A fiam kedvenc buktáját vittem ki a sírjához… Amikor visszatértem, eltűnt. Csak egy cetlit találtam. És akkor megfagyott bennem a vér.”
A fiam, Ádám, mindenem volt. Nem csak egy gyermek – ő volt a folytatásom, a boldogságom, az életem értelme. Már attól a pillanattól kezdve, hogy először a karomban tartottam, azokkal a kis ujjacskákkal, amik görcsösen ráfogtak a hüvelykujjamra, tudtam: az életem soha többé nem lesz ugyanaz. És tényleg nem lett. Szeretet, álmatlan éjszakák a kiságya mellett, az első lépései, a nevetése… A nevetése volt a legszebb muzsika, amit valaha hallottam.
Láttam, ahogy felnő – a totyogós kisgyermekből, aki mindig összetörte a térdét, egy magas, jóképű kamasszá cseperedett, akinek szemei ragyogtak az élettől és az álmoktól. Soha nem tudtam elképzelni az életet nélküle. Abszurd gondolat lett volna. Ő volt a levegőm, a fényem, a vezércsillagom.
Aztán jött az a borzalmas nap, ami örökre elvette tőlem. Októberi délután volt – olyan, mint a többi. Ádám átszaladt a szomszéd faluba a barátaival, megígérte, hogy estére otthon lesz. Soha többé nem jött haza. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy rossz döntés az úton – és az egész világom darabokra tört. 17 éves volt. Egyetlen másodperc alatt örökre elveszett számomra.
Azóta 23 év telt el. Huszonhárom év. Kimondani is fáj. Az idő múlásával nem csökken a fájdalom, csak megtanulod csendben hordozni. Minden év október 17-én, a halála napján, megsütöm neki a kedvencét – az édes túrós buktát, amit gyerekkora óta szeretett. Ez lett a mi rituálénk. A kapocs múlt és jelen között.
A bukta mindig friss volt, puha, illatos. Minden mozdulat ismerős volt: a liszt, a túró, a tojás, a citromhéj… a szívem-lelkem belesütöttem. Amikor kész lett, becsomagoltam, vittem ki a temetőbe, letettem a sírjára, mintha még mindig tudnám gondját viselni – legalább így, szimbolikusan. Sosem hagytam ki egyetlen évet sem.
Idén sem. Hatvanegy éves vagyok már, a kezeim nem csak a tészta, hanem az idő súlyát is érzik. Mégis: gyúrtam, formáztam, töltöttem. Amikor kisült, a ház megtelt az illatával, és én újra hallottam Ádám hangját a múltból:
– „Anya, van abból egy kis széléről? Tudod, csak egy falat, míg sül a többi…”
Sosem bírt várni. Az első harapás után mindig megjelent az a kifejezés az arcán – az a tiszta, boldog, gyermeki öröm.
Miután megsült, beborítottam egy tiszta konyharuhával, majd beletettem a kosárba. Elindultam a temetőbe – a megszokott ösvényen, amit már százszor, ezerszer megtettem. A sírnál letérdeltem, és mint mindig, finoman ráhelyeztem a buktát a sírkőre.
– „Szia, Ádám… hoztam neked valamit.” – suttogtam. – „Remélem, ott, ahol most vagy, megérzed, mennyire szeretlek. Még mindig. Minden egyes nap.”
Ott maradtam sokáig. Meséltem neki a hétköznapokról, az időjárásról, a boltos Marikáról, akivel mindig összefutok. Az ilyen beszélgetések adtak nekem valami kapaszkodót – mintha még mindig itt lenne. Mintha nem lenne vége.
Amikor a nap már lebukóban volt, elbúcsúztam tőle. Megcsókoltam az ujjaimat és odanyomtam a kőhöz. Majd hazamentem.
Másnap reggel visszamentem. Mindig visszamegyek, hogy elvigyem az ételt, amit ott hagytam. Nem jó ott hagyni – megromlik, állatok megeszik. Olyankor visszacsomagolom, elmosom a tányért, és ezzel lezárom az évi rituálét.
De ezúttal más volt.
A tányér üres volt. Teljesen. Egy morzsa se maradt. A buktának nyoma sem volt.
Megdermedtem. A szívem őrült tempóban kezdett verni. És akkor megláttam: egy összehajtott cetli. Rá volt helyezve a tányér közepére. Tegnap még biztosan nem volt ott.
Reszkető kézzel nyúltam érte. Egy iskolai füzetlap volt, durván letépve, ceruzával írt betűk, gyerekes írás.
Két szó állt rajta:
„Köszönöm szépen.”
Ott álltam a sír előtt, az üres tányérral és a cetlivel a kezemben. „Köszönöm szépen.” Ennyi. Se név, se magyarázat. Csak ez a két szó, tele valami megmagyarázhatatlan súllyal. A gyomrom görcsbe rándult. Harag, döbbenet, félelem – mind egyszerre tört rám.
– „Ki merészelte?! Ez a miénk volt! Az enyém és Ádámé!” – morogtam magamban, a könnyek pedig újra előtörtek, de most nem a szomorúságtól, hanem a felkavarodottságtól.
Valaki belépett a világunkba. Valaki hozzáért valamihez, ami szent volt számomra.
Aznap este – bár fáradt voltam és a szívem sajgott – újra megsütöttem Ádám kedvenc buktáját. De ezúttal nemcsak szeretettel. Volt benne valami más is: eltökéltség, kíváncsiság… és igen, harag is. Tudni akartam, ki volt az.
Másnap hajnalban, még napkelte előtt elindultam újra a temetőbe. Letettem a friss buktát a sírkőre, ahogyan mindig. De most nem mentem haza.
Elbújtam az egyik nagy, göcsörtös tölgyfa mögé, úgy húsz méterre a sírtól. Az ágak sűrűn takartak, az avar halk volt a lábam alatt. Leültem, a hátamat a fa törzsének vetettem, és vártam.
Az idő vánszorgott. Jöttek-mentek emberek, egy-két idős néni virágot hozott, locsolgatták a sírokat, de senki nem állt meg Ádámé előtt. Már kezdtem elbizonytalanodni, mikor...
Megláttam őt.
Egy kisfiú. Talán nyolc-kilenc éves lehetett. Sovány, szürkésbarna, megkopott ruhákban, mezítláb a hajnali hidegben. Óvatosan, szinte lopakodva közeledett. A mozgása tétova volt, mint aki fél, hogy észreveszik. A szemében félelem ült, és egyfajta alázat.
Nem rohant oda a buktához, nem kapta fel, mint valami éhes kis tolvaj. Odalépett lassan a sírkőhöz, letérdelt… és előhúzott egy kis lapot meg egy csonka ceruzát. Elkezdett írni.
A keze remegett. A betűi girbegurbák voltak, de minden mozdulatán látszott, hogy szívből ír. Aztán a cetlit óvatosan a tányér mellé tette. És csak ezután tört le egy kis darabot a buktából – egy sarkot – és emelte a szájához.
Nem bírtam tovább. A könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem a haragtól. Valami sokkal mélyebb dolog tört fel belőlem. Felálltam és kiléptem a fa mögül.
A levelek zizegtek a lépteim alatt.
A kisfiú összerezzent. Hirtelen felkapta a fejét. A kezében megremegett a bukta, majd elejtette, és hátrált egy lépést.
– „Bocsánat, néni... én csak… éhes voltam…” – suttogta rémülten, és önkéntelenül felemelte a kezét, mintha védekezne.
Letérdeltem elé. Az avar hideg volt a térdem alatt, de nem törődtem vele. Csak őt néztem – a félelemtől kitágult szemeit, a csontos kis kezét, amely remegett.
– „Nyugi, kicsim... nem foglak bántani.” – suttogtam a lehető leggyengédebben. – „Hogy hívnak?”
– „Kristóf…” – felelte halkan, lehajtott fejjel.
– „Kristóf…” – ismételtem mosolyogva, és közben próbáltam visszatartani a sírást. – „Nem kell lopnod. Nem kell bujkálnod. Ezt a buktát… én sütöttem. És most már tudom, kinek.”
Felnézett rám. A szeme kérdések ezreit rejtette. Nem értette.
– „Gyere velem, Kristóf. A házam itt van nem messze. Sütök neked egy igazi nagy adagot. Frissen, melegen, csak neked.”
Zavartan nézett rám, majd a sírra, aztán újra rám. Talán attól félt, hogy csapda. Talán azt hitte, megbüntetem.
Lassan nyújtottam felé a kezem. – „Gyere.”
És megtörtént a csoda. Megfogta.
A keze jeges volt és piszkos, de olyan erővel szorított, mintha kapaszkodót talált volna a világban. Egy kapaszkodót, amit talán már régóta keresett.
A következő részben elmesélem, mi történt velük otthon, hogyan nyílt meg Kristóf, és hogyan kezdődött el valami egészen új mindkettejük számára.
Kristóf apró keze a tenyeremben remegett, de nem engedte el. Lassan sétáltunk végig a temető ösvényein. A nap már emelkedett a fák fölé, a fény áttörte az őszi párát. A levelek zizegtek a lábunk alatt. Néha hátrapillantott a sír felé, mintha még mindig nem hinné el, hogy ez valóság.
– „Hol laksz?” – kérdezte végül halkan.
Hirdetés– „A falu szélén, egy kis házban. Nincs messze.” – válaszoltam nyugodtan. – „Ott sütöttem neked a buktát.”
Megérkeztünk. A ház, ahol lakom, régi, de gondozott. Fehérre meszelt falak, kicsi ablakok, zsalugáterek. Kristóf megtorpant a kapuban.
– „Ez tényleg a tiéd?” – kérdezte kétkedve.
– „Igen. És most már a tiéd is, ha akarod.” – mondtam, és kinyitottam az ajtót.
A konyha meleg volt, tele a reggeli sütés illatával – vaj, vanília, túró. Kristóf belépett lassan, óvatosan, mint aki attól fél, hogy valamit összetör. Szeme elkerekedett, amikor meglátta az asztalon maradt, gőzölgő buktákat.
– „Leülhetsz.” – mutattam az egyik székre.
Ő leült a szélére, olyan óvatosan, mintha bármelyik pillanatban el kellene futnia. Én közben elővettem egy tiszta tányért, vágtam egy nagy, meleg darabot a buktából, és elé tettem.
Kristóf tétován nézett rám, aztán az ételre, majd újra rám.
– „Biztos, hogy ehetek?” – kérdezte.
– „Ezért vagyunk itt. Egyél nyugodtan.”
És akkor beleharapott. Először lassan, majd egyre gyorsabban. Láttam az arcán, ahogy az első harapással oldódni kezd a feszültség. A szeme megtelt könnyel.
– „Ez… ez nagyon finom…” – mondta tele szájjal, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a könnyeit.
– „Örülök, hogy ízlik.” – feleltem, és leültem mellé.
A bukták mellett mesélni kezdett. Darabokban, szaggatottan, de érthetően. Elmondta, hogy az anyja elhagyta őt, amikor még pici volt. Az apját nem ismerte. A nagyapja nevelte fel egy kis viskóban a falu szélén. De pár hónapja a nagyapa is meghalt. Azóta Kristóf egyedül élt. Néha az elhagyott házakban húzta meg magát, néha a temető melletti sufniban. Élelmet keresett a kukákban, vagy azt ette meg, amit mások otthagytak a sírokon.
– „A tied volt a legjobb…” – mondta, és rám nézett. – „És… te voltál az egyetlen, aki visszajött.”
A szívem megszakadt.
Azon a napon minden megváltozott. Kristóf nem csak egy kisfiú volt a temetőből. Ő volt a válasz. A válasz egy évek óta ki nem mondott kérdésre. Miért folytattam ezt a szertartást évről évre? Talán épp ezért.
Nem hagytam elmenni. Találtam neki tiszta ruhát – a nővérem fiának kinőtt cuccai ott porosodtak a szekrény mélyén. Megfürdött, aztán ült még egy darabig a meleg szobában, csendben, megnyugodva. Aztán elaludt a kanapén, a buktás illatban.
Aznap este felhívtam a gyámügyet. Hosszú volt az út, amíg elértem, hogy nálam maradhasson. A történetem furcsának tűnt – hogy egy buktával kezdődött minden, egy sírnál, egy cetlivel. De amikor meglátták Kristófot, a vékony kis testét, a csont és bőr karjait, és az arcát, ami egyszerre hordozott szenvedést és reményt, már nem számított, hogyan kezdődött.
Egy ideig csak ideiglenesen maradhatott nálam. De én minden erőmmel azon voltam, hogy maradjon. Kristóf pedig napról napra kivirágzott. Beírattam iskolába, új ruhákat vettem neki, megtanítottam főzni – főleg buktát, persze.
Azóta eltelt pár év. Kristóf már kamasz. Már nem Kristófka, hanem csak Kristóf, mély hanggal, magasabb nálam, és mindig éhes. Minden október 17-én közösen sütünk buktát. A recept ugyanaz. De most már ketten dolgozunk rajta.
A hagyomány folytatódik. Az első darab mindig Ádámé – külön tányéron, némán. A többit együtt esszük meg. És minden évben, amikor Kristóf beleharap az első falatba, rám néz, és azt mondja:
– „Köszönöm szépen, Marika néni.”
Mert nem tud másként hívni. És én nem is bánom. A „mama” szó túl fájdalmas, még mindig. De a szeretetünk nem függ egy megszólítástól.
Talán a sors elvette tőlem Ádámot. De adott valamit helyette. Nem ugyanolyan. Nem pótolható. Nem is kell, hogy az legyen. De a szeretet, amit benne őriztem, új utat talált magának.
A bukta már nemcsak a gyász, hanem a remény szimbóluma is. Egy híd múlt és jövő között. Egy ígéret, hogy amíg van kinek sütni, addig van miért élni.
