Csak húszezer forintot hagytál ránk három napra?” – zokogva rogyott térdre, mikor meglátta, mi fogadta otthon…
Szia, Dóra vagyok. Sokan azt gondolják, az életem kész habostorta, de higgyétek el, az én napjaim se mindig napfényesek. Itthon vagyok a gyerekekkel, egy nyolcéves energiabomba, Olivér, és egy hatéves kis díva, Zsófi mellett próbálom egyben tartani a háztartást.
A férjem, Gábor, megbízható munkája van, ő hozza haza a betevőt – vagyis inkább mostanában a csirkemellet. Ne érts félre, jó apa, elhalmozza a gyerekeket ajándékokkal, és mindig igyekszik, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt.
De a második gyerek születése óta valami megváltozott. Gábor egyre inkább a munkájára fókuszál, ránk meg alig marad ideje. Eltűntek a spontán mozizások, romantikus vacsorák. Most már minden javaslatomra a válasz: „túl sok a stressz”, vagy „kell egy kis énidő”. Egy ideig elhessegettem ezeket, de mostanra kezdte felőrölni az idegeimet.
A múlt héten történt valami, ami végképp betette a kaput. Gábor izgatottan ért haza, közölte, hogy Alex, a régi barátja esküvőjére kapott meghívást, és három napra elutazik. Fél nap szabadság, öröm az ürömben.
Én már majdnem csomagoltam is a kis táskámat, azt hittem, kettesben megyünk. De gyorsan lehervadt a mosoly az arcomról.
– Csak te mész? – kérdeztem értetlenül.
– Igen. Alex kicsit… fura. Csak közeli barátokat hívott, párok nélkül – felelte, mintha ez teljesen normális lenne.
– Lesznek ott egyedülálló nők? – kérdeztem gyanakodva, miközben a körmeimet rágcsáltam.
Gábor megfeszült. – Dóra, most komolyan?
Próbáltam menteni a helyzetet. – Csak vicceltem! De tényleg, vigyázz az egyedülálló csajokkal!
Hiba volt. Gábor teljesen berágott, azonnal hegyi beszédet tartott a „bizalomról” meg „az egészséges kapcsolat alappilléreiről”. Végül már úgy éreztem magam, mint egy paranoiás őrmester.
– És én? Én mikor élvezhetem az életet?! – kiabáltam. – Minek az a sok pénz, ha sosem vagy velünk?
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Gábor dühösen benyúlt a tárcájába, kivett egy húszezrest, és a kezembe nyomta.
– Tessék! Ha nem kell a pénzem, oldd meg ebből három napig, amíg nem vagyok itthon!
Aztán kiviharzott. Ott álltam, a kezembe nyomott húszezressel, a szám tátva, és csak annyit tudtam mondani: „Komolyan?”
Odamentem a hűtőhöz, hátha van még valami étel. De a polcokon csak Olivér színes dobozos gyümölcslevei, egyetlen savanyú uborka és pár tojás árválkodott. Semmi, ami kitartana három napig. Főleg nem két kisgyerek mellett.
Lázasan gondolkodtam. Gábor pontosan tudja, hogy nincs saját megtakarításom. Ez direkt provokáció volt. De most ő jön. Meg fogja tanulni, milyen az, amikor az ember tényleg bajban van.
A szemem a nappali üveges vitrinre tévedt. Ott sorakoztak Gábor büszkeségei – az antik érmegyűjtemény, amit még a dédnagyapjától örökölt. Minden egyes darabot hosszasan polírozott, néha mesélt is róluk, mint valami kincsvadász.
És én csak álltam ott, a gondolattal: „Mi lenne, ha…?”
Lassan kinyitottam a vitrinajtót. A bűntudat már a mellkasomban dörömbölt, de a gyerekeim éhes arcára gondoltam. Egyenként szedtem ki az érméket, a hideg fém szinte belém mart. Olyan volt, mintha elárulnám a férjem. De ez most nem a romantikáról szólt.
Lesz, ami lesz.
A régiségbolt, ahová bementem, mindig is furcsán misztikusnak tűnt. Soha nem léptem be korábban. A kirakatban órák, pecsétnyomók és mindenféle régi csecsebecsék sorakoztak. Az ajtó fölötti csengettyű megcsörrent, amikor beléptem.
– Jó napot, hölgyem – szólt egy rekedtes hang. A pult mögött egy szikár, ősz bajszos férfi állt, szemüvegén nagyító volt, mint valami Sherlock Holmes.
– Üdvözlöm – hebegtem. – Érméket hoztam…
Kibontottam a kendőt, amibe csavartam őket. Az idős férfi egyből felkapta a fejét.
– Hűha… ezek nem akármik – mormolta, miközben egyesével emelte fel őket, forgatta, vizsgálta.
A gyomrom görcsben állt.
– A férjem gyűjteménye volt… vagyis… ööö… az enyém. Házastársi közös… izé.
Az öreg rám nézett, a szeme sarkában valami szomorúság bujkált.
– Minden érmének története van. Ez például 1900-as magyar korona. Ez pedig egy I. Ferenc József aranypénz. Ezek értékes darabok.
– Mennyiért tudná…? – kezdtem remegő hangon.
– Hétszázezer forintot tudok adni érte – mondta, és közben le sem vette a szemét az érmékről.
– Eladom – vágtam rá gyorsan, mielőtt meggondolnám magam.
A pénzt szinte kikaptam a kezéből, de közben újra belém hasított a bűntudat. A gyerekeim éhesek voltak, ez volt a mentségem. De mégis… úgy éreztem, mintha a saját szívemet adtam volna el.
Aznap délután telepakoltam a bevásárlókocsit minden földi jóval. Hús, tej, friss zöldségek, finomságok a gyerekeknek – és egy üveg vörösbor is becsúszott, amit Gábor imádott. Hogy miért? Talán bűntudatból. Talán csak mert jólesett.
Otthon, ahogy pakoltam a hűtőbe, Zsófi odaszaladt:
– Anya, honnan van ennyi csoki?
– Az angyal hozta – mosolyogtam rá fáradtan.
Estére elkészült a vacsora: omlós csirkepaprikás nokedlivel, házi uborkasalátával. Illatok lengték be a konyhát. A gyerekek jóllakottan nevettek, én pedig életemben először úgy éreztem: hatalmam van. Megoldottam.
A három nap vánszorogva telt. A ház túl csendes volt Gábor morgása nélkül. A gyerekek is kérdezték:
– Mikor jön haza apa?
– Hamarosan – válaszoltam mindig.
Aztán végre, a harmadik napon, késő délután, meghallottam az autót a felhajtón. A szívem egyből hevesen dobogni kezdett. Az ablakhoz siettem.
Gábor kiszállt a kocsiból, kezében két hatalmas bevásárlószatyor. Arcán széles, már-már őrült mosoly ült.
– Sziaaa! – harsogta, mikor berontott az ajtón. – Dóra, el se hiszed, milyen akciók voltak! Eper féláron! És nézd ezeket a mangókat!
– Gábor… – szólaltam meg halkan, de ő csak pakolt, hadart, mosolygott.
– Tudom, tudom, el voltam tűnve. Rájöttem, mekkora paraszt voltam. Komolyan. Soha többé nem hagylak így itthon.
– Jó… – suttogtam, de a tekintete már elkalandozott.
A vitrinhez fordult.
Megdermedtem.
Lassan odalépett. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán kinyújtotta a kezét – és megállt. Az üveg mögötti polc üres volt.
– A… az érméim? – kérdezte halkan, de olyan hangon, mintha a lelke szakadt volna fel.
Térdre rogyott. Kezével a levegőbe markolt.
– A kollekcióm… Dóra… MIÉRT?
Zokogni kezdett. Hangosan. Egészen kicsivé zsugorodott ott a nappali padlóján.
Én meg csak álltam. Könnyek csorogtak az arcomon. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog neki. És soha nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat fogok okozni.
– Sajnálom… – suttogtam. – Nem volt más választásom.
HirdetésDe ő nem válaszolt. Felállt, kikerült, és szótlanul elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, még egyszer rám nézett. Tekintete olyan volt, mint egy néma vád – árulás, csalódás, fájdalom.
Az ajtó csendesen becsukódott.
És én ott maradtam egyedül, a síró gyerekekkel, meg a megbánt szívemmel.
Aznap este nem jött haza.
Próbáltam nem pánikolni, de a csend súlya elviselhetetlenné vált. Zsófi elaludt mellettem az ágyban, Olivér a kanapén. Én pedig csak ültem a konyhában, a kihűlt teámat szorongatva, és bámultam az üres vitrint. Ott, ahol valaha Gábor legféltettebb kincsei sorakoztak, most csak a por mutatta, hogy valami hiányzik.
– Ezt én rontottam el – suttogtam magamnak. – Én, senki más.
Másnap hajnalban meghoztam a döntést.
Eladtam a nagymamámtól örökölt karikagyűrűt. Azt, amit még az esküvőnk napján kaptam. A zálogházban nem sokat adtak volna érte, de egy ismerős ismerőse ajánlott egy bizományi kereskedőt. Végül annyi pénzt kaptam érte, amennyi pont elég volt az érmékre. Éreztem, hogy mindent elveszítettem – de legalább visszaszerezhetem azt, amit önző dühből elvettem.
Amikor beléptem újra a régiségboltba, a tulajdonos rögtön felismert.
– Hát, maga gyorsan visszajött – mondta szúrós szemmel.
– Tudom. És tudom, mit tettem. Hibáztam. Kérem… szeretném visszavásárolni az érméket.
– Ezt ritkán látom – morogta, de szinte elmosolyodott. – Mivel maga volt az eladó, adok egy kis engedményt. De nem lesz olcsó.
– Nem is várom – feleltem, és azonnal átnyújtottam a pénzt.
Néhány perc múlva ott álltam a bolt előtt a táskámban a kollekcióval. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Mintha egy darabját kaptam volna vissza annak, aki valaha voltam.
Amikor hazaértem, az első dolgom az volt, hogy újra berendeztem a vitrin polcait. Minden érmét ugyanoda tettem, mint ahol előtte volt. A nap besütött az ablakon, a fém korongok aranyosan csillogtak – és szinte hallani véltem Gábor hangját: „Ez itt egy 1912-es 5 koronás. Ritkaság.”
Aztán csak vártam.
Este kilenc körül hallottam az autót. A motor leállt, az ajtó becsapódott, és a kulcs zörgött a zárban. Gábor belépett.
Megállt az előszobában. Én a nappali ajtajában álltam, idegesen szorongatva a pulóverem ujját.
– Szia… – szóltam halkan.
Ő rám nézett. A szeme karikás volt, fáradt, de nem dühös. Csak szomorú.
– Nézd… – intettem a vitrin felé. – Visszahoztam őket. Minden egyes darabot.
Lassan odament. Kinyitotta az üveget, megfogott egy érmét, forgatta. A keze enyhén remegett.
Aztán visszatette, becsukta az ajtót.
– Köszönöm – mondta. – De Dóra… ez nem csak az érmékről szól.
– Tudom – vágtam rá. – Ez rólunk szól. Rólad, rólam… a gyerekeinkről.
Leült. Én mellé ültem. A csend szinte tapintható volt.
– Mi történt velünk? – kérdezte.
– Hagyjuk el a „ki hibázott többet” játékot – mondtam. – Túl sok mindent nem mondtunk ki. És amíg némán várjuk, hogy a másik változzon, addig semmi sem fog javulni.
Hosszú beszélgetés következett. Fájt. Tűpontos szavak szúrtak, ahogy egymás szemébe mondtuk a véleményünket. Aztán jöttek a könnyek. A nevetések. A közös emlékek. És végül a csöndes ígéret: újrakezdjük. Nem tökéletesen, nem könnyen – de együtt.
Másnap reggel Gábor megkérdezte:
– Mit szólnál hozzá, ha jövő héten kettesben mennénk el valahova? Édesanyám szívesen vigyázna a gyerekekre. És… ott, ahol először csókoltál meg.
Mosolyogtam. A kávé keserű volt, de a pillanat édes.
– Benne vagyok – válaszoltam. – De csak ha előtte te főzöl vacsorát.
– Húha. Azt hiszem, inkább étterem lesz – nevetett.
A kapcsolatunk nem lett tökéletes egyik napról a másikra. De újra beszélgettünk. Újra egymásra figyeltünk. És ami még fontosabb: megtanultunk kérni és adni. Megbocsátani. Újrakezdeni.
És igen, Gábor érméi újra a helyükön vannak. De ami ennél is fontosabb: mi is.
