A lányom mosolyogva tartotta a babát… majd kimondott valamit, amitől a nővér is elsápadt

A torkom elszorult. A kezem remegett, ahogy a papírt fogtam.
Ezt már nem lehetett gyerekes semminek nevezni.

Csendben visszalapítottam a papírt a párna alá, mintha ezzel vissza tudnám gyömöszölni a gondolatot is. De az már ott maradt bennem, élesen, mint egy szilánk.

A folyosón, ahogy visszafelé mentem, Zoli a konyhaasztalnál ült, egy félig üres sörösüveggel a kezében. A tekintete üresen bámulta a sötét ablakot.

– Nem alszol? – kérdeztem halkan.

– Most mentem ki… szomjas voltam. – hazudtam.

– Én sem. – emelte meg a palackot. – Segít.

Megvonta a vállát, mintha mentegetőzne.

Leültem vele szemben. Sokáig nem szóltunk. A hűtő monoton zúgása töltötte be a csendet.

– Zoli… szerinted Lili boldog? – kérdeztem végül.

Ő ezzel a mozdulattal mindig összerezzent. Nem szerette a „pszichologizálást”, ahogy ő mondta.

– Hát… van tető a fejünk fölött, van mit ennie, szereted, én is… most már húga is van. Miért ne lenne? – válaszolta.

– Rajzol furcsa dolgokat. Szörnyet. És mintha félne… valamitől.

Zoli fújt egyet.

– Óvodás. Az én koromban dinoszaurusz voltam három hónapig. Ez ilyen. Meg ezek a mai mesék… tele vannak mindenféle szörnyekkel. Ne bolondulj meg, jó? Elég, hogy a gyereknek két anya helyett is anyja vagy.

A gyomromba döfött ez a félmondat. Nem bántásnak szánta tudtam, mégis fájt. Mert éreztem, hogy valahol belül ő is menekül valami elől.

– Láttam a rajzát. – suttogtam. – Az van ráírva: „Ne hagyd, hogy elvigyen.”

Zoli megmerevedett.
A tekintete találkozott az enyémmel. Valami régi félelem suhant át a szemén, amihez nekem semmi közöm nem volt – olyan, amit még gyerekkorából hozott.

– Hagyd már… – szólt halkan. – Ne túlozzuk el, jó? Csak gyerek. Majd kinövi.

De ahogy elfordult, tudtam, hogy ő is elraktározta ezt magában.
Mint egy időzített bombát.

Néhány nappal később történt, hogy az egész helyzet egyetlen délután alatt kicsúcsosodott.

Kinga a kiságyban aludt, én a nappaliban törölgettem a port, a rádió halkan szólt, valami régi Demjén-dal ment épp. Lili a gyerekszobában játszott, az ajtó nyitva, láttam is, ahogy a padlón térdel, autókat rendez sorba. Idilli délutánnak indult.

Egyszer csak furcsa csend lett. Az a fajta csend, ami nem természetes. Amikor egy gyerek túl sokáig túl halk.

– Lili? – szóltam be. – Mit csinálsz?

Nem jött válasz.
A helyén üresen hevert a kis piros autó, a szobában senki.

Átfutott rajtam az a hideg, ösztönös pánik, amit csak az édesanyák ismernek.

A bejárati ajtó zárva volt. A fürdő üres. A konyha üres. A hálóban Kinga még aludt, békésen.

– Lili! – emeltem fel a hangom. – Hol vagy? Szólj!

Valami neszezés jött a folyosó végéről. A kis tárolóhelyiség felől. Ez az apró, ablak nélküli zug volt a panelben a „spájz”, félig lomtár, félig raktár: régi cipők, befőttek, a babakocsi, felhalmozott dobozok.

Az ajtó csukva volt.

Megmarkoltam a kilincset.

– Lili, bent vagy?

Kinyitottam.

A félhomályban egy pillanatra nem láttam semmit, aztán lassan kirajzolódott előttem a kép: Lili a földön kuporgott, a fal mellett, az ölében Kinga. Szorosan ölelte, mintha valaki ki akarná tépni a karjaiból bármelyik pillanatban. A szeme kitágult, arca sápadt.

– Mit művelsz?! – szaladt ki belőlem a kiáltás. – Azonnal add ide Kingát! Meg fogod ejteni! Megüti magát!

Lili úgy szorította Kingát, hogy a csecsemő már nyugtalanul nyöszörgött, kis arca kipirult. Odaugrottam, óvatosan, de határozottan kiszedtem a kezei közül a babát. A szívem hevesen vert, éreztem, hogy remegek.

– Megbolondultál? Miért hoztad ide? Ez egy sötét raktár, tele minden kacattal! Rád eshet valami!

Lili ajkát megrágta, a szemében könnyek gyűltek.

– Muszáj volt. – suttogta.

– Mi az, hogy muszáj? – alig bírtam visszafogni a hangomat.

– Mert… mert a szörny azt mondta, hogy visszajön. – préselte ki végül.

A gyomrom megint görcsbe rándult.

– Milyen szörny? Nincs itt semmilyen szörny. Ez csak egy raktár!

– Nem most. Amikor sötét van. És amikor apa nincs itthon. Akkor szokott jönni. – mondta, és a hangja olyan biztos volt, mintha arról beszélne, hogy reggel felkel a nap.

Megdermedtem.
Az agyamban ez a mondat visszhangzott:

„Amikor apa nincs itthon.”

– És mit mondott… pontosan? – térdeltem le elé, egyik karommal Kingát tartva, a másikkal a vállát fogva.

Lili tekintete elhomályosult, mintha újra ott lenne, abban a pillanatban, amikor hallotta.

– Azt… azt, hogy… ha nagyon félek, akkor… akkor odaadom neki Kingát, és engem békén hagy.

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a levegőt a tüdőmből. A folyosó falai közelebb húzódtak, a plafon lejjebb ereszkedett.

– Ki mondott ilyet? – hallottam meg saját hangomat, de olyan volt, mintha nem én lennék. – Ezt ki mondta neked, Lili?

A kislány tágra nyílt szemmel bámult rám, aztán suttogta:

– A szörny. Amikor apa kiabált. Akkor jött. A konyhában. És csapkodott az ajtó. Az volt ő. És azt mondta, hogy… ha nagyon-nagyon félek, akkor inkább vigye el Kingát.

A világ összekuszálódott bennem.
A konyha. Ajtócsapódás. Kiabálás.

Az utolsó trimeszter. A nap, amikor Zoli részegen jött haza, és összevesztünk. Az este, amikor a tányér úgy csattant az asztalon, hogy magam is összerezzentem. A nap, amikor Lili ott ült a nappali sarkában, a plüssmackót gyömöszölve, és én azt hittem, nem hall semmit, mert rajzfilmet néz.

Pedig hallott.
Mindent.

És a félelem, amit akkor érzett, formát keresett magának. Valami olyat, amit meg tud nevezni. Egy alakot. Egy szörnyet.

Az ajtófélfába kapaszkodtam, hogy ne essek el.

Aznap este, amikor Zoli hazaért, már nem tudtam úgy várni, mint az előtt. A feszültség nem volt többé megfoghatatlan, nevenincs árnyék. Alakot kapott. A rajzokon, a szavakban, Lili félelmében.

– Beszélnünk kell. – mondtam, ahogy belépett.

– Most? Fáradt vagyok, Zsófi. – vetette le a cipőjét.

– Igen. Most. – hangom keményebb volt, mint szokott.

Leültünk a nappaliban. Lili már aludt – legalábbis reméltem –, Kinga a hálóban szuszogott.

– A lányod azt hiszi, egy szörny lakik a házban. – kezdtem.

– Mondtam már, hogy ez csak… – kezdte Zoli, de felemeltem a kezem.

– Nem, Zoli. Nem olyan szörny, mint a mesében. Ez egy olyan szörny, aki akkor jön, amikor te kiabálsz. Amikor az ajtót csapod. Amikor sörszagúan dőlsz be a konyhába, és én is összerezzenek.

Zoli elhallgatott.

– A gyerek azt mondta, hogy a szörny azt ígérte neki: ha nagyon fél, odaadja neki Kingát, és akkor őt békén hagyja. El tudod képzelni, mit jelent ez? Négyéves. És már arról fantáziál, hogy inkább az újszülött húgát „adja oda”, csak hogy ne kelljen félnie.

A férfi arca elsápadt. Keze önkéntelenül az arcához emelkedett, mintha valami láthatatlan ütéstől akarná védeni magát.

– Nem… nem gondolhat ilyet… – suttogta.

– De gondol. És rajzol. És elbújik vele a raktárban, amikor egyedül vagyok velük.

A hangom elcsuklott.

– Nem akar rosszat neked. Nem azt látja, hogy rossz ember vagy. Csak fél. Nem tudja, mit kezdjen a hangoddal, a csapkodással, a váratlan robbanásokkal. Szörnynek hívja. Mert más nevet nem tud rá.

Zoli lehajtotta a fejét. A csend, ami közénk telepedett, sokkal súlyosabb volt, mint bármelyik veszekedés.

Hosszú percekig nem szólt. Láttam, ahogy a nyakán kidagad egy ér, ahogy be- és kilélegzik, ahogy küzd a könnyeivel – azokkal, amiket sosem enged.

– Én… én nem akartam… – kezdte végül. – Csak olyan nyomás van a munkában. A főnök… az a tetves bankhitel… és…

– Értem. De a gyerek nem. – vágtam közbe. – Ő csak azt érzi, hogy apa néha ordít, az ajtó csapódik, a szék csúszik, a tányér csattan. És azt, hogy anya ilyenkor összerezzen. És ebből rakja össze a saját szörnyét.

Zoli tekintete elhomályosult.

– Mit kéne csinálnom? Minden vacak miatt járjunk pszichológushoz? – próbált védekezni.

– Ha kell, igen. Én nem értek ehhez. Te sem. Nem szégyen segítséget kérni. – mondtam. – Lili fél. És ha mi nem védjük meg a saját félelmeitől, akkor ki?

Sokáig ült így, mozdulatlanul. Aztán halkan megszólalt:

– Ha keresel valakit… elmegyek. Mindannyian elmegyünk. Csak… csak ne utáljon engem.

Ekkor először láttam rajta azt a törékenységet, amit addig csak sejteni véltem. A kisfiút, aki valaha talán ugyanolyan félelemmel nézett valakire, mint most Lili rá.

És úgy döntöttem, hogy adok neki – adunk magunknak – egy esélyt.

III. RÉSZ — AMIKOR A SZÖRNY NEVET KAP

A következő hetek olyanok voltak, mintha idegen terepen járnánk. Új szavak kerültek a mindennapjainkba: „terápia”, „érzelmi biztonság”, „gyermeki projekció”. Én ezekre mind csak annyit mondtam magamban: „mentsük meg Lilit”. Ha ehhez tudományos szavak kellenek, hát legyen.

A gyerekpszichológus egy csendes mellékutcában rendelő, alacsony, barna hajú nő volt, akit Eszternek hívtak. A rendelőjébe belépve az embernek az volt az érzése, hogy véletlenül egy óvodai csoportszobába tévedt: színes szőnyeg, puha puffok, mesekönyvek, rajzeszközök. A falon gyerekrajzok, de nem azok a mesterkélt „napocska-házikó-család” kompozíciók, hanem kusza, színes, érzelem-telített képek. Rémek, hősök, állatok, táncoló vonalak.

Lili először félve lépett be. A kezét szorosan az enyémbe kapaszkodva tartotta, a másik kezében Bogyót, a plüssnyulat szorongatta. Kingát a babakocsiban hoztuk, már rutinosan mozgott a karom a kerekek közt.

– Szia, Lili. Én Eszter vagyok. Ha szeretnéd, tegezhetsz. – mosolygott rá a pszichológus.

Lili csak bólintott, és még közelebb húzódott hozzám.

– Itt játszani fogunk. A szüleid majd kint beszélgetnek velem egy kicsit, aztán majd bejössz te is, jó? Nem csinálunk semmit, amit nem szeretnél.

A „játszani” szó megtette a hatását. Lili szeme felcsillant egy pillanatra.

– Lehet gyurmázni is? – kérdezte olyan hirtelen kíváncsisággal, ami engem is meglepett.

– Hogyne. Sőt, ha akarod, még festhetünk is. Vagy rajzolunk szörnyeket. – mondta Eszter könnyedén.

A gyerek összehúzta magát.

– Én… én nem szeretek szörnyeket rajzolni. – hazudta, és én a szívemben éreztem a rezdülést.

Eszter úgy tett, mintha nem vette volna észre az ellentmondást.

– Semmi gond. Rajzolhatunk bármi mást.

Lilit végül sikerült ott hagynunk vele, mi pedig kimentünk a folyosóra. Én egyik karomban Kingával, Zoli feszült vállal, összekulcsolt kézzel ült le.

– Aggódom, hogy azt fogja gondolni, hogy vele van baj. – törtem meg a csendet.

Eszter pár perc múlva kijött, és leült velünk szemben.

– Azzal, hogy elhozták, éppen azt üzenik neki: nincsen vele baj. Fontos, amit érez, és meg akarják érteni. Ez nagyon sokat számít. – kezdte.

– Néha furcsákat mond. Szörnyről. A konyhában. Meg hogy elviszi Kingát, ha… – kezdtem, de Eszter felemelte a kezét.

– Ne aggódjon, Zsófi. Az ilyen képek – szörnyek, árnyak, lidércek – sokszor csak a gyerek eszközei arra, hogy kimondhatatlan érzéseket fejezzen ki. Félelmet, tehetetlenséget, bizonytalanságot. Nem szó szerint kell érteni. De komolyan kell venni.

Zoli eddig csendben ült, most megszólalt.

– Én… – nyelt egyet. – Én… biztos, hogy én rontottam el valamit. Ordítottam. Csapkodtam. Néha ittam is. Nem bántottam soha… fizikailag. De láttam rajta, hogy… fél. És mégse mentem oda.

Eszter rá nézett, komolyan, de nem ítélkezve.

– Az, hogy ezt most így ki tudja mondani, már fél út a változás felé. Nem az a baj, ha valaki hibázik. Hanem ha azt mondja: „Ez ilyen, kész.” Ön most nem ezt teszi.

Zoli lesütötte a szemét. A szavai mögött megbújt valami régi szégyen. Sejtettem, hogy az ő családjában sem volt idegen a kiabálás.

– Én… nem tudtam, hogy ennyire megijesztem. Azt hittem, ő alszik, vagy játszik a szobájában. – motyogta.

– A gyerek mindent hall. Még akkor is, ha úgy tesz, mintha nem. – mondta Eszter. – De nem kell most visszamenni, és darabokra szedni mindent. Inkább azt nézzük meg, mit tehetünk mostantól másképp. Ahogy értem, náluk a „szörny” leginkább akkor jön, amikor feszültség van, igaz?

Bólintottunk.

– Akkor talán az egyik első lépés az lehetne, hogy… adjanak nevet a szörnynek. De ne olyat, mint „apa”. – nézett Zoli felé enyhe, de szelíd mosollyal. – Hanem valami olyat, ami jelzi: ez nem maga az ember, hanem az indulat, ami ideiglenesen beköltözik. Például „Dühmanó”, „Zörgő”, „Ajtócsapó”… bármi. És amikor azt érzik, hogy jön, mondhatják: „Na, megint itt ólálkodik Zörgő, mit kéne most csinálnunk, hogy ne tomboljon szét mindent?” Így a gyerek érzi, hogy: az érzés valós, de kezelhető. Nem egy néma, névtelen szörny.

Ezen még soha nem gondolkodtam.
Hogy a szörnynek lehet szelídebb neve is.

Eszter még beszélt a határokról, a türelemről, arról, hogy Zolinak is érdemes lenne saját terápiára járnia vagy csoportba, ahol megtanulhat bánni a haragjával. Zoli bólintott, csendesen, mintha magában már eldöntötte volna.

Az első alkalom után Lili kijött a szobából, arcán furcsa fáradtság és izgalom keveréke ült.

– Anya, itt lehet gyurmázni is. És Eszter néni szerint a szörnyekkel lehet beszélgetni, nem csak félni tőlük. – mondta félvállról, miközben az öltözőszekrény felé ment.

– És beszélgettél vele? – kérdeztem.

Lili vállat vont.

– Még nem. De majd fogok. Csak nem akarom, hogy meghallja.

– Ki? A szörny?

– Nem. Apa. – csúszott ki a száján.

Zoli arca megrándult, mintha pofon vágta volna valaki. Aztán odalépett Lilihez, letérdelt elé, hogy egy szintre kerüljenek.

– Lili… én is félek néha. – mondta. – És néha olyan bután viselkedem, mint egy nagy, hangos szörny. De én nem akarom, hogy tőlem félj. Ha félsz tőlem, mondhatod azt is, hogy „A Dühmanó megint itt van, apa, menj ki kicsit.” Jó?

Lili szemében valami megrebbent. Nézett rá, mintha először látná.

– Dühmanó. – ismételte halkan. – Az vicces.

– Igen. Mert ha kinevetjük, kisebb lesz. – tette hozzá Eszter a háttérből.

A hétköznapok lassan, észrevétlenül kezdtek változni. Nem egyik napról a másikra, nem látványos kitörésekkel, hanem apró döntésekkel.

Zoli kevesebbet kezdett inni. Először csak azt mondta: „Ma nem iszom, mert holnap korán kelek.” Aztán ez rendszer lett. Persze voltak visszaesések, amikor mégis hazaérkezett a jól ismert szaggal – de már nem próbálta letagadni. Láttam rajta a szégyent, az erőfeszítést, a harcot saját maga ellen.

Amikor feszültté vált a hangulat, amikor Lili valamiért hisztizni kezdett, vagy Kinga egész nap nyűgös volt, és én is fáradtan szóltam oda Zolinak, érezhetően megfeszült a levegő. Ilyenkor régen jött a csattanás, az ajtó, a hangok. Most legtöbbször az történt, hogy Zoli ökölbe szorította a kezét, nagy levegőt vett, és kiment a konyhába. Reccsent a parketta a talpa alatt, de nem az ajtó.

Lili ezt látta.

Egyik este, amikor már sötét volt, a nappaliban ültünk. Kinga a járókában rugdalózott, Lili a szőnyegen rajzolt. Én épp összeszedtem a játékokat, Zoli pedig fáradtan ült a fotelben, a telefonja a kezében, de most nem nyomkodta.

– Anya? – szólalt meg hirtelen Lili.

– Ma jött a Dühmanó. – jelentette ki teljes természetességgel.

Összerándult a gyomrom.

– Mikor? – kérdeztem.

– Amikor apa rákiabált arra az autós bácsira a parkolóban. De aztán nem jött be a lakásba. Biztos kint maradt. – mondta, és a hangjában már nem az a dermedt félelem volt, hanem valami… elemző kíváncsiság.

Zoli mély levegőt vett.

– Igazad van. Éreztem, hogy jön. De nem akartam, hogy fényképezzen a fejedben. Ezért inkább elkergettem. – mondta, és Lili felnevetett.

– Én is elküldtem volna. – felelte.

És ott, abban a pillanatban, valami kicsit helyére pattant bennem. Nem az a fajta „happy end”, amit a filmek ígérnek, hanem egy apró, mindennapi győzelem: egy gyerek, aki már nem névtelen sötétségtől retteg, hanem egy manónak csúfolt indulattal beszélget. Egy férfi, aki először életében bevallja a gyerekének: „Igen, néha félelmetes vagyok. De dolgozom rajta.”

Persze nem lett minden tökéletes. Voltak rossz napok. Olyan esték, amikor Kinga láza felszökött, mi pedig egymás idegein táncoltunk. Olyan délutánok, amikor Lili sírva jött haza az oviból, mert valaki csúfolta. Olyan pillanatok, amikor Zoli szeme alatt újra sötét karikák jelentek meg.

De a szörnyek másmilyenek lettek.

Lili rajzai változni kezdtek. Az első időben még sok sötét alakot rajzolt, de már melléjük napsugarakat, szivárványokat, kis manókat is. Az egyik rajzon a szörnynek nagy, kackiás bajusza lett, és bohócsapkája. A szemei még mindig fekete körök voltak, de a szája már nem fenyegető vonal, hanem félmosoly.

Egy alkalommal Eszter megmutatta nekem az egyik közös rajzukat, amit a terápiás órán készítettek. A papírra középre Lili rajzolta a „régi szörnyet”: nagy, fekete, körbefirkált alak, hosszú karokkal. Eszter mellé rajzolt egy másikat: kisebb, színes manót, akinél nagy, kék szemek és piros sapka volt. A két lény között vékony vonal húzódott, mintha hidat vertek volna köztük.

– Ez itt a „régi félelem” és az az „új félelem”, amit már meg lehet szelídíteni. – magyarázta Eszter. – Lili kezd rájönni, hogy ugyanarról az érzésről van szó, csak más ruhában.

A szívem megtelt hálával. Nemcsak érte. Magunkért is.

Egy vasárnap délelőtt a Tisza-parton sétáltunk. A fákon már zöldellt a rügy, a víz mellett emberek bicikliztek, gyerekek szaladgáltak, kutyák szaladtak a bot után. A Nap melegen sütött, de még nem égetett. Zoli a babakocsit tolta, benne Kinga nézelődött nagy szemekkel, Lili pedig egy fagyit nyalt boldogan mellettünk.

– Anya, emlékszel, amikor először fogtam Kingát a kórházban? – kérdezte egyszer csak.

Összerezzentem. Ritkán hozta szóba azokat a napokat.

– Persze, hogy emlékszem. Nagyon ügyesen fogtad.

– Akkor még nagyon féltem. – jelentette ki tárgyilagosan. – Mert a szörny már akkor is itt volt a fejemben.

– Tényleg? – kérdeztem óvatosan.

– Igen. De nem mertem mondani. Csak neki. – bökött Kinga felé, aki épp a saját kezét rágcsálta. – Mert azt gondoltam, ha apának elmondom, akkor a szörny még mérgesebb lesz.

Zoli lépte megtorpant egy pillanatra. Nem néztem rá, de tudtam, hogy hallja.

– És most? Még itt van a szörny? – kérdeztem halkan.

Lili elgondolkodott, a fagylaltját forgatta a kezében.

– Most… már csak néha. De nem olyan nagy. És már tudom, hogy ő nem apa. Csak apa hangja, amikor ideges. És azt is tudom, hogy lehet neki mondani, hogy „elég volt”. És akkor apa megy ki a konyhába. – magyarázta.

A hangja olyan komolysággal csengett, hogy meg kellett szorítanom a babakocsi fogóját, nehogy elsírjam magam.

– És most… titkaid vannak még? – bukott ki belőlem.

Lili elmosolyodott. Olyan mosollyal, ami egyszerre volt gyermeki és bölcs.

– Vannak. – felelte.

A szívem összeszorult.

– Olyan titkok, amiket nekem sem mondasz el? – kérdeztem.

– Vannak olyanok is. – bólintott. – De nem félelmetes titkok. Csak olyanok, amiket majd egyszer elmesélek Kingának, ha nagyobb lesz.

Megfogta a babakocsi szélét. – Tudod, mint amikor mesét találunk ki. Olyat, amiben már nincs szörny. Csak bohóc manók.

Zoli ekkor megszólalt.

– Lili… nekem is van egy titkom. – mondta halkan.

– Micsoda? – fordult felé a kislány.

– Az, hogy néha még mindig félek, hogy egyszer megint olyan hangos leszek, mint régen. Hogy megint megijesztelek. – vallotta be. – De most már tudom, hogy ha érzem, hogy jön a Dühmanó, akkor szólhatok neked is. Hogy mondhassuk neki együtt: „Most nincs helyed itt.”

Lili elgondolkodott.

– Ez jó. – felelte. – Akkor… akkor most már hárman vagyunk ellene. Én, te meg anya. Meg… négyen, mert Kinga is nőni fog. – kuncogott.

Megfogtam Zoli kezét. Szorosan. Ő visszaszorította. A Tisza partján a víz csillogott, mintha valaki apró tükörszilánkokat szórt volna a felszínére.

Este, amikor már mindenki aludni készült, Lili beállított a hálószobánkba. A pizsamája kicsit elcsúszott, a haja kócos volt, szemében mégis határozott fény égett.

– Anya? – dugta be a fejét az ajtón.

– Igen, kincsem? Még nem alszol? – ültem az ágy szélén, Kingát épp a kiságyába fektettem.

– Csak… azt akartam mondani… – toporgott. – Hogy… már nincs titkom. Olyan, amitől félnem kéne.

Megállt az idő.
Az a mondat, amit kimondott, mintha körbefutott volna a ház falain, végigsimította volna az ajtókat, a réseket, a sötét sarkokat.

„Már nincs titkom. Olyan, amitől félnem kéne.”

Leguggoltam elé, hogy szembe legyek vele.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

– Igen. Mert a félelmeket már nem titokban tartom. Ha jön a Dühmanó, vagy a szörny… akkor vagy Eszter néninek mondom el, vagy neked. Vagy Kingának. Vagy akár apának. Mert… mert a szörnyek akkor nőnek nagyra, ha csak a fejemben suttognak. Ha kimondom őket, akkor kisebbek lesznek. – mondta, mintha egy régio bölcsességet ismételne.

A szemembe könnyek gyűltek. Megöleltem. Éreztem a kis test melegét, az illatát – gyereksampon, kakaó, rajzfilmek utáni álmosság. Valahol a lakás másik végében Zoli mocorgott, valószínűleg hallotta.

– Nagyon büszke vagyok rád. – suttogtam a Lili fülébe.

Ő kihúzta magát, mint aki megkapta a legnagyobb elismerést.

– Jó éjt, anya. Jó éjt, Kinga. – puszit nyomott a húga homlokára. – Most már te is alhatsz nyugodtan. A szörnyeknek ma nincs belépőjük.

Ahogy elment, a szobában valami megváltozott. Nem nagy dolgokban: a falak ugyanolyanok maradtak, a bútorok is. De mintha az árnyékok halványabbak lettek volna. Mint amikor a szoba sarkából kiemelsz egy régi, poros dobozt, és rájössz: az évek óta kísértő sötét folt nem is volt más, csak egy kartondoboz.

Kinga felnyöszörgött, megmozdult a kiságyban, aztán visszaaludt. Odakint a panelházak között végigsuhant a szél, de nem fütyült a redőnyökön. Valahogy csendesebb volt – vagy csak én hallottam másként.

Eloltottam a lámpát.

Aznap éjjel először aludtam végig úgy, hogy nem keltem fel reszketve, valami megmagyarázhatatlan szorongásra. Ha jött is álom, nem vitt magával szörnyeket. Csak két kislányt láttam, amint összebújva ülnek egy takaró alatt, és nevetve suttogják egymásnak a titkaikat.

Olyan titkokat, amelyek már nem rettegésből születnek, hanem abból a biztos tudásból, hogy nincsenek egyedül.

EPILÓGUS — A HÁZ, AHOL MÁR NEM SUTTOGNAK AZ ÁRNYÉKOK

A tavasz lassan nyárba fordult, és mire a fák lombjai teljesen kizöldültek a Tisza-parton, a mi otthonunkban is újfajta csend honosodott meg. Nem az a feszült, várakozó csönd, amitől az ember lépteiben visszafogja a levegőt, nehogy megzavarjon valamit; hanem az a békés háttérhang, amit csak olyan családok otthonában érez az ember, ahol már nem bújnak meg kimondatlan félelmek a tárgyak mögött.

Lili nagylánnyá vált a szó legszebb értelmében. A szeme még mindig tele volt azzal a különleges, érzékeny figyelemmel, ami mindig is jellemezte, de már nem bújt meg mögötte az a fajta árnyék, ami néha elhomályosította a gyermeki fényét. Ha Kinga sírt, ő ment oda elsőként, hogy megnyugtassa. Ha fáradt voltam, hozott egy kekszet, amit „ápolói ropinak” nevezett. A rajzai színesebbek lettek, és bár néha még feltűnt egy-egy különös lény, de már nevet kapott: „Bohócmanó”, „Libabőrű Lajos”, „Zizi bagoly”. A fekete, hosszú karú alakok eltűntek.

Zoli is más lett. Nem egyik napról a másikra, de láthatóan. Az a férfi, aki valaha a feszültségét az ajtó csapódásával oldotta, ma már sokkal gyakrabban nyitotta a konyhaablakot inkább, és kifújta a levegőt. Holnapra hagyta a vitát, vagy átfordította humorba, ami régen elképzelhetetlen lett volna tőle. Nem volt hirtelen hős belőle — de egyre gyakrabban volt jelen úgy, ahogy a gyerekeinknek szüksége volt rá: nem tökéletes, de figyelmes, tanulni akaró emberként.

Volt azonban egy pillanat, amely nekem mindennél jobban megmutatta, hogy a házunkból végleg kiköltöztek a régi árnyak.

Egy esős délután történt. A nyár közepén, mégis dörgött az ég, az eső kopogott az ablakon, Lili a szobájában építőkockákkal játszott, Kinga pedig a járókában gügyögött. Zoli a konyhában valamit szerelt – a csap csöpögött már hetek óta, de végre rászánta magát.

Egyszer csak erősebben csattant az ég, az ablak megremegett, és Kinga ijedten felsírt. Lili felpattant, átszaladt hozzá, és a járóka szélére könyökölt.

– Ne félj, kicsim. Ez csak a Dörgő Papa. Ő dübörög így, ha nagyon messze sétál. De bejönni nem tud. Mert anya mindig bezárja az ajtót. – mondta olyan magától értetődő biztonsággal, hogy megálltam a küszöbön.

Kinga azonnal megnyugodott. Lili pedig folytatta a játékot… de egy pillanatra hátranézett rám.

Abban a pillantásban ott volt minden.
A szabadság.
A gyógyulás.
Az, hogy amitől egyszer rettegett, ma már csak egy hang az égből, amit át tud nevezni valami játékosra.

Aznap este, amikor Zoli elaludt mellettem, és a két lányunk csendesen szuszogott a szobájukban, körbejártam a lakást. Nem volt ebben semmi különös – csak megálltam egy-egy ajtónál, érintettem a falakat, a fényt, a mozdulatlan bútorokat.

És akkor jöttem rá:

Ez a ház már nem az a ház, ahol a szörnyek suttognak.
Ez a ház már az a ház, ahol kimondják őket.
És ahol ezzel el is veszítik az erejüket.

A félelmek sosem tűnnek el teljesen — csak megtanuljuk, hogyan kell nevén nevezni őket.
És ahogy Lili mondta:

„A szörnyek akkor nőnek nagyra, ha csendben maradunk. De ha beszélünk róluk, akkor összemennek, mint egy lufi, amibe lyuk kerül.”

Most már tudom: minden házban vannak árnyékok.
De csak azok maradnak félelmetesek, amelyeket nem merünk megnézni.
Mi megnéztük.
Megneveztük.
És továbbmentünk.

Kinga első születésnapján Lili odajött hozzám, Kinga tortájának gyertyái körül kavargó füstben, és azt mondta:

– Anya, tudod mi a legjobb?
– Mi, kincsem?
– Most már csak olyan titkaim vannak, amik mosolyognak.

És én tudtam, hogy ennél boldogabb epilógust nem is kaphatnánk.

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.