A hajnal szelíden kúszott be a függöny résein. Kovács Júlia, a kétgyermekes édesanya, fáradtan nyújtózott az ágyban. Az elmúlt hetekben alig aludt, hiszen a kis Andris, az újszülött, éjszakánként óránként sírt. Mellette a férje, Péter mélyen aludt, talán először napok óta. Júlia sóhajtott egyet, majd ösztönösen a babaágy felé fordult a tekintete. Ám a kiságy üres volt.
– Mi a fene…? – suttogta, és hirtelen felült. A szíve hevesen dobogott.
Az első gondolata az volt, hogy talán Péter vitte ki a nappaliba, hogy ő még pihenhessen. De amikor rápillantott a férjére, látta, hogy az békésen hortyog mellette.
– Ez nem lehet igaz… – szorította a mellkasához a kezét.
Csak egyetlen lehetőség maradt. A tízéves fia, Marci. A fiú, aki az elmúlt hetekben látványosan megváltozott.
Korábban mindig izgatottan várta, hogy játszhasson a szomszéd gyerekekkel, de most gyakran csak morcosan ült a sarokban. És amikor szóba került az öccse, nem rejtette véka alá az érzéseit:– Utálom, hogy mindig csak vele foglalkoztok! – kiáltotta egy este, amikor Júlia megint elhalasztotta a közös társasjátékot.
A nő pánikszerűen pattant ki az ágyból, szinte futva rohant Marci szobájába. Az ajtó tárva-nyitva állt. Az ágy üres volt, a takaró a földön hevert.
– Istenem, hová vittél, Marci?! – tört ki belőle kétségbeesetten.
Aztán egy halk dallamot hallott a gyerekszoba felől. Olyan volt, mintha valaki dúdolna. Júlia remegő lábakkal közelített, és benyitott.
A látványtól elakadt a lélegzete.
Marci a szőnyegen ült, ölében tartotta a kis Andrist. Finoman ringatta, miközben halkan énekelt neki. A csecsemő békésen szuszogott a karjaiban.
– Marci! – szisszent fel az anya, miközben a szíve hevesen vert. – Mit csinálsz?!
A fiú felpillantott. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, de az arcán meglepően nyugodt kifejezés ült.
– Csak vissza akartam altatni. Felébredt, és sírt. Nem akartam, hogy téged ébresszen fel.
Júlia térdei megremegtek. Egy pillanatra úgy érezte, összeesik.
– Miért nem keltettél fel engem? – kérdezte, a hangja remegett, hol a haragtól, hol a félelemtől.
– Mert te mindig fáradt vagy, anya. Azt akartam, hogy aludj még egy kicsit. Nem csináltam rosszat… ugye? – nézett rá könyörgőn Marci.
A nő lehajolt, és leült melléjük a padlóra. Átölelte mindkettőt, és könnyei potyogtak.
– Nem, kisfiam. Csak megijesztettél.
Marci óvatosan visszafektette Andrist a kiságyba, majd anyjára pillantott.
– Anya… ha az öcsi alszik, az azt jelenti, hogy van időd rám is?
Júlia szíve összeszorult. Rájött, hogy az elmúlt hetekben mennyire elhanyagolta a nagyobbik fiát.
– Igen, drágám. Most itt vagyok veled.
– Akkor… akkor csinálnál nekem reggelit? Úgy hiányzik a főztöd… – kérlelte halkan.
Júlia bólintott, és elhatározta: többé nem engedi, hogy a szeretete csak az egyik gyermekére irányuljon.
A konyhában a reggeli fény megcsillant a kávéfőző fémtestén. Júlia a pulton matatott, pirítóst készített, közben pedig szinte szünet nélkül pillantott a fiára, aki a széken ült, és a lábait lóbálta.
– Kakaót kérsz, kicsim? – kérdezte lágyan.
– Igen, azt szeretem. De rendeset, nem olyan gyorsat porból… – nézett rá félénken Marci.
– Úgy lesz, ahogy régen. – Júlia bólintott, és közben a mellkasában egyre erősebben sajgott a felismerés: valóban, hónapok óta nem készített neki semmit úgy, ahogyan régen.
Csend telepedett rájuk. Csak a kenyérpirító kattogása törte meg. Aztán Marci halkan megszólalt:– Anya, te haragszol rám?
– Haragudni rád? Miért kérdezed ezt? – fordult felé meglepetten.
– Mert azt mondtam, hogy utálom az öcsit. De… nem őt utálom igazán. Hanem azt, hogy te már nem szeretsz úgy, mint régen.
A szavak nyílként fúródtak az anya szívébe. A kezéből kiesett a kiskanál, és csörömpölve ért földet.
– Ó, Marci… nagyon szeretlek téged. Ugyanannyira, mint a kisöcsédet. Csak… valahogy elfelejtettem kimutatni.
A fiú nagy, komoly szemekkel nézett rá.– De ha mindig vele vagy, akkor én mit csináljak? Olyan, mintha nem is lennék fontos.
Júlia letérdelt fia elé, két kezébe fogta az arcát.– Te vagy az első fiam. Te tanítottál meg anyának lenni. Te vagy az, akiért először izgultam, amikor beteg lettél, és akiért először maradtam fent éjszakánként. Senki nem veheti el a helyed a szívemben.
Marci ajka remegett.– De akkor miért érzem azt, hogy csak az öcsi számít?
Júlia sóhajtott.– Mert hibáztam. Azt hittem, ha kicsit háttérbe szorulsz, elég erős vagy ahhoz, hogy kibírd. De tévedtem. Te is gyerek vagy még, és szükséged van rám.
Ebben a pillanatban Péter lépett be a konyhába, álmos arccal, kócos hajjal.– Mi ez a nagy beszélgetés hajnalban? – dörmögte, miközben nyújtózott.
Marci szeme villant, majd odasúgta anyjának:– Ugye apa nem tudja meg, hogy sírtál?
– Nem, kincsem. Ez a mi titkunk marad. – simította meg a haját Júlia.
A férfi közben már a hűtőt kutatta.– Valaki csinál kávét? – kérdezte.
– Mindjárt, Péter. – válaszolta az anya, majd visszaült az asztalhoz a fiához.
HirdetésMarci félénken megszólalt:– Anya, tudod… amikor ma reggel elvittem az öcsit, nem azért tettem, mert bántani akartam. Csak azt akartam, hogy észrevedd, még mindig itt vagyok.
Júlia szeme megtelt könnyel.– Észrevettem, kisfiam. És ígérem, mostantól minden reggel és minden este számítasz. Nem csak az öcsid, hanem te is.
A kakaó gőzölgött a bögrében, a pirítós illata betöltötte a konyhát. Marci először hetek óta mosolyodott el igazán.
– Akkor most… együtt reggelizünk? Mint régen?
– Igen, együtt. És ezután mindig így lesz. – mondta határozottan az anya.
De valahol belül tudta: a változás nem lesz ilyen egyszerű. A sebek mélyebbek, mint gondolta. És ha nem vigyáz, Marci szívében valódi gyűlölet is gyökeret verhet az öccse iránt.
A reggeli után csendesen ült mindhárom családtag az asztalnál. A pirítós morzsái ott hevertek a tányérokon, a kakaó gőze lassan eloszlott. Péter komoran figyelte a feleségét és a fiát, majd letette a bögrét.
– Mi történt valójában? Olyan, mintha valami fontosról beszéltetek volna nélkülem.
Júlia egy pillanatra habozott. Tudta, hogy elhallgathatná, de valami azt súgta, jobb, ha most őszinték egymással.
– Péter, ma reggel Marci elvitte Andrist a szobájába.
Az apa arca elsápadt.– Mi? Te jó ég! Ugye nem történt semmi baj?
– Nem, nyugodj meg. Csak ringatta, altatta. Semmi rosszat nem tett.
Marci szeme könnybe lábadt, és felcsattant:– Én nem akartam bántani! Csak azt akartam, hogy anya is rám figyeljen!
A szavak úgy pattantak vissza a falakról, mint a kő. Péter döbbenten nézett a fiára.
– Te úgy érzed, hogy nem figyelünk rád? – kérdezte halk, de remegő hangon.
– Igen! – törtek ki belőle a szavak. – Amióta az öcsi megszületett, én csak a második helyen vagyok. Senkit nem érdekel, mi van velem. Ha kérdezek valamit, mindig azt mondjátok, hogy "várj, a baba fontosabb". És én… én ettől rossz vagyok belül.
Júlia sírva fakadt, Péter pedig lassan odalépett a fiához. Letérdelt elé, és erősen átölelte.– Fiam, ne haragudj. Mi felnőttek sokszor hibázunk. De nem vagy második helyen. Nem vagy kevesebb. Ha néha így érezted, az a mi hibánk, nem a tiéd.
Marci némán bólintott, és az apja mellkasába fúrta az arcát.
Júlia közben törölgette a könnyeit, majd megszólalt:– Emlékeztek, milyen volt, amikor Marci megszületett? Akkor minden róla szólt. És most, hogy itt van Andris, elfelejtettük, hogy Marci még mindig ugyanaz a kisfiú, aki szeretetre éhes.
Péter felállt, és komolyan az asztalra tette a kezét.– Akkor most fogadjuk meg: nem lesz többé olyan, hogy csak az egyik gyermek kap figyelmet. Mindkettőnknek két fiunk van. És mindkettő egyformán fontos.
A családtagok némán egymásra néztek. Marci halkan felsóhajtott:– Akkor most… játszunk valamit? Mint régen?
Júlia mosolyogva bólintott.– Mit szeretnél? Gazdálkodj okosan? Vagy inkább rajzoljuk le együtt a családot?
– Rajzoljuk le! – csillant fel a fiú szeme.
Előkerültek a ceruzák, a papírok. Marci nagy lelkesedéssel kezdett rajzolni: anya, apa, ő maga – és a kisöccse, akit egy hatalmas szívbe foglalt.
Júlia szeme könnybe lábadt, amikor meglátta.– Látod, drágám? Ez az igazi család. Együtt vagyunk, és ez a legfontosabb.
Péter átkarolta feleségét, és odasúgta a fülébe:– Most már tudjuk, mit rontottunk el. De együtt helyrehozhatjuk.
Marci pedig felnézett, és halkan, de határozottan mondta:– Akkor most már nem vagyok egyedül.
És valóban: attól a pillanattól kezdve minden reggel és minden este emlékeztették magukat, hogy a szeretetet nem szabad megosztani, hanem megsokszorozni kell.
