– Huszonhárom napig feküdtem a kiskunhalasi kórházban, ebből ötöt eszméletlen állapotban – mondta a Blikknek a főpincér, aki húsz éve dolgozik Tirolban. Ott volt az ausztriai fertőzés gócpontja. Akkor sem gyanakodott semmi rosszra, amikor olyan erős fejfájás tört rá, amit semmilyen gyógyszer nem csillapított.
– Március 17-én a járvány miatt bezárt az étterem, két miskolci kollégám – akiknek azóta is kutya bajuk – beült a kocsimba, és hazaindultunk. Másnap reggel értem Kecskemétre, a házunk előtt már várt a rendőrség és a tisztiorvosi szolgálat. Kérésükre kitettem a piros cédulát az ajtóra. Este egyre rosszabbul lettem. Akkor már tudtam, hogy elkaptam a koronavírus-fertőzést. Fájt a fejem, a kezem, az ízületeim. Hajnalban elhagyott minden erőm, levert a láz, képtelen voltam felállni a földről. Még a levegővétel is elviselhetetlen kínt jelentett – idézte fel.
Hiába hívta a mentőket, a diszpécser azt ismételgette, vegyen be lázcsillapítót, konzultáljon a háziorvosával.
– Biztos voltam benne, hogy meghalok, ezért felhívtam a Lengyelországban élő barátnőmet, Alexandrát, telefonon lediktáltam neki a végrendeletemet. Sírva elbúcsúztam tőle, majd a szomszéd utcában lakó anyukámtól is. No, ő nem hagyta annyiban, riasztotta a rendőrséget, a tisztiorvost, végül elintézte, küldtek egy mentőt – folytatta János.
A férfi eszméletlen állapotban került a kiskunhalasi kórház intenzív osztályára. Öt nap múlva tért magához. Bepelenkázva, kikötözve feküdt az ágyon, körülötte szkafanderbe öltözött orvosok, nővérek álltak. – Arról faggattak, az elmúlt öt napból mire emlékszem. Csodálkoztam, hogy már ennyi idő eltelt? Az egyik orvos szerint hajszálon múlt az életem. Még 13 napot töltöttem az intenzíven, a nővérkék az ablakon kívülről figyelték min den rezdülésemet. Szkafanderbe bújva bejöttek, kicserélték az infúziót, nekik köszönhetem, hogy életben maradtam. A végén pedig megleptek a kedvenc csokimmal, egy tábla epres Milkával.
