A nevem Eszter, harmincéves vagyok, egyedül nevelem a kisfiamat, Marcit. A mi életünk olyan, mint egy cirkuszi mutatvány – zsonglőrködés munka, háztartás, iskola és érzelmi túlélés között. Néha úgy érzem, mintha egyensúlyoznék egy tálca porceláncsészével – tudod, amikor érzed, hogy csak egy hajszál választ el a katasztrófától.
Marci a mindenem. Érzékeny, okos kisfiú, hatéves, nagy barna szemekkel, amikben az egész világ visszatükröződik. Olyan gyerek, aki pitypangot szed a kóbor kutyáknak, és akinek van egy kedvenc plüss dínója – Bence a Brachioszaurusz.
A bébiszitterünk, Petra, huszonegy éves, szociálpedagógiát tanul az egyetemen. Nyugodt, kedves lány, akiben az első perctől megbíztam. Marci imádta. Tudta, hogy milyen színű zoknit visel szívesen, melyik könyvet szereti esti mesének, és hogy most épp a Spinosaurus a kedvence.
Petra szinte családtag lett. Ő volt az első, akit hívtam, ha túlóráznom kellett, vagy elhúzódott egy tárgyalás.
Aztán jött az a péntek.
Ismeretlen szám. Kétszer nem vettem fel. Éppen a kávémért nyúltam, mikor harmadszor is villogni kezdett a kijelző.
Felvettem. Marci volt az.
– Anya? – suttogta olyan halkan, hogy alig értettem.
Megdermedtem. – Marci? Mi történt?
Csend. Csak a levegővételét hallottam. Majd valami reszkető, rekedt hang.
– Félek, anya. Gyere haza.
Már álltam is fel. – Hol van Petra? Mi történt?
– Nem tudom... Még állt… aztán hirtelen már nem.
A szívem leszakadt.
– Mit jelent ez? Elesett?
– Azt hiszem. Próbáltam segíteni neki. De nem kel fel.
– Hol vagy most?
– A szekrényben... Nem tudtam, mit csináljak. A kezéből kiesett a pohár, és nem mozdult. A szeme… de nem olyan volt, mint máskor.
Felpattantam, nem jelentkeztem ki, nem szóltam senkinek. A táskámért nyúltam, és már rohantam is. Végig a Marci hangja csengett a fülemben, miközben a lámpák persze mind pirosra váltottak, és a forgalom nyúlósan lassú volt. Szinte csavartam a kormányt, mintha ezzel gyorsabbá tehetném az időt.
Amikor befordultam az utcánkba, a ház úgy nézett ki, mint mindig. De valami mégis... más volt. A levegő sűrűbbnek tűnt, a csend túl hangos volt.
Berontottam a bejárati ajtón. – Marci?! Anya vagyok!
– MARCI!?
[ ]Aztán egy halk, remegő hang.
– A szekrényben...
Kinyitottam a folyosói gardróbszekrényt, és ott volt. Kuporogva, Bencét szorítva, remegve. A földre rogytam mellé, átöleltem.
– Próbáltam segíteni – suttogta. – A homlokára tettem a jégzselét.
Sírtam. Belül legalábbis biztosan. De nem mutattam. Erős akartam maradni érte.
– Minden rendben lesz – súgtam. – Nagyon ügyes voltál.
– Hol van most Petra?
Marci a nappali felé mutatott. A lábam elnehezült, de felálltam, és elindultam.
Ott volt. Petra. Az oldalára dőlve, a szőnyegen. A szeme csukva, a szája félig nyitva. A keze alatt egy törött pohár, mellette vízfolt a szőnyegen. A homlokán egy jégakku – Marci hozta a fagyasztóból.
Odaugrottam hozzá. A nyakához érintettem az ujjam. Volt pulzusa. Gyenge, de volt.
– Hála Istennek... – suttogtam.
Petra bőre hideg volt, alig lélegzett. Szempillája megrebbent, de nem ébredt fel.
Akkor jött a pánik. Miért nem hívtam már rég mentőt?! A kezem reszketett, miközben próbáltam tárcsázni.
– Segélyhívó, miben segíthetek?
– A bébiszitterem összeesett – mondtam hadarva. – Lélegzik, de nem ébred. Kérem, nagyon gyorsan küldjenek valakit!
A fiam ott állt mögöttem, a dinoszauruszát maga elé tartva, mint egy pajzsot. Láttam rajta, hogy minden rezdülésemet figyeli.
Úgyhogy vettem egy mély levegőt.
– Petra, itt vagyunk veled. Minden rendben lesz – mondtam, lehajolva hozzá.
Pár pillanat múlva megrezzent. Felnyitotta a szemét. Zavarodott volt. – Hol vagyok…?
Hirdetés– Nyugalom, kicsim – suttogtam. – Ne mozogj. A mentők már úton vannak.
Később kiderült: nem evett egész nap, és a vércukorszintje hirtelen leesett. Mindez akkor történt, amikor épp popcornt akart készíteni Marcinak.
Az este káosza után végre rend lett a lakásban. Petra kórházba került, stabil állapotban. Én pedig betakartam a kisfiamat.
– Meghalt Petra? – kérdezte halkan.
– Nem, kicsim – feleltem. – Emlékszel? Beszélt veled, mielőtt elvitték. Azt mondta, hamarosan lát újra.
– Azt hittem, eltört az agya – motyogta. – Olyan puffanás volt...
Elszorult a torkom.
– Nagyon bátor voltál, Marci – mondtam.
– De nagyon egyedül voltam.
– Tudom. Sajnálom. De nem voltál egyedül. Abban a pillanatban, mikor hívtál, már futottam is hozzád.
– A szemed most olyan, mint az övé volt akkor – jegyezte meg halkan.
Nem válaszoltam. Csak megkérdeztem: – Kérsz egy kis fagyit?
Bólintott.
Kimentem a konyhába. A fagyis tálkába kanalaztam egy adag csokisat, megspékeltem karamellszósszal. Megérdemelte.
Később, amikor már elaludt – a kis kezét még mindig az enyémben tartva – csak ültem mellette, és néztem őt.
Néztem, ahogy a mellkasa lassan emelkedik, a szája picit nyitva. Emlékezetembe véstem azt az apró anyajegyet a fülcimpája mögött.
És tudod mit?
Nem azon gondolkodtam, hogy mi történhetett volna.
Hanem azon, ami történt.
A fiam félt. Egyedül volt. És segíteni próbált.
És ettől egyszerre lettem végtelenül büszke, és mélyen megtört.
Mert a szülőség nem mindig arról szól, hogy megvédjük őket.
Néha arról, hogy tanúi legyünk annak a bátorságnak, amit sosem lett volna szabad megtapasztalniuk.
És akkor rájövünk: nemcsak mi neveljük őket.
Hanem ők is minket.
