A laktanya hosszú folyosóján ridegen koppantak a bakancsok. Olajszag, vas és izzadság keveredett a levegőben, a falakon kifakult plakátok hirdették a fegyelem szabályait. Az ajtó melletti üvegben magát nézte egy pillanatra a frissen érkezett katona: Nagy Eszter. A haját szorosan copfba fogta, a vállát hátraszegte, aztán belépett a körletbe.
– „Ez most komoly?” – fújta ki a levegőt Szabó László, akit mindenki csak Lacinak hívott. – „Lány. A században.”
– „Nyugi, Laci” – vigyorgott Kovács Richárd (Ricsi) –, „legalább lesz, aki teát főz.”
– „Vagy aki leporolja a súlyzókat” – toldotta meg Fekete Dénes.
A nevetés végigfutott a termen. Eszter a szekrényéhez lépett, kinyitotta, és lehajtotta a fejét, mintha a számokkal sorszámozott polcok külön világa védelmet adna. Nem szólt, csak rakosgatott, precízen, katonás rendben.
– „Hé, újonc!” – szólította meg Laci. – „Tudod, melyik végén fogjuk a fegyvert?”
– „Ugyan, Laci” – legyintett Ricsi –, „majd megszokja. Vagy megszökik.”
Néhányan felröhögtek. Eszter beakasztotta az egyenruhát a vállfára. A mozdulat, amellyel a karját felemelte, rövid időre felcsúsztatta az ing ujját. A bőrén halvány, régi vágások árkolták a tricepszet. Senki nem szólt – még. Aztán eljött az első közös edzés.
A gyakorlótéren az akadálypálya állt előttük: fal, árok, mászóka, kötél. A kiképző, Őrnagy Bálint, pattogó hangon osztotta az utasításokat.
– „Időre megy. Nem hősködni, hanem teljesíteni. Indul!”
A raj elrajtolt. Eszter tempósan futott, nem a leghangosabban, nem a leglassabban. A fal tetején megcsúszott a poros deszkán, egy szívdobbanásnyi időre lebillent az egyensúlya, majd erőből felhúzta magát. A túloldalt talajt fogott, és lehajtotta a fejét, hogy a légzése egyenletes maradjon.
– „Jól van, körömlakkos, nem rossz!” – kiáltotta oda Ricsi.
– „Kisebb csukát, gyorsabb eredményt!” – kontrázott Laci.
– „Majd megszokjátok” – felelte Eszter halkan, és tovább futott.
Aznap este, amikor a zuhanyzó gőze még kúszott az öltözőbe, a fény neonfehéren csillogott a padlópocsolyákon. Eszter a padra tette az összecsavart törölközőt, levette a felsőjét, és elővillant a háta. A bőrön szabálytalan csíkok és félkörívek, mintha a hús emlékezne valamire, amit az ész már eltemetett.
A csendből először egy rövid, hitetlen fütty szakadt ki.
– „Nézzétek…” – súgta Dénes. – „Ez meg… mi?”
– „Rossz randi lehetett” – vigyorgott Ricsi.
– „Vagy összezördült egy sajtráspollyal” – tette hozzá Laci, és hangos nevetésben tört ki.
Eszter leült a padlóra a szekrények előtt. A hideg csempe csontig hatolt. A tekintete az alumínium lefolyórácsra tapadt, mintha a mintázatban keresne menedéket. A szemhéja remegett. A levegőben pára és dezodor fanyar szaga lebegtette a mondatokat, amelyek rá hullottak, mint a kavicsok a vízre.
– „Hé, nyugi már, csak viccelődés” – dünnyögte valaki.
– „Ja. Katonaság. Itt ez a humor” – kuncogott egy másik.
A következő pillanatban nyikordult az ajtó. Belépett Tóth tábornok. Nem volt magasabb, mint mások, de mintha a levegő megfeszült volna körülötte. A beszélgetés félbeszakadt, a kuncogás elhalt, a vízcseppek koppanása hangosabbnak tűnt.
A tábornok végignézett a termen. Nem szólt rögtön. Az arcán nem volt harag – csak az a némaság, amelyből tudni lehetett, hogy a mondat, ami jön, nem dicséret lesz. A tekintete megállt Eszteren, aztán lassan körbejárt a katonákon.
– „Tudják, mi a baj azzal, amikor az ember túl sokat nevet?” – kérdezte végül. A hangja nem volt kiabálás, mégis bejárta a helyiséget. – „Hogy általában fogalma sincs, min nevet.”
Senki nem mozdult. Laci lesütötte a szemét, Ricsi a törülköző szélét gyűrögette, Dénes a padlóra meredt. Eszter lassan felállt a csempéről, és magára húzta a felsőjét, de már késő volt: a hallgatás felnyitotta, amit a szavak bezártak.
– „Tábornok úr…” – kezdte Ricsi bizonytalanul. – „Mi csak—”
– „Csend” – vágott közbe a tábornok. – „Majd én beszélek.”
A neon felől halk zümmögés ereszkedett közéjük. A tábornok a padra tette a sapkáját, mintha ezzel jelezné: most nem a rang, hanem az ember beszél.
– „Aki előttetek áll, nem újonc a szó gyerekes értelmében” – mondta higgadtan. – „Nagy Eszter a felderítők között szolgált. Olyan helyeken, amiknek a nevét sem kell tudniuk. Olyan időben, amikor maguk még a reggelihez is sornak hívták a családi asztalt.”
Megfeszült néhány váll. Laci torka megrebbent, mintha nyelt volna, de nem volt víz a közelben.
– „Az a hát…” – folytatta a tábornok, és a szeme egy pillanatra elkomorult. – „Nem divat. Nem baleset. Nem tréfa. Egy olyan művelet emléke, amelynek köszönhetően egy szakasz ma is lélegzik. Egyenként vitte ki a sebesülteket. Tűz alatt. Amíg lehetett.”
A csönd, amely eddig bántó volt, most súlyossá vált. Nem maradt hely a nevetésnek. A tábornok nem patetikus volt, hanem pontos. Mintha csak jelentést tenne, de az adatok mögött életek álltak.
– „És maga?” – fordult Eszterhez lágyabb hangon. – „Miért nem mondta el?”
Eszter megvonta a vállát.
– „Mert nem fontos. A feladatom az volt, hogy hazahozzam őket. Nem az, hogy elmondjam.”
A tábornok bólintott, majd a többiekhez fordult.
– „Aki a hegeken nevet, a történeten nevet. Aki a történeten nevet, nem méltó arra, hogy egyenruhát viseljen. Ugye, értjük egymást?”
– „Igen, uram” – jött a kórus, egyszerre halk és súlyos.
Laci előrelépett. Egy pillanatig kereste a szavakat, aztán nyújtotta a kezét.
– „Katonatársam… Eszter… bocsánat.”
Ricsi biccentett. – „Eltoltuk. Köszönjük, hogy… hogy itt vagy.”
Dénes megtörölte a tarkóját. – „Ha kell, holnap dupla kör az akadálypályán. Velem. Én viszem a homokzsákot.”
Eszter csak ennyit mondott:
– „Holnap hatkor futás. Nem kettő kör. Négy.”
Ricsi felhorkantott, de most már mosoly nélkül. – „Igenis.”
A tábornok felvette a sapkáját.
– „Holnap reggel külön kiképzés. Fegyelem, együttműködés. És egy szabály: a gúny a gyengék eszköze. Mi erősek vagyunk, vagy csak annak látszunk?”
– „Erősek, uram!”
– „Majd kiderül.”
Ahogy kilépett, az ajtó csendesen csukódott be. A neon tovább zümmögött, a gőz megült a tükör szélén. Eszter felvette a törölközőt, és a padra ült. A bakancsok lassan mozdultak, mintha a padló is nehezebb lett volna. A csempén a vízcseppek sötét pöttyökké álltak össze, és egy ideig senki nem beszélt. A némaság most már nem sértett – tanított.
– „Holnap hatkor” – ismételte Ricsi félhangosan. – „Négy kör.”
– „Négy” – bólintott Laci. – „És egy köszönöm.”
Eszter felnézett. A szája sarkában nem mosoly, hanem valami csendes béke jelent meg.
– „A munkát nem szavakkal végzik” – mondta. – „Hanem lábbal. Kezdjük a lábunknál.”
A körletben ekkor megszólalt a csengő – esti takaródó. A nap véget ért, de valami más most kezdődött el: a tiszteleté.
A laktanyában a hajnal mindig hirtelen érkezett. A kürt éles hangja szinte széttépte az álmokat, a katonák álmosan, nyújtózkodva, morgolódva húzták fel a bakancsot, csattintották az övet. Aznap azonban mindenki emlékezett a tegnapi estére. A nevetésekre, a szégyenre, a tábornok szavaira.
Nagy Eszter már a folyosón állt, amikor a többiek előkerültek. A karóráját nézte.
– „Hat óra van” – mondta halkan, de határozottan. – „Négy kör az udvaron. Együtt.”
– „Négy…” – sóhajtott Kovács Ricsi, de most nem mert viccelődni.
– „Indulás!” – vágta rá Szabó Laci, mintha ezzel bizonyíthatna magának is.
Az udvaron hideg szél futott végig, az aszfalt még nedves volt az éjszakai esőtől. A katonák sorba álltak, és futni kezdtek. Az első kör könnyedén ment – megszokott reggeli edzés. A másodiknál azonban a tempó gyorsult.
– „Ez… nem séta” – lihegte Ricsi.
– „Nem is az” – válaszolta Eszter, és nem lassított.
A harmadik kör végére a levegő megtelt zihálással, csattogó lépésekkel, de senki nem mert kilépni a sorból. A negyediknél már mindenki a fogát szorította. Eszter arca kipirult, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de a lépte stabil maradt.
– „Gyerünk!” – kiáltotta Laci, most már nem gúnyosan, hanem bíztatva. – „Ne hagyjuk abba!”
– „Még ötven méter!” – szólt Eszter, és az egész sor együtt lendült a cél felé.
Amikor beértek, senki nem szólt azonnal. A mellkasok emelkedtek-süllyedtek, a tüdők kapaszkodtak az oxigénbe. Aztán Ricsi letámaszkodott a térdére, és kifújta a levegőt.
– „Na jó… ez kemény volt.”
– „Ez volt a minimum” – mondta Eszter higgadtan. – „Együtt bírni kell.”
Csend lett, aztán Laci megszólalt.
– „Eszter… mi tényleg nem tudtuk. Nem láttunk mást, csak azt, hogy lány vagy. És… hülyék voltunk.”
Eszter vállat vont.
– „Nem számít, mit gondoltok rólam. Csak az, hogy ha jön a parancs, együtt álljunk sorba.”
Aznap délelőtt Tóth tábornok személyesen vitte ki őket a gyakorlótérre. A szemében nem volt harag – inkább szigorú figyelem.
– „Ma együtt fognak dolgozni. Nem külön emberek, nem külön erők. Egy csapat. Mert ha nem, akkor a terepen nem lesz, aki kihúzza magukat a bajból.”
A feladat egyszerűnek tűnt, mégis rémisztő volt: homokzsákokkal megpakolt hordágyakat kellett cipelniük az akadálypályán. Az egyik hordágyra Eszter is ráfeküdt – önként.
– „Miért te?” – kérdezte Ricsi.
– „Mert a sebesült nem választ. És ma én leszek az” – felelte nyugodtan.
A fiúk felemelték a hordágyat, és elindultak. Az első akadály után már érezték a súlyát, a másodiknál az izmok égették a karjukat. De Eszter végig csendben figyelte őket, a tekintete szinte parancsként kísérte minden lépésüket.
HirdetésAmikor a pálya végére értek, a katonák zihálva tették le a hordágyat. A tábornok összefonta a karját.
– „Na, milyen érzés?”
– „Rohadt nehéz” – vallotta be Laci.
– „És ha nem homokzsák lenne, hanem a társatok? Akkor is így panaszkodnátok?”
Senki nem szólt. Csak Eszter kelt fel a hordágyról, és odalépett hozzájuk.
– „Ezért vannak a hegyeim. Mert a bajtárs nem homokzsák. Őt mindig haza kell hozni.”
A mondat, mintha szöget ütött volna mindegyikük fejébe. Nem lehetett többé viccelni. Nem lehetett többé csak a külsőt nézni.
Aznap este a laktanyában a fiúk maguk húzták be a székeket Eszter asztalához. Nem szóltak sokat – de a gesztus önmagáért beszélt.
– „Holnap is futás?” – kérdezte Ricsi félmosollyal.
– „Holnap mindig van futás” – válaszolta Eszter.
És ezúttal már mind nevettek – de nem rajta, hanem vele együtt.
A laktanyában egy hét múlva szokatlanul korán harsant a riadó. Nem a megszokott kürtszó volt, hanem éles, feszült parancs: éles gyakorlat.
A katonák futólépésben érkeztek a gyakorlótérre. A köd még ráült a fákra, a levegő nedvesen csípte a tüdőt. Tóth tábornok ott állt, karba tett kézzel.
– „Ma nem papírforma szerint dolgozunk” – mondta ridegen. – „Ma szimulált bevetés lesz. Egy sebesült bajtársat kell kihozni az erdőből. Lesz sár, lesz akadály, lesz ellenség is – természetesen imitációban. De a terhelés valós. Aki kibukik, azzal számolok, amikor a névsort nézem.”
A sorban feszült csend volt. Ricsi nyelt egyet, Laci ökölbe szorította a kezét. Eszter csak előrébb lépett.
– „Értettük, uram.”
A gyakorlat megindult. A csapat berohant az erdősávba. Az első percekben minden csak futás és koncentráció volt, aztán egy kiáltás szakította meg a lendületet.
– „Sebesült!” – ordította Dénes, miközben egy homokzsákkal terhelt bábut találtak az árokban. A testet nehéz ponyvába csavarták, élethűen imitálva egy vérző katonát.
– „Hordágy nincs” – jegyezte meg Ricsi.
– „Akkor kar” – vágta rá Eszter. – „Kettő balról, kettő jobbról. Egyik hátul biztosít.”
Nem volt idő vitára. A katonák felemelték a terhet, és elindultak. Az első métereken még tartották a tempót, de amikor a sárban kellett gázolniuk, a lábuk szívósan ragadt.
– „Ez így nem megy!” – lihegte Laci.
– „De megy!” – csattant fel Eszter. – „Nem engedjük itt!”
Hirtelen éles csattanás hallatszott: petárdák robbantak a fák között, a gyakorlat részeként imitált lövések. Azonnal hasra vágták magukat, a bábút is földre fektették.
– „Mit csinálunk?” – suttogta Ricsi.
Eszter előre kúszott, és intett. – „Kettő fedez, kettő cipel. Mozgás!”
A csapat most már ösztönből engedelmeskedett. Nem volt több vicc, nem volt több morgás – csak parancs és végrehajtás. Így jutottak át az erdőn, majd kiértek a tisztásra, ahol a célpont várt.
Amikor lerakták a bábut, mindenkinek a mellkasa úgy mozgott, mintha szét akarná feszíteni a bordákat. A tábornok ott állt, karja mögött szorosan fogta a dossziét.
– „Idő?” – kérdezte az egyik segédtiszt.
– „Pont határidőn belül” – felelte a másik.
A tábornok lassan körbejárt. A katonák álltak, csatakosan, sárosan, de egyenes háttal. Eszter homlokán csorgott az izzadság, a tekintete azonban nyugodt volt.
– „Ez már csapat” – mondta végül a tábornok. – „Amit ma csináltak, az több volt, mint gyakorlat. Ez bizalom. Ez fegyelem. És ez a hivatásuk lényege. Emlékezzenek rá: a nevetés semmit nem ment meg. De a társ igen.”
Laci kilépett a sorból. – „Tábornok úr… ha engedi… szeretnék mondani valamit.”
– „Beszéljen.”
Laci Eszterre nézett. A hangja rekedt volt, de tiszta.
– „Mi mind szégyelljük, amit tettünk. A gúny… az csak a gyengeségünk volt. Te megmutattad, hogy mi az erő. Köszönjük.”
Ricsi is előrébb lépett. – „És ha elfogadod, Eszter… szeretnénk, ha tényleg a bajtársunk lennél. Nem csak papíron, hanem szívből.”
Eszter körbenézett. A szemek most nem nevettek rajta, hanem tisztelettel néztek vissza. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd mosoly nélkül, de határozottan felelte:
– „Akkor kezdjük holnap is hatkor. Négy kör.”
A katonák először döbbenten néztek, aztán egyszerre felnevettek – de most már felszabadultan. Nem rajta nevettek, hanem vele.
A tábornok biccentett. – „Ez már más. Most kezdődik a valódi kiképzés.”
A nap lement, a laktanya udvarán lassan csend ült meg. A fiatal katonák fáradtan dőltek az ágyba, de a gondolataikban új érzés dolgozott: a tisztelet. És attól a naptól kezdve senki sem nevezte többé Esztert „gyenge nemnek”.
Ő lett a példakép. Aki megmutatta: a hegek nem szégyenek, hanem történetek – arról, hogy mit jelent életet adni másokért.
