Adventtől húsvétig, húsvéttól adventig élt, s közben a buszpályaudvar rohanó utasai között békésen üldögélve várt – arra, hogy elkövetkezzen az időszak, amikor ismét meglepheti a gyerekeket.
Másról szinte nem is lehetett beszélgetni vele. Gondoktól barázdált arca rögtön felragyogott, amikor az ember odalépett hozzá, s megkérdezte: „Mi újság, Jani, hogy állnak a csomagok?” Mindig azt mondta: „Kérdezik, miért nem magamra költöm azt a pénzt, amit itt kapok. Azt szoktam mondani, hogy annyi úgysem lesz, hogy saját lakásom vagy albérletem legyen, hogy új életet kezdjek, úgyhogy félreteszem a gyerekeknek. Szeretem látni, ahogy örülnek.”
János bácsi elveszítette a családját: a kislánya intézetbe került, csupán egyéves koráig gondoskodhatott róla; épp akkor vették el őt tőle, amikor a munkáját is elveszítette, és az édesanyja sem volt képes gondját viselni a kicsinek. János bácsi legnagyobb álma az volt, hogy egyszer még láthassa a mostanra tizenkét éves ifjú hölggyé cseperedett lányát – s őt is megajándékozhassa egy csomaggal. Álma sohasem válhatott valóra. Ám biztos vagyok benne, hogy odafentről már vigyáz a kislányára, nyuszija pedig, Ugribugri sok-sok nyúl között, szerető gazdik gondoskodásában ugrándozik tovább,írja a lap.
Utasok és buszok száguldottak el mellette nap mint nap, ő csak ült a forgatagban és várt – ám most ő is útnak indult.Kérdeztem tőle néha: „Jani, hiszel Istenben?” Megrántotta a vállát, elgondolkodott, nem is tudta, mit feleljen. Én hiszem, hogy útja végén várt rá Valaki, az, aki a szegény özvegy két eladományozott fillérje láttán azt mondta: „Bizony mondom nektek, ő többet adott mindenkinél, mert mások a feleslegükből adakoztak, ő pedig mindent odaadott, amije csak volt.”
Egykori helyén járva a minap azon gondolkodtam, vajon észreveszi-e valaki, hogy többé nincs ott. Ekkor egy mellettem elhaladó kisfiú odaszólt az anyukájához: „Anyu, hova lett innen az a nyuszis ember?” Ez a kisfiú a társadalom-ragasztotta címkék mögé látott (talán ezért is szerette János bácsi annyira a gyerekeket), s számára a „nyuszis hajléktalan” is ember volt.
Drága János bácsi, kedvenc daloddal búcsúzom, köszönöm mindazt, amit az életeddel tanítottál nekem, s hogy a barátod lehettem: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyen szent most nekünk a játék, legalább egyszer még!”
