtóból nézett, kezében törölközővel.– Nem is tudom… a fülei… nem tűnnek kutyásnak.
A kis állat ekkor rám nézett. A szemei borostyánszínűek voltak – ragyogóak, mélyek, szinte emberiek. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
– Lehet, hogy róka? – kérdezte Anna.– Nem tudom. De valami nem stimmel…
II. rész – A felismerés
Aznap éjjel alig aludtam. A kis jószág egy pokrócon feküdt a konyhában, békésen szuszogott. Én viszont csak forgolódtam.Reggel első dolgom volt felhívni az állatorvost.– Doktor úr, találtam egy kölyökkutyát. Vagyis… azt hiszem, kutya. Nem vagyok benne biztos. –– Hozza be nyugodtan, megnézzük – válaszolta nyugodtan dr. Barta László, aki már sok mentett állatot látott tőlem.
Ahogy beléptem a rendelőbe, a doktor rögtön guggolt, hogy megsimogassa az állatot. Aztán a mozdulata megállt.– Hol találta? – kérdezte komoran.– Az erdő mellett, a folyóparton. Miért?Dr. Barta egy darabig nézte a kölyköt, aztán felsóhajtott.– Mert ez, barátom… nem kutya. Ez egy farkaskölyök.
Elakadt a szavam.– Tessék? Ugyan, ne vicceljen, Laci bácsi!– Komolyan mondom. Nézze meg a pofáját, a mancsát, a szőrét. A farkasok szeme így sárgul be, és a bundájuk is sűrűbb.
Néztem a kis lényt. Most, hogy kimondta, már láttam is: tényleg nem volt kutya.– És most mi lesz vele? – kérdeztem halkan.– Valószínű, hogy a falkája a közelben van. A kölyök valahogy lemaradhatott. A legjobb, ha visszaviszi oda, ahol találta.
Hazafelé menet csend volt. A kis farkaskölyök az ölemben aludt, teljesen nyugodtan. Néha megmozdult, és kinyújtotta a mancsát – olyan volt, mint bármelyik kiskutya, csak valahogy vadabb, szabadabb.
Amikor hazaértem, Anna már az ajtóban várt.– Na? Mit mondott a doktor?– Hát… – vakartam a fejem. – Azt, hogy nem kutya.– Micsoda? Akkor mi?– Farkas.Anna elnémult.– Te jó ég… És mit csinálunk vele?– Holnap visszaviszem az erdőbe. Oda, ahol rátaláltam.
III. rész – A búcsú
Másnap korán keltem. A hajnal párás volt, a fák levelein vízcseppek csillogtak. A kis farkas a hordozóban feküdt, de amikor kinyitottam, rám nézett – mintha tudta volna, mi fog történni.
– Ne félj, kisöreg – suttogtam. – Most hazaviszlek.
Amikor kiértünk a folyóhoz, letérdeltem a fűbe.
A kölyök kiszimatolta a levegőt, mintha ismerős illatot érezne. Majd óvatosan kilépett a hordozóból, hátrafordult, és a szemembe nézett.Abban a pillanatban valami furcsa béke szállt rám. Olyan volt, mintha megértette volna, hogy segíteni akartam.– Menj. Menj haza. – mondtam halkan.
Egy pillanatig még várt. Aztán megfordult, és beszaladt a fák közé.
Sokáig ültem ott a parton. A víz csillogott, a nap sugarai áttörtek a ködön. Egyszer csak valahol a távolban üvöltést hallottam.Nem ijesztő volt, inkább szívszorító.Mintha egy anyafarkas hívta volna haza a kölykét.
Mosolyogva néztem a fák felé, és csak ennyit mondtam:– Jó utat, kisfarkas. Légy szabad. 🌲🐺
💬 Ha megérintett a történet, írd kommentbe: „Sok szerencsét, kisfarkas!” 🍀❤️ És oszd meg, hogy mások is lássák, milyen csodák történnek, ha az ember jót tesz.
