A föld nyelve
A novemberi köd úgy cuppant rá Szentkút utcáira, mint a nedvesség egy ki nem száradó kendőre. A házunk előtt a diófa ágai csupaszon recsegtek a szélben, ahogy hajnalodott. Aznap reggel Béla a konyhaasztalnál ült. A kávé gőze felkúszott az arcába, de nem ivott. Nézte, aztán letolta maga elől.
– Nem kérdezel semmit? – törte meg ő a csendet, de nem nézett rám.
– Tudod, mit szeretnék kérdezni – mondtam. – A medált.
A kutyánk, Bandi megmozdult a lábam mellett, aztán visszafeküdt. Béla ujjai a csésze fülét tapogatták, mintha azon múlna, hogy szétreped-e a világ.
– Rékáé volt – felelte végül. – De nem úgy, ahogy gondolod.
– Mondjad, Béla. Végre mondjál valamit, ami igaz.
Az arca összerándult, és hirtelen megértettem, hogy nem csak az igazsággal harcol. Saját magával is. Azzal, hogy évek óta minden mozdulatát beárnyékolja valami kimondatlan dolog.
– Este… – kezdte. – Ma este kimegyek megint. Gyere velem. Te is láthatod.
– Mit? A sírt? Azt, hogy mit temetsz el újra meg újra?
– Nem, Zsuzsa – nézett rám most először. A tekintetében egyszerre volt bűntudat és kérés. – Azt, amit nem tudok tovább cipelni.
Amikor leszállt az este, a falu kéken pislákolt a párában. A kocsmából kiszűrődött a televízió zümmögése, a szomszéd kutyája rákezdett Bandival együtt, de aztán csend lett. Béla felvette a kabátját, vállára vette a lapátot, és kimentünk a kertbe. A föld, ahol pár napja már ástam, most egyenletesre volt simítva. A bodzabokrok árnyéka olyan volt, mintha befelé nőne a talajba.
– Itt – mutatott a lábához. – Nem mély. Nem sír.
Az első csapások tompán csattantak. A föld nedvesen omlott vissza, a lapát nyele nyikorgott. Béla úgy dolgozott, mint aki tudja: minden mozdulatával közelebb kerül valamihez, ami véglegesen megváltoztat mindent. Aztán egyszer csak letette a lapátot, térdre ereszkedett, és kézzel kaparni kezdett.
Kidomborodott egy régi fémdoboz sarka. Béla megtörölte a homlokát, aztán rám pillantott, mintha engedélyt kérne. Bólintottam.
– Ez volt az első – mondta. – Még tíz éve. A vásár után.
Kinyitotta a dobozt. Belül megfeketedett fényképek, szárazra préselt pitypangok, sárga szalaggal átkötött levelek voltak. A levelek tetején ott feküdt a medál ikertestvére: egy kopott, apró kulcs.
– Rékát itt ismertem meg – folytatta halkan. – A megyenapi búcsúban. Azt mondta, ő úgy érzi, mintha a levegő is sült cukor lenne. Nevetett. Mindenki szerette, akkor is, ha irigykedett rá. Én meg… – nagyot nyelt. – Én meg büszke voltam, hogy velem táncol.
– Azt mondták, elköltözött – feleltem. – Hogy felült egy buszra és elment Budapestre.
– Azt mondtam. – Béla hangja alig hallatszott. – Mert nem tudtam, mit mondjak helyette.
Leültünk a földre. A doboz tartalma ott hevert köztünk, mint egy időzített szerkezet. Bandi a távolban szimatolt, néha fel-felkapta a fejét.
– Mi történt vele? – kérdeztem, és éreztem, hogy a hangom elárul.
Béla előhúzta a levelek alól az egyik fényképet. Réka állt rajta a Tisza-parton, a szél beletúrt a hajába, ő pedig a kamerába nevetett. Fiatal volt, olyan fiatal, hogy szinte világított.
– Azt hiszem… – kezdte Béla, aztán megállt. – Azt hiszem, baleset volt. De akkor… nem bírtam szembenézni vele. Vele sem. Magammal sem.
– Baleset?
– A gátnál. Veszekedtünk. Én meg – megint nagyot nyelt – rossz helyen kapartam hozzá. Megcsúszott. Bele a csatornába. Hajnali köd volt, a víz fekete, és olyan gyors… – Az ujja még most is remegett, amikor a levelekre mutatott. – Futottam, beugrottam, de nem találtam. Mire észbe kaptam, a víz kihozott egy kanyarban. A telefon akkoriban még nem úgy volt nálunk, mint most. Mire értesítettem volna akárkit, a víz elvitte.
– És te… – éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. – Te eltemetted a holmiját? Ezt… ezt a dobozt?
– Nem. Ezt ő adta nekem előző este. Azt mondta, ez a "mi titkunk". Hogy ha egyszer elszökik, itt hagyja. Én meg… mikor eltűnt, azt gondoltam, ha megtalálják nálam, mindjárt azt hiszi mindenki, hogy… – elharapta. – Elástam. Hogy ne lássa senki.
– A rendőrök?
– Keresték. Pár hétig. Aztán azt mondták, biztosan elment. A városban is hallották, hogy készülődik. – Keserű mosoly rántotta félre a száját. – Mindenki megkönnyebbült. Kivéve engem.
Sokáig hallgattunk. A köd ráült a vállainkra, és a föld párája keveredett a leheletünkkel.
– Miért ásol most? – kérdeztem végül.
– Mert a gátat emelik. Azt suttogják, hogy a régi meder szemétében egyszer majd mindent kipakolnak. Hogy a parton ásó gépek jönnek tavasszal. – A tekintete megkeményedett. – Félek, hogy előkerül valami. S még jobban félek, hogy nem a víz viszi majd a hírt, hanem az emberek szája. Előbb ásom ki, mielőtt ők találnák meg.
– Mit akarsz tenni?
– Bevinni a rendőrségre. – Felnézett rám. – De nem megy egyedül. Én nem bírom. Kéne valaki… aki azt mondja, hogy még van, amiért érdemes megpróbálni tisztességesen élni.
A szemei megteltek könnyel, és egyszerre olyan gyámoltalannak látszott, mintha a saját bűnében fuldokló fiú lenne. Megfogtam a kezét.
– Reggel bemegyünk – mondtam.
Bólintott. A dobozt szépen visszaraktuk, de nem a földbe. Visszavittük a házba, az asztal fiókjába csúsztattuk. Én zártam be a kulccsal.
Aznap éjjel nem aludtam. A kert mintha suttogott volna: a föld beszélt a talp alatt, és én hallgattam.
A múltban hagyott ajtó
Másnap délelőtt elindultunk Kecskemétre. Az őszi nap sápadtan sütött, a felhők gomolyogtak, mint a rosszul felvert tejszínhab. Béla a kormányra szorította a kezét, és alig szólt. A csomagtartóban ott volt a fémdoboz, benne a levelek, a fényképek, a medál ikertestvére.
A rendőrkapunál először furcsállották, mit akarunk. A pultos nő szemöldöke megemelkedett, amikor kimondtam Réka nevét. Aztán lejjebb eresztette.
– Várjanak – mondta, és eltűnt egy ajtó mögött.
A folyosó neonfénye hideg volt. Béla a falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Megfogtam a karját. Nem húzódott el.
Megjelent egy középkorú nyomozó: joviális, de szigorú arc, rajta az a kis fáradtság, amit csak azok hordoznak, akik túl sok határidőt és túl kevés feloldozást látnak. Kovách elvtársnak szólította magát, de aztán rögtön megjegyezte mosolyogva: – Nyugodtan szólítsanak csak Gábornak, nem vagyunk már elvtársak.
Elmondtuk. Béla közben sokszor megakadt, én folytattam helyette. A dobozt az íróasztalra tettük. Kovách úr gumikesztyűt húzott, és olyan tisztelettel nyitotta ki, mintha misebor lenne benne. A leveleket átfutotta: „Zsóka nénihez mentem, holnap jövök” – egy ilyen félmondat is akadt, a fényképeken egy csomó vidám pillanat. A medált is kézbe vette: a másik oldala gravírozott volt: „R. 2011”. A kulcson apró szám: 17.
– Ez fontos lehet – bökött a kulcsra. – Széf? Fiók? Trezor? – A tekintete Béla arcára ugrott. – Tud róla valamit?
– Nem – felelte Béla. – Nem kérdeztem. Azt hittem, elmegy, és… – elhallgatott.
– Azt mondja, a csatornában történt – foglalta össze a nyomozó. – Vízbe esett, és magukkal együtt elvitte a sötét. – Nem ítélkező hang volt, inkább csak megállapítás. Aztán felnézett. – A hivatalos nyilvántartásban eltűntként szerepel még mindig. Akkoriban zárlattal zárták le a nyomozást: ellentmondásos tanúvallomások, sok pletyka, kevés tény. – Fújt egyet. – De a víz olyan, mint a nyelv: mindent megőriz, csak nem ott, ahol keresi az ember.
Míg várakoztunk a papírokra, Béla a folyosó ablakából nézte a parkolót. Én közben titkon felhívtam valakit. Réka nagynénjét, Ilonát, akiről egyszer régen szó esett. Kis boltja volt valaha a piacon, aztán bezárta. A telefonszámát egy régi névjegy hátulján találtam meg, amit a falu orvosa adott egy jótékonysági rendezvényen. Nem hittem volna, hogy megvan még, de felvette. Amikor kimondtam a nevem és Rékáét, először csend volt.
– Mit szeretne? – kérdezte az a kis, finom hang, amelyben ott zörgött a sok év pora.
– Beszélni. Ma. Ha lehet – mondtam. – A húgának… az unokahúgának a dolgáról.
Ilona néni délutánra behívott magához, Kiskunfélegyházán lakott, a vasút mellett egy földszintes kockaházban, a bejárat előtt két kőcserepes muskátlival. A lakásban tisztaság és levendulaszag: azok a takarékos, régi idők illatai. A falon családi fényképek, Réka mosolygott róluk több helyen is; volt, ahol nagylányként az érettségin, volt, ahol gyermekként, apró zöld nyári ruhában.
– Mindig azt mondtam, hogy egyszer visszajön – kezdett bele Ilona néni, miután teát tett elénk. – Az ember a saját történeteibe kapaszkodik. Tudja, Zsuzsa, ha valaki eltűnik, az nem csak a testével tűnik el. A hangja, a viccei, az, ahogyan az emberre néz… mind egy helyre költözik, valahova ide a szív mögé, a bordák alá. – Megérintette a mellkasát. – Én itt őriztem.
– Réka valaha hordott egy medált, rajta „R. 2011” – vetettem fel. – Tud róla?
– Jól ismerem – és előhúzott egy kis ékszeres dobozt a komód fiókjából. Kinyitotta: ugyanaz a medál nézett ránk, mint a mi dobozunkban, csak ennek a felülete fényesebb volt. – Kettő készült. Ikrek voltak ők ketten a medállal – mosolygott halványan. – A kulcs a kultúrház szekrényéhez tartozott. Réka szervezte a táncbemutatókat. A 17-es szekrényben tartotta a jelmezeket és a zenei kazettákat. – Megvonta a vállát. – Nem tudom, most ki őrzi.
Éreztem, hogy a fejemben kattannak a fogaskerekek. Kulcs. Szekrény. Zenei kazetták.
– Meg tudná mondani, kihez fordulhatunk? – kérdeztem.
– A kultúrház most művelődési központ. A portán még talán emlékeznek rá. – A nénike ránk nézett, és halkan hozzátette: – Jó lenne már valamit tudni. Nem baj, ha fáj. Csak végre legyen neve annak, ami van.
Visszaútban a kocsiban Béla megfogta a kezem. Nem szorosan, inkább úgy, mintha biztos akarna lenni benne, hogy tényleg ott vagyok.
– Köszönöm – mondta. – Hogy nem hagysz el.
– Ne köszönd. Előbb hozzunk napvilágra mindent.
A művelődési központ portása egy alacsony, kopaszodó férfi volt, akinek a szemüvegkerete olyan vastag volt, mint a hármas kötőtű. Először elhessegetett: nincs most nyitva a raktár, a kulcsokat átszámozta az új vezető, minek nekünk az. Aztán kimondtam Réka nevét, és valami áttört rajta.
– Az a kis vörös hajú, aki mindig nevetett? – kérdezte. – Isten nyugosztalja… vagy hol van szegény, azt se tudni.
Előadta, hogy a régi öltözőszekrényeket a pincébe vitték. Lejött velünk, és sokadik ajtó mögött, olajszag és penész illatának keverékében, találtunk egy rozsdás fémsort, rajta számokkal. A 17-es ajtaja picit be volt horpadva. Béla remegő kézzel illesztette a kulcsot. Elfordult.
A szekrény belsejében dobozok voltak: jelmezek, kopott tütük, néhány szalag és egy cipő. Alul egy barna, kisméretű kazettás magnó, benne még kazetta: fehér címkén kékkel ennyi: „Őszi bál – főpróba”. Mellette egy boríték, ráírva: „Ha későn jövök”. Egymásra néztünk.
A borítékban egy levél:
„Béla, ha egyszer nem érnék haza, ne félj. Nem miattad lesz. Azért írom ezt, mert látom rajtad, mennyire nem férsz el magadban. Nem akarok úgy eltűnni, hogy te azt hiszed, te toltál el. Ha ma éjszaka beszökünk a gáthoz, és összekapunk, az sem miattad van. Csak félek a holnaptól. Azt hiszem, meg kell lépnem. De ha mégsem megy, visszajövök, és viszem a kulcsot.
– R.”
Béla a levelet nézte, aztán a kazettát. – Ez aznapról van – suttogta. – Az előtt. Hallgassuk meg.
A portás felhozott egy működőképes magnót. A szalag nyikorgott, ahogy átfordult. Először hegedű-hangolás, majd csizmaverés a padlón, aztán valaki nevet – Réka nevetése. Kimondja Béla nevét, aztán zene. Semmi több, semmi, ami magyarázat.
Azt hittem, csalódott leszek. De nem voltam. A levél és a kulcs egy másféle ajtót nyitott ki: nem a bűnt jelezte, hanem a félelmet és a menekülés vágyát. Még ha az éjszaka végül a vízben ért is véget.
A rendőrségen Kovách úr mindent jegyzőkönyvbe vett. Ígérte, hogy a gát környékét ismét átvizsgálják; a régészeti és vízügyi szakemberek számára most úgyis készül a tereprendezés. Biztatón bólintott nekünk, amikor elmentünk.
– Nem ígérem, hogy megnyugvás lesz – mondta. – De ígérem, hogy nem marad kérdés nélkül, ami eddig kérdés maradt.
Aznap este, amikor hazaértünk, a falu szélén motorbőgés, aztán valami fény villant. A sarkon Ferike, a szomszéd srác állt, telefon a kezében.
– Láttalak ám benneteket – vigyorgott félrebillent sapkában. – Rendőrség, mi?
– Nem a te dolgod, Ferike – feleltem, de tudtam: holnapra a kocsma tele lesz vele. A hír Szentkúton gyorsabb, mint a busz.
Béla a kapuig sem szólt. Aztán megállt, és visszanézett a kertre, mintha először látná. – A föld nem csak őriz – mondta fáradtan. – Követel.
Amikor a víz megszólal
Két hét telt el. A szél megélesedett, hajnalonként zúzmara ragadt a fűre. Béla rendesen evett, dolgozni is eljárt Szabó Pali fatelepére alkalmi munkára, de a szeme alatt sötét karikák nőttek, és minden este ugyanabban a székben ült, a konyhaablak alatt. Éjjelente már nem ment ki ásni. Én félálomban is arra vártam, mikor nyikordul meg a hátsó ajtó, de csönd volt.
Egy szombati napon csörgött a telefonom. Kovách úr hívott.
– Zsuzsa, lenne-e idejük ma délután kijönni a gáthoz – kérdezte. – Valamit találtunk az első kotrásnál. Nem nagy dolog, ne ijedjen meg. De jó volna, ha ideérnének.
Félóra múlva a töltésnél álltunk. A fák csupasz karjai úgy nyúltak a levegőbe, mintha meg akarnának kapaszkodni benne. A víz alacsony volt, a meder peremén sötét, összetapadt iszap; két markoló állt féloldalra dőlve, a földet halomba hányták. A parton sárga szalag, mögötte fehér kezeslábasban emberek. A főnök – Kovách – intett.
– Nem csont – mondta rögtön, látva, ahogy Béla arca elsápad. – Azt még nem. – Elvezetett egy láda mellé, amelyben zsákban, külön-külön, sárral borítva hevertek tárgyak: egy női bicikli kormányának darabja, egy rozsdás lakat, egy fél pár női bakancs. A bakancs olyan volt, mint amilyet a mi zsákunkban láttam: a sarka ugyanúgy megkopva. – A sorszám alapján 2011 körül lehetett az iszapban – magyarázta. – A víz ezeket nem nagyon hordja messzire. Nem bizonyíték, de jel.
Béla a bakancs fölé hajolt, aztán egyszerűen leült a földre. Nem sírt. Csak nézte.
– Néha az a bűn, hogy az ember nem mondja ki, amit lát – szólt halkan Kovách. – Ha valaki eltűnik, akkor a többiek maradnak az eltűnésével. Ezt érti?
– Értem – feleltem helyette. – De jó volna tudni. Bármit.
A markoló ismét felbőgött, és a vascsiga a sárba mart. Valami fehér villant a szeletek között. Az egyik kezeslábasos intett. Megállt a gép. A férfiak letérdeltek, kézzel túrták tovább.
Aznap nem találtak csontot. Csak egy láncot: nem Réka medálját, hanem egy vastagabb, egyszerű nyakláncot, a végén törött kapoccsal. Hozzá egy farmernadrág gombját. Minden tárgy akkora titkot cipel, amekkora emléket kötöttek hozzá valaha – ezen látszott, hogy nem Rékáéhoz tartozott. De mind ugyanabból az időből jött.
HirdetésMiközben néztük a munkát, egy idős asszony állt meg mögöttünk. Fekete kendő, száraz csontú törzs, olyan tekintet, mint a régi járásoké. – Hát előkerülnek a dolgok – mondta csak úgy magának. – Én mindig mondtam.
– Mit, néni? – fordultam felé.
– Hogy ott, ahol a régi komp fordult, a víz nem felejt. Ott történt valami azon az őszön. Hallottam én a csizmákat éjjel. – Választ nem várt, továbbment.
Béla este a konyhaasztalnál ült ismét. Újra elővettük a dobozt. Lapozgattuk Réka leveleit. Az egyikben ez állt: „Béla, a vízhez menni annyi, mint magunkkal találkozni. Vagy átmegyünk, vagy elsüllyedünk.”
– Nem vagy gyilkos – mondtam. – De elhallgattad, ami történt. És ezzel nem csak őt, magadat is eltemetted.
– Megérdemlem – felelte egyszerűen.
– A megérdemlés és az igazság két külön dolog. Az egyik bennünk van, a másik a világban. – Sóhajtottam. – Melyiknek akarsz megfelelni?
Nem válaszolt. Csak megfogta a kezem.
A faluban persze már zúgott a pletyka. A boltban Iluska néni úgy adta a kenyeret, hogy közben a szemembe nézett, mintha belül keresne valamit. A kocsmában – Pista szerint – már az is tudta a történetünket, aki sosem látott minket. Ferike a telefonjával videót készített a gát mellől, és feltöltötte valami csoportba. A hozzászólások között olyanok is voltak, amiket jobb lett volna sosem látni: „Bezzeg most jön elő, amikor már nem lehet rábizonyítani semmit.” „Az ilyenek miatt nem bízom a rendőrségben.” „Szépsége lett, aztán elment egy pestihez, most meg ez van.”
Egy este valaki kaviccsal dobta meg az ablakunkat. Kilestem: két sötét alak állt az utcán. Az egyik intett, és elszaladt. A félelem úgy kúszott fel a torkomon, mint a köd. Béla csendben felállt, kiment, körbenézett. Senki. Visszajött.
– Nem fognak megállítani – mondta. – Már nem.
Aznap éjjel végül mégiscsak kiment a kertbe. De most nem lapáttal. Leült a bodzabokrok tövébe, és sokáig maradt csendben. Utána odamentem hozzá.
– Mit hallgatsz?
– A földet – felelte. – Azt mondják, mindig mozog. Néha kiadja, amit benyelt. Néha megtartja. Gondolom, ilyen a lelkiismeret is.
A ház mögötti régi kút pereménél megállt. A kút szája deszkával le volt fedve, rég óta használaton kívül. – Apám itt esett egyszer bele – szólt halkan. – Részeg volt. Anyám kihúzta. Aztán megverte. Mindenki hordoz valamit ebből a faluból. – Felnézett az égre. – Réka hordozott fényt is.
– Te is – mondtam.
– Én csak árnyékot tartottam elé.
Megfogtam, hogy ne fázon. A novemberi csillagok hidegen ültek a felettünk húzódó magasban.
A tél hozadéka (zárás)
A tél elején, amikor már a dér napok óta nem olvadt fel, újabb telefon jött a rendőrségtől. Ezúttal Kovách helyett egy fiatal nyomozó, aki szavain érezhetően még hordta a friss lelkesedés idegen ízét.
– Asszonyom, találtunk valamit – mondta. – Nem csontot. De olyan tárgyat, amelyen DNS lehet. Réka haját. Egy hajcsatot.
Elmentünk. A hajcsat egyszerű volt, kicsit megkopott, a peremein barna lerakódás. A labor eredményére heteket kellett várni, de Kovách úr közben megsúgta: Réka haját tartalmazta valaha. Bizonyító erejű? Nem. Jel? Igen. A markolókkal még egyszer átfésülték a kanyarokat. Az aznap talált tárgyak között akadt egy női kabátgomb is, amely illeszkedett a dobozunkban talált ruhák egy gomblyukához – a labor rá is bólintott.
A holttest sosem került elő. A víz néha örökre megtartja, amit elvett.
Kovách javaslatára zárójelentés készült: „Feltételezhető fulladásos baleset, idegenkezűségre utaló közvetlen bizonyíték nincs. A hozzátartozók és érintettek nyilatkozata alapján az eset lezárható.” Béla bevallott mindent, amit tudott – és mindent, amit elhallgatott –, jegyzőkönyv készült, nem indult eljárás. A falu persze tovább beszélt, azt nem lehetett lezárni.
A temetőben, a régi gesztenyefa tövében, a névtelen parcellák mögött Ilona néni állíttatott egy kicsi, szerény emlékjelet. „Réka (1993–2011?) – A víz őrzi” – ennyit vésetett rá. Mikor megmutatta nekünk, a szemében nem könny volt, hanem valami más: csend.
– Az emlék a szeretet rendje – mondta – Nem akarom tudni, ki tehet róla, hogy így lett. Tudni akarom, hogy itt vége legyen a keresésnek. Hogy akinek hiányzott, hozhasson ide virágot, ne magában hordja.
Béla sokáig állt a kő előtt. A kezét a kabátzsebében tartotta, mintha félne, hogy remeg. Aztán térdre ereszkedett, és a földre fektette a medál másik felét. Néztem, ahogy ott fekszik a kő előtt, két ikermedál közül az egyik – az élők és a halottak közti keskeny hídon.
– Nem mertem szeretni úgy, ahogy kellett volna – mondta halkan. – Most már tudom.
Hazafelé a falu csendes volt. A hó első pelyhei úgy érkeztek meg, mintha már rég úton lettek volna. Otthon a konyha melegében teát főztem. Béla leült a székbe, ugyanoda, ahová hetek óta. De az a szék most mintha nem elnyelt volna, hanem megtartotta.
– Mi lesz velünk? – kérdezte.
– Lesz reggel, meg este – feleltem. – Lesz kenyér, lesz kutyasétáltatás. Lesz tavasz is. Aztán ültetünk valamit oda a bodzabokrok közé. Egy fát. Nem azért, hogy elfelejtsük, hanem hogy emlékezzen, ahogy mi is.
– Fát – ismételte. – Jó. Egy körtét. Réka szerette a körtét.
– Ültetünk körtét.
A következő hetekben készültek a gödör köré új ösvények. Béla rendbe tette a kerti házat, új zsanért rakott a nyikorgó ajtóra. Bandi, a kutya újra önfeledten futkározott a kert végében; néha megállt, és beleszimatolt a levegőbe, mintha ő is értené, hogy itt már nem titok lakik, hanem egy történet, amit kimondtunk.
Egy délután átjött Ilona néni. Hozott egy befőtt körtét, amit még ő tett el sok évvel ezelőtt. Az üveg tetején pici hiba – mégis mosolyogva tette elénk. – Réka kedvence volt – mondta. – Kóstolják meg.
Leültünk hárman. Ettünk. Kint a kertben a diófa ágain jégcsapok csillogtak, és a levegőben ott lebegett az a fajta csend, amit az ember nem fél, hanem meghallgat.
– Tudja, Zsuzsa – szólalt meg Ilona néni –, az ember nem a nagy szavaktól tisztul meg, hanem attól, hogy kimondja a kicsiket: bocsánat, félek, hiányzol. – Béla felé fordult. – Maga pedig… – elakadt egy pillanatra. – Magának most az a dolga, hogy éljen. Hogy minden reggel felkeljen. És hogy néha emlékezzen. Se több, se kevesebb.
Béla bólintott. A szemében az a tompaság, ami hónapok óta ott ült, halványodott.
Tavasszal tényleg fát ültettünk. Egy fiatal, sovány körtefát, amelynek ágai olyan vékonyak voltak, mint az ujjak. Béla gondosan kimérte a gödröt. Ahogy a fát a földbe állítottuk, a szél végigszaladt a kert fölött; a bodzabokrok levelei még csak bimbóban voltak. Bandi körbeszimatolta az új földkupacot, aztán lefeküdt mellé – mintha őrizné.
Este, amikor a nap lement, kiültem a tornácra. A Tisza felől békák kuruttyoltak, messzebbről kutyaugatás érkezett, a falu élete a szokott medrében folyt. Béla mellém ült. Sokáig néztünk magunk elé.
– Emlékszel arra a kerti lámpára, amit még az esküvőnk után vettünk? – kérdezte hirtelen.
– Azt, ami mindig kiégett?
– Azt. – Elmosolyodott. – Holnap felteszek egy újat. Olyat, ami bírja. A fa mellé is teszek. Hogy este se legyen sötét.
– Jó – feleltem. – Legyen világosság.
Aznap éjjel nem hallottam lapátot. Csak alvást. A kert odakint, a bodzabokrok tövében, a körtefa mellett olyan nyugodtan feküdt, mintha sose hányták volna fel. A föld, amely annyi mindent eltemetett, most térd alatt puhán, megbékélve pihent.
Időnként mégis, ha hajnaltájt felébredek, meghallani vélek valami zajt a távolból: mintha vizes kavicsok gördülnének egymásnak a folyóparton. Ilyenkor felkelek, kimegyek a konyhába, és megállok az ablaknál. Nézem a kertet, a sötétben feketének látszó fa törzsét, a kutyát, aki fel-felkapja a fejét. És azt gondolom: a víz nem beszél, de üzen. A föld nem felel, de tart. Mi pedig – az élők – kétfelől hallgatjuk ezt a két nagy némaságot, és közéjük feszítjük a saját, törékeny szavainkat.
Béla néha még most is kimondja esténként: „Bocsánat.” Nem tőlem kérdezi, nem hozzám intézi, hanem csak úgy a levegőnek. Én pedig néha azt mondom: „Köszönöm.” Mert a kimondott szavaknál nincs szükségünk nagyobb igazságra.
Réka nevét ilyenkor nem suttogjuk, hanem rendesen, ahogy illik. Mert akit szeretünk, azt nem a suttogás tartja életben, hanem a tiszta emlékezés. És ha egyszer virágba borul a körtefa, elviszünk belőle egy ágat Ilona néninek. Tesszük a kőre, amelyen ennyi áll: „A víz őrzi.”
A többit mi őrizzük. A kert, a ház, a bodzabokrok, a körtefa és a csend. Meg a hangok, amik néha mégis felhangzanak: a kapu nyikordulása, a kutya halkan doromboló szuszogása, és egy lapát emléke, amely már nem hasít földbe, csak történetbe. A mi történetünkbe, amelyet végre nem elásni próbálunk, hanem elmondani. És ez talán elég ahhoz, hogy legyen holnap. Hogy legyen reggel, este, kenyér és körtelámpa, s hogy a föld egyszer ne követeljen többé, csak tartson – minket, egymást.
