A fiam, Márk most hét éves. Születése óta tolószékhez van kötve. Az orvosok hidegen és tárgyilagosan mondták annak idején:— „Sohasem fog tudni járni.”
Ezek a szavak belém égtek. Egy apa szívének nincs fájdalmasabb, mint amikor azt hallja: a gyermeke sosem fog olyasmit tenni, ami másoknak természetes.
Mégis, Márk sosem adta fel. Hihetetlenül okos, kíváncsi kisfiú. Képes órákig könyveket bújni, aztán annyi kérdést feltenni, hogy néha úgy érzem, kifogyok a válaszokból. És van egy álma, amit talán sokan bolondságnak tartanának: futó akar lenni.
Én persze tudom, mit mondtak az orvosok. Tudom, hogy minden diagnózis szerint lehetetlen. De a fiam másképp gondolja. Ő álmodik, remél és hisz.
Őszintén szólva, sokszor elgondolkodom: vajon ki tanít itt kit? Én nevelem őt, vagy ő mutatja nekem, hogyan kell élni – optimizmussal, erővel, és szeretettel, minden akadály ellenére.
Egy délután történt, ami mindent megváltoztatott. Sétáltunk a város szélén álló régi templom mellett. A kőfalak repedezettek voltak, a tornyon régi harang függött. Márk egyszer csak megszólalt:— „Apa, várj egy kicsit!”
Megállítottam a kerekesszéket. Ő a templom udvarát nézte, ahol egy nagy, fehér kőből faragott angyal szobra állt. Az angyal karját kinyújtotta, mintha áldást osztana. Márk szeme felcsillant, és azt mondta halkan:— „Szeretnék imádkozni.”
Meglepődtem. Persze, tudtam, hogy hisz a maga gyermeki módján, de még sosem kérte, hogy álljunk meg egy szobornál. Megálltunk. Ő összekulcsolta a kezét, lehunyta a szemét, és remegő hangon imádkozni kezdett:— „Járni akarok. Kérlek, adj nekem erőt. Ígérem, soha semmi rosszat nem fogok tenni, és mindig jó leszek.”
Én csak álltam mellette, és a szívem összeszorult. Nem tudtam, mit mondjak. Az ember ilyenkor szembesül a saját tehetetlenségével. A fiam olyan tisztán, őszintén kérte azt, ami neki a legnagyobb álom. Végül kinyitotta a szemét, rám mosolygott, és ennyit mondott:— „Mehetünk tovább, apa.”
Úgy tűnt, számára ez egy fontos pillanat volt. Én azonban magamban azt gondoltam: ez csak egy gyermeki hit, egy pillanatnyi varázs. És hamarosan el is felejtettem. De ő nem. Ő soha nem felejtette el.
Eltelt néhány hónap az angyal szobra előtti ima után. Az élet ment a maga megszokott ritmusában: iskola, házi feladatok, orvosi kontrollok. Márk vidám maradt, de éreztem, hogy belül őriz valamit. Valamit, amit én hajlamos voltam elfelejteni, ő viszont nem: az imát.
Egy délután kórházba mentünk a szokásos vizsgálatra. A folyosó steril szaga, a fehér falak és a hideg neonfény mindig nyomasztottak. Márkot azonban ez sem zavarta – ő közben vicceket mesélt, hogy oldja a feszültséget.
Amikor beléptünk a rendelőbe, dr. Szalai, a kezelőorvosunk ült az asztal mögött. Kedves, de mindig kicsit szigorú férfi, akinek szemei mindent látnak.— „Na, szervusz, Márk! Hogy érzed magad?” — kérdezte mosolyogva.
— „Jól vagyok, doktor bácsi. Képzelje, a múltkor majdnem megégettem a lábamat!” — felelte nevetve a fiam.
A doktor hirtelen megállt a tollával a levegőben.— „Mit mondtál?” — kérdezte komoran.
— „Hát… anya teát töltött, és pár csepp a lábamra csöppent. Furcsa volt… mert éreztem. Meleg volt. És fájt is egy kicsit.”
Én hitetlenkedve néztem rá. Az orvos összevonta a szemöldökét, közelebb hajolt, és lassan, nagyon lassan megkérdezte:— „Márk… biztos vagy benne, hogy a lábadon érezted azt a fájdalmat?”
— „Igen! Miért? Ez baj?” — felelte meglepetten a fiam.
A doktor mélyet sóhajtott. Lerakta a tollát, majd rám nézett. A tekintete komolyabb volt, mint valaha.— „Ez… rendkívüli. Ha a fiad valóban fájdalmat érzett a lábában, az azt jelenti, hogy visszatért az érzékenység. Ez hatalmas dolog. Ez azt jelenti, hogy van esély arra, hogy… egyszer járhasson.”
A szívem hevesen dobogott. Mintha kihúzták volna alólam a széket.— „De doktor úr… eddig mindig azt mondták, hogy teljesen reménytelen. Hogy soha…”
— „Tudom, mit mondtak” — vágott közbe dr. Szalai. — „De az orvoslásban nincs olyan, hogy soha. Csodák történnek. Ez az érzés azt bizonyítja, hogy az idegek egy része mégis működhet. De…”
— „De mi?” — kérdeztem remegő hangon.
— „Ahhoz, hogy esélyt adjunk Márknak, szükség lenne egy rendkívül bonyolult műtétre. Ez kockázatos, hosszú rehabilitációval jár, és sajnos nagyon drága. Nem egyszerű beavatkozásról van szó.”
Márk közben tágra nyílt szemmel nézett ránk.— „Doktor bácsi… azt mondja, hogy talán… futhatok?”
Az orvos elmosolyodott, de a szemében komoly fény csillant.— „Azt mondom, fiam, hogy van rá esély. Nem ígérhetem, hogy könnyű lesz. De ha kitartasz, ha hiszel, akkor bármi lehetséges.”
HirdetésMárk szeme megtelt könnyel. Felém fordult:— „Apa… ugye megpróbáljuk? Ugye megadjuk az esélyt?”
Nem tudtam megszólalni. A szívem annyira szorított, hogy csak bólintani tudtam.
Aznap este, amikor hazaértünk, sokáig ültünk a nappaliban. Márk anyja, Kata, mellettünk sírt csendben, én pedig próbáltam erőt venni magamon. Végül Márk szólalt meg először:— „Tudjátok, miért történt ez? Mert az angyalhoz imádkoztam. Az angyal hallott engem.”
Kata rám nézett, és csak annyit suttogott:— „Lehet, hogy igaza van…”
Én pedig ekkor értettem meg: amit én puszta gyermeki hitnek tartottam, az valami sokkal több volt.
Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Kata sírva feküdt mellettem, én pedig bámultam a plafont. A szavak újra és újra visszhangoztak a fejemben: „Van esély.”
Másnap reggel leültünk Márkkal a reggelizőasztalhoz. Ő vidáman kanalazta a kakaós csigát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én azonban tele voltam félelemmel.— „Márk” — kezdtem halkan. — „Tudod, ez a műtét… nagyon nehéz lesz. Hosszú ideig kell majd gyógyulnod. És… rengeteg pénzbe kerül.”
Ő azonban rám mosolygott.— „Apa, ne aggódj. Ha az angyal hallotta az imámat, akkor segíteni fog abban is, hogy összegyűljön a pénz. Miért félsz ennyire? Hiszen most végre van remény.”
Kata felsóhajtott, és megsimogatta a fia fejét.— „Igaza van, tudod? Hányszor mondtuk, hogy csodák nincsenek… és tessék. Már most történik velünk.”
A következő napokban elkezdtünk szervezkedni. Elmondtuk a rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak, mi történt. Mindenki megdöbbent. Józsi bácsi, a szomszéd, aki mindig mogorvának tűnt, odajött hozzám a kapuban:— „Hallottam, mi van. Nem sok, de itt van ötvenezer forint. Használjátok a műtétre. Ne vitatkozz!”
Majd elfordult, nehogy meglássam a könnyet a szemében.
Másnap az iskola igazgatónője, Kárpáti tanárnő hívott fel:— „Szervezünk egy jótékonysági estet. A gyerekek verset mondanak, dalolnak, és a bevételt nektek adjuk. Márk megérdemli az esélyt.”
A szívem majd megszakadt a hálától.
És nemcsak a közvetlen környezetünk. Idegenek is segítettek. Valaki létrehozott egy internetes adománygyűjtő oldalt. Egy este, miközben a laptop előtt ültem, Márk odahajolt:— „Apa, nézd! Ezt egy olyan bácsi küldte, akit nem is ismerünk. Azt írja: ‘Sok sikert, kis bajnok! Te vagy a bizonyíték, hogy soha nem szabad feladni.’”
Könnyek gyűltek a szemembe.— „Látod, fiam? Nem vagyunk egyedül. Az emberek hisznek benned.”
Ahogy telt az idő, a pénz lassan összegyűlt. De ami ennél is fontosabb volt: minden nap erősebbnek láttam Márkot. Nem testben — lélekben. Olyan volt, mint egy kis fáklya, ami másokat is lángra lobbant reménnyel.
Egyik este a szobájában ültünk. Ő a kedvenc könyvét olvasta, én meg figyeltem. Egyszer csak letette a könyvet, rám nézett, és komolyan megszólalt:— „Apa… emlékszel, amikor az angyalhoz imádkoztam? Tudom, hogy akkor kezdődött minden. Ha egyszer tényleg járni fogok, első dolgom lesz visszamenni ahhoz a templomhoz, és megköszönni neki.”
Elcsuklott a hangom, de sikerült válaszolnom:— „És én ott leszek melletted. Kéz a kézben.”
Most itt tartunk. A műtét időpontja még előttünk van. A rehabilitáció hosszú lesz, és senki sem tudja, milyen végeredménnyel zárul. De egy dolgot biztosan tudok: már most csoda történt velünk. A fiam hite, az emberek szeretete, és a közösség összefogása olyan erőt adott, amit sosem gondoltam volna.
És hogy futó lesz-e valaha Márk? Én már nem kételkedem. Mert hiszem, hogy a hit, a remény és a szeretet erősebb minden diagnózisnál.
