Mindig próbáltam tisztelettel bánni másokkal. Tudom, hogy nem vagyok vékony alkat, és az egészségi állapotom miatt az évek során sok plusz kiló rakódott rám. Azt is tudom, hogy ez sokakban előítéletet kelt. Hogy ne okozzak kellemetlenséget, és ne kelljen senkinek kényelmetlenül szorongania mellettem, mindig két jegyet veszek a repülőn: egyet magamnak, egyet a mellettem lévő ülésre. Ez nem luxus, nem szeszély – ez törődés. Magammal, és másokkal.
Most is így volt. A Budapest–Barcelona járatra szálltam fel. Kicsit izgatott voltam, hiszen hónapok óta nem utaztam, és ez az út inkább lelki menekülés volt számomra, mint vakáció. Két hely, az ablak mellett. Leültem, becsatoltam a biztonsági övem, elővettem a könyvemet, és betettem a fülhallgatót. Minden rendben volt.
Aztán megjelent egy lány. Olyan, akire mindenki felkapja a fejét: hosszú, szőke haj, világoskék farmer, fehér blúz, tűsarkú. Szinte villogott róla az önbizalom. Ahogy odaért a sorhoz, hirtelen fintorgott, és egyenesen rám nézett.
– Fúj… – sziszegte.
Lassan levettem a fülhallgatót.– Elnézést, ezt nekem mondta? – kérdeztem halkan.
A lány felhúzta a szemöldökét, mintha nem értené, mit nem fogtam fel.– Igen. Nem vagyok hajlandó maga mellett ülni.
– Nem is kell. Ez az én két helyem. Itt vannak a jegyek. – elővettem a beszállókártyákat.
De ő csak gúnyosan nevetett.– Hogy hagyhatja így el magát? Nézett már tükörbe?
A gyomrom összerándult. Annyiszor hallottam már ilyet az utcán, a boltban, sőt, még orvosi rendelőben is. De itt, egy repülőn, ahol sehová sem tudok menekülni – ez új volt.
– Egészségügyi problémáim vannak, – feleltem higgadtan. – És nem tartozom magyarázattal önnek.
Elfordultam, remélve, hogy ezzel vége. De nem így lett.
– Az olyanoknak, mint maga, nem lenne szabad repülni. Ez természetellenes! – szinte kiabálta, miközben az utasok kezdtek hátrafordulni.
A szívem vadul vert. Dühös voltam. És akkor úgy döntöttem: nem hagyom magam.
– Légikisasszonyt kérek! – megnyomtam a hívógombot.
Szinte azonnal megjelent a légiutas-kísérő, egy kedves mosolyú, barna hajú nő, Kovács Éva.– Történt valami? – kérdezte udvariasan.
– Igen. Zaklatást szeretnék bejelenteni. – nyújtottam oda a két jegyet. – Ez a hölgy sérteget, és a helyemet követeli.
Éva először meglepődött, majd a szőke lányhoz fordult.– Kisasszony, megkérhetem, mutassa meg a beszállókártyáját?
A lány fintorogva nyújtotta át. Éva rápillantott, majd kissé felvonta a szemöldökét.– Az ön helye a 14C. Nem itt. Kérem, fáradjon a saját üléséhez.
– Én nem fogok egy ilyen mellett ülni! – mutatott rám teátrálisan. – Ez felháborító, a vékonyakat diszkriminálják!
HirdetésÉva hangja határozottabb lett.– Kisasszony, a szabályok minden utasra vonatkoznak. Foglalja el a saját helyét.
A lány azonban nem tágított. Folyamatosan beszélt, panaszkodott, és hangosan sértegetett. Az utasok egy része már nyíltan rosszallóan nézett rá. Éreztem, hogy a feszültség a tetőfokára hág.
Néhány perccel később megjelent a vezető utaskísérő, Szabó Péter, egy magas, karizmatikus férfi.– Tisztelt hölgyem, az iménti viselkedése a fedélzet biztonsági szabályainak megsértése. A kapitány döntése alapján kérjük, hogy hagyja el a gépet.
A lány elsápadt.– Mi? Ez vicc, ugye?
– Nem, hölgyem. Kérem, vegye magához a holmiját. – Péter hangja nyugodt, de rendíthetetlen volt.
A lány hisztérikusan kiabálni kezdett.– Én csak elmondtam a véleményem! Ez az én jogom!
– Az ön joga ott ér véget, ahol másokat megaláz. – felelte Péter hidegen.
Tíz perc múlva két földi személyzet kísérte le a gépről. A kabinban csend lett, csak az utasok megkönnyebbült sóhaja hallatszott.
Amikor a gép végre felszállt, Éva odalépett hozzám.– Elnézést kérünk az incidens miatt. És köszönjük, hogy ilyen nyugodtan kezelte a helyzetet.
– Én köszönöm, hogy kiálltak mellettem. – mosolyodtam el halványan, bár belül még remegtem.
Pár perc múlva egy kis desszertet hozott, a szalvétára írt üzenettel:
„Erős és méltó ember vagy. Köszönjük a kedvességedet. – A személyzet”
Ahogy ezt olvastam, könny szökött a szemembe. Nem azért, mert hízelegtek. Hanem mert végre valaki látta: a túlsúly mögött ember van. Egy nő, aki küzd, él, szeret, és nem hajlandó többé bocsánatot kérni a létezéséért.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy talán egyszer a világ megtanulja: nem a test határozza meg az értékünket, hanem a lelkünk.
És hogy van, amikor ki kell állni – nem ordítva, nem veszekedve, hanem csendes méltósággal.
Ez a nap mindenkinek tanulság lett a fedélzeten. A lánynak, aki leszállt. Az utasoknak, akik végignézték. És nekem – aki végre rájöttem, hogy többé nem kell szégyenkeznem.
