A Semmelweis Klinika intenzív osztályán szinte tapintható volt a csend. Csak a gépek halk pittyegése és a légzőkészülék egyenletes szuszogása törte meg az éjszaka mély nyugalmát. Az ablakon túl halkan hullott a januári hó, beborítva a város zaját, mintha maga a természet is vissza akarta volna tartani a lélegzetét.
A kórterem közepén egy fiatal férfi feküdt mozdulatlanul. Szőke haja a párnára tapadt, arca fehér volt, mint a fal. Tóth Balázsnak hívták – huszonnyolc éves rendőr százados, aki alig egy hónapja még élete legnagyobb álmát élte: segíteni, védeni, szolgálni. Egy fegyveres rablás során sebesült meg, mikor egy idős férfit próbált megmenteni. A lövedék a mellkasát érte, s bár a műtét sikerült, az agya hosszú percekig nem kapott oxigént. Azóta csak a gépek tartották életben.
A kórterem ajtaján kék ruhás nővér lépett be. Réka volt, a legfiatalabb az osztályon, de a legempatikusabb is. Gyakran beszélt a betegekhez, még azokhoz is, akik nem reagáltak. Most is leült az ágy mellé, és csendesen suttogni kezdett:
– Jó reggelt, Balázs. Ma is itt vagyunk, érted. A nővérpultnál már fő a kávé, az orvos úr megint morcos, mert nincs rendes cukor. – Elmosolyodott. – Hiányoznál, tudod?
A gépek válaszként csak egyenletesen pittyegtek tovább.
A folyosón eközben egy idősebb házaspár állt némán. Balázs szülei, Tóth István és Ilona. Kezükben egy összegyűrődött aláírt papír: a beleegyező nyilatkozat a lekapcsolásról. Az orvos, dr. Gál Péter, hosszasan magyarázott, halk, tárgyilagos hangon.
– Már több mint három hete nincs agyi aktivitás. Az életfunkciókat kizárólag a gépek tartják fenn. Én megértem, hogy nehéz, de… – Nem fejezte be. Nem is kellett. A szülők értették.
Ilona könnyeit törölgette. – Csak még egyszer szeretném látni… – suttogta.– Természetesen – bólintott az orvos. – Ma este bejöhetnek. És… ha gondolják, elhozhatják a kutyáját is. Tudom, mennyire kötődtek.
István értetlenül nézett rá. – A kutyát? Azt hiszi, az segíthet?– Nem tudom – vont vállat a doktor. – De néha egy ismerős hang, egy illat… képes csodákat tenni.
Másnap délután volt. Az ég ólomszürkére váltott, és az udvaron vastagon állt a hó. Réka a folyosón állt, amikor meglátta, hogy Ilona egy kis, barna-fehér kutyát vezet be pórázon. A kicsi állat remegett, de a tekintete éber volt – mintha pontosan tudta volna, hová jön. Rexnek hívták. Ő volt Balázs hű társa, a rendőrkutyaképző iskolából. Mindig is különleges kapcsolat volt köztük – nemcsak munka, hanem barátság is.
Amint beléptek a szobába, a kutya hirtelen megfeszült. A levegőben megérezte gazdája szagát, és finoman nyüszíteni kezdett. Réka letérdelt mellé, és megsimogatta.
– Nyugodj meg, kis barát. Ő itt van. Most te jössz.
Rex lassan odasétált az ágyhoz. A gépek fényei tükröződtek a szemében, ahogy felugrott a székre, majd az ágy szélére. Óvatosan megszagolta Balázs kezét, és nyalogatni kezdte. A nővér és a szülők némán figyelték. Egy pillanatra minden megállt.
– Balázs… – suttogta Ilona remegő hangon. – Itt van Rex. Emlékszel? Mindig vele mentél szolgálatba…
A kutya halkan vakkantott, majd lefeküdt a férfi mellkasára. Szíve gyorsan vert, bundája remegett. A nővér észrevette, hogy a monitoron apró mozgás történt. Először csak egy halvány ingadozás, aztán erősebb jel.
– Doktor úr! – kiáltott Réka. – Valami történik!
Dr. Gál berohant, és gyors mozdulatokkal ellenőrizte a kijelzőt. A szívverés valóban változott – lassan, de stabilabban vert. A nővér döbbenten nézett rá.
– Ez… nem lehet placebo, ugye?– Nem – felelte a férfi komolyan. – Ez tényleges reakció.
Rex közben tovább maradt gazdája mellett, fejét a mellkasára hajtotta, és mélyen sóhajtott. Balázs ujja ekkor mintha megmozdult volna. Csak egy apró rezdülés – de mindenki látta.
Hirdetés– Mozgott! – kiáltotta Réka. – Látta, doktor úr?Az orvos szeme elkerekedett, és halkan csak ennyit mondott: – Istenem… talán tényleg hall minket.
A következő órákban az intenzív osztály tele volt várakozással. Az orvosok felváltva figyelték a monitort, a nővér pedig minden fél órában ellenőrizte Balázs reflexeit. Az esti műszakban a szülők a folyosón ültek, összefonódó kézzel. Rex addig is hűségesen őrködött az ágy mellett, néha nyüszített, mintha beszélni próbálna.
Éjfél körül történt. Réka újra belépett a szobába, hogy megmérje Balázs vérnyomását. A kutya halkan ugatott, majd felugrott az ágyra, és finoman megbökte gazdája kezét. A nővér már nyitotta volna a száját, hogy rászóljon, de ekkor valami megváltozott.
Balázs szempillái megrezdültek. Először alig észrevehetően, aztán lassan kinyílt a szeme. Az orvoshoz rohantak.
– Balázs? – szólt Réka meghatottan. – Hall engem?A férfi ajka megremegett. – Re… – suttogta. – Rex…
Ilona zokogva rohant a szobába. – Kicsim! – sírta. – Itt vagyok!Balázs gyenge mosolyt erőltetett az arcára. – A kutya… felébresztett…
Az orvos megdöbbenten nézett a monitorra, majd a családra. – Ez orvosilag szinte lehetetlen – mondta halkan. – De ha valamit megtanultam, az az, hogy az élet néha erősebb, mint amit a tankönyvek írnak.
A következő napokban Balázs állapota lassan javult. Először csak pár percig maradt ébren, aztán egyre hosszabb ideig. A kórterem ajtaja előtt minden nap sorban álltak az osztály dolgozói – mind látni akarták a „csodát”. A hír kiszivárgott, és hamarosan az egész kórház tudta: a fiú, akit halottnak hittek, visszatért.
Egy délután, amikor a napfény beszűrődött a függöny résein, Réka leült az ágy mellé.
– Emlékszik valamire? – kérdezte.Balázs elgondolkodott. – Csak hangokat. A gépekét, anyáét… és… – mosolyodott el – Rexét. Hallottam, ahogy hív. Nem tudom, honnan, de valamiért muszáj volt visszajönnöm.
A kutya a lábánál feküdt, elégedetten horkantva. Réka megsimogatta. – Úgy tűnik, ő az igazi orvos.– Lehet – felelte Balázs halk nevetéssel. – De maga volt az, aki hitt bennem.
Réka elpirult, és csak ennyit mondott: – A hit néha többet ér, mint az orvosság.
Három hónappal később Balázs újra járni tanult. A kórház kertjében sétált, Rex pedig boldogan ugrált körülötte. Az orvos az ablakból figyelte őket, és halkan megjegyezte Rékának:
– Tudja, nővér, az orvostudomány sok mindent megmagyaráz, de ezt nem fogja.Réka bólintott. – Nem is kell. Elég, ha látjuk, hogy él.
Balázs lehajolt, megsimogatta Rex fejét, és a kutya hálásan nyalta meg a kezét. A szél megmozgatta a fák ágait, a nap pedig áttört a felhőkön, fényt vetve a két alakra.
És ekkor Balázs magában csak ennyit gondolt: van, amit a gépek nem tudnak – de a szeretet igen.
